Újdonságok a LUSITANIA kutatásában – 3. rész
Mike Poirier amerikai kutató szerint, ha a TITANIC nem süllyed el, akkor most mindenki a LUSITANIA-ról beszél. Ugyanaz a drámaiság, de az emberiség egészének történelmét formáló hatás: az első világháborúban német tengeralattjáró támadása következtében elsüllyedt hajó tragédiája hozzájárult az Egyesült Államok hadba lépéséhez az Antant oldalán, így eldöntötte a világháború végkimenetelét. A LUSITANIA óceánjáró ezzel a történelem egyik leghíresebb hajóroncsa. Feltárásának magyar részvétellel zajló szakasza 2022-ben kezdődött, s idén is folytatódik. Addig is, amíg a kutatás legfrissebb eredményeiről beszámolhatunk, cikksorozatunkban sorra vesszük azokat az újdonságokat, amelyekkel a nemzetközi expedíciók magyar tagjainak, Dr. Balogh Tamásnak és Könczöl Péternek a munkája már eddig is gazdagította a hajó kutatástörténetét.
Háborús bűn volt a LUSITANIA elsüllyesztése? – Mit mond a nemzetközi jog?
Amikor 1915. május 7-én 14:10-kor az U-20 jelű német tengeralattjáró parancsnoka, a harmincadik születésnapját éppen egy hónappal korábban betöltő Wilhem Otto Walther Schwieger sorhajóhadnagy parancsot adott a LUSITANIA-t elsüllyesztő torpedó kilövésére, még aligha gondolhatta végig azt, hogy tettének milyen következményei lesznek. Még azt sem igazán gondolhatta, hogy egyetlen torpedóval sikerülhet elsüllyesztenie a hatalmas brit óceánjárót, a világ nyolcadik legnagyobb hajóját. Legfeljebb súlyos károkra számíthatott, de süllyedésre – pláne tragikusan gyors süllyedésre – aligha. Őrjáratán már a két utolsó kivételével az összes torpedóját felhasználta. Volt még ugyan egy plusz torpedója a hátsó vetőcsőben, de tudta, hogy ha az elsőként kilőtt torpedó nem állítja meg a hajót, akkor már nem lesz ideje rá, hogy megforduljon és újra kilövőhelyzetbe kerüljön a tengeralattjárójával, mert a célba vett és megtámadott hajó elmegy mielőtt még újra rálőhetne). Az U-20 hadinaplója ehhez képest Schwieger bizonyos fokú megrendültségéről tanúskodik: „Nem tudnék még egy torpedót kilőni ebbe az életéért küzdő embertömegbe.” Nem csoda: hiszen eredeti parancsa úgy szólt, hogy „Várjon be Anglia nyugati és déli partjai felől közeledő nagy angol csapatszállító hajókat. […] Tartsa az állását, amíg az üzemanyag engedi. […] Vége.” Katonák helyett civil utasokat látni, nyilván egészen más lehetett. Talán ezért írta azt Paul G. Halpern történész „Az első világháború tengerészeti története” c. könyvében, hogy „Schwieger azt állította, hogy elsüllyesztette azt, amiről azt hitte, hogy az egy csapatszállító.”
Akárhogy is: a közvélemény és alakítói gyorsan reagáltak. A brit miniszterelnök által elnökölt Parlamenti Újoncozó Bizottság (Parliamentary Recruiting Committee) 97-es sorszámú toborzóplakátja 1915. augusztusában már bűncselekménynek nevezte a LUSITANIA elsüllyesztését, melynek nyomán hamarosan elterjedt Schwieger kapitány új beceneve: „Csecsemőgyilkos” (Babykiller). 1918. november 1-én – 10 nappal a német fegyverszünet előtt és 411 nappal Schwieger sorhajóhadnagy bevetés közben bekövetkezett halála után – pedig megalakult a Németország első világháborús cselekedeteinek jogszerűségét vizsgáló bizottság (Committee of Enquiry into Breaches of the Laws of War), a brit kormány tanácsadó testülete, amelynek az volt a feladata, hogy tájékoztassa a kabinetet azokról az esetekről, amikor Németország megsértette a nemzetközi jogot a világháborúban, és megvizsgálja, hogy milyen eljárásokat lehet indítani a felelősök megbüntetésére (az első világháború idején ugyanis még nem létezett nemzetközi törvényszék a háborús bűnösök megbüntetésére, így a harcoló feleknek kellett felelősségre vonni a saját embereiket, azaz a német felelősök ügyében német bíróságnak kellett eljárni). Ez a testület 1919. januárjában mutatta be időközi jelentését, melyben a Tengeri Bűncselekmények Albizottsága (Sub Committee for Offences at Sea) „a hadijog megsértése és az emberiesség elleni bűncselekmények kirívói esetei” közé sorolta a LUSITANIA elsüllyesztését, eső ízben téve kísérletet arra, hogy hivatalosan is háborús bűncselekménnyé minősítse a történteket.
Míg tehát Németországban jogos célpontnak tartották a hadianyag-szállító óceánjárót és törvényes győzelemnek tekintették az elsüllyesztését, addig Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban elborzasztó hatású, az emberiség elleni, barbár cselekedetnek tekintették a hajón utazó polgári személyek megsemmisítését, amivel Németország bizonyította, hogy immár nem tesz különbséget katonák és civilek közt, azaz nem tagja többé a civilizált nemzetek közösségének. Az eseményeknek ez a mindkét részről szélsőséges (az érem másik oldaláról könnyelműen megfeledkező) értelmezése eszkalálta a konfliktust és a brit-német katonai szembenállást a német kultúra és a nyugati civilizáció közötti értékkonfliktussá transzformálta, amiben a britek a jók, a németek a rosszak.
A tengeren zajló fegyveres konfliktusokra vonatkozó nemzetközi szabályok történetének és fejlődésének egyik legfontosabb eleme a tengeri zsákmányjogra vonatkozó szabályok megjelenése (vagyis az, hogy mikor és milyen feltételek mellett minősül megengedhetőnek és szabályosnak az egyik hadviselő fél részéről egy hajó rakományának az elkobzása, vagy a hajónak az elpusztítása, legyen az akár valamely másik – ellenséges – hadviselő fél, akár valamely semleges állam lobogóját viselő hajó). A nemzetközi jognak ez a része a XVI. századtól kezdődően fejlődött ki, s az 1856-os Párizsi Nyilatkozat volt az első olyan többoldalú szerződés, amely a tengeri hadviseléssel foglalkozott, majd a szárazföldi háború megvívásának az 1864. évi Genfi Egyezménnyel megállapított szabályait 1899-ben a tengeri hadviselésre is kiterjesztették, végül az 1907. évi Hágai Egyezmények közül több tengerészeti kérdésekkel foglalkozott. A nagyhatalmak 1909-ben Londonban kísérletet tettek további szabályok megállapítására is, ám ezek az első világháború kitöréséig nem léptek hatályba, így bár léteztek, betartásuk a Londoni Nyilatkozatot aláíró országok önkéntes elhatározásán múlt.
A LUSITANIA fedélzetén a hadviselő (brit) és a semleges országok (pl. USA, stb.) állampolgárságával rendelkező 1 296 civil utas tartózkodott és nagy mennyiségű hadianyagot szállítottak a semleges Egyesült Államokból a hadviselő félnek számító Nagy-Britanniába (1 271 láda – abban 4 927 doboz – kézifegyver-lőszert, 4 200 láda töltényhüvelyt, valamint lőporral töltött detonátorokat és 1 284 láda srapnelt, minden egyes srapnel-gránátban 11,3 kg lőporral úgy, hogy a lőporral töltött detonátorokat a hátsó, a srapnelt az elülső raktérben helyezték el, ezen kívül katonai felhasználásra szánt nagy mennyiségű alumíniumport, rezet és ólmot, 1 639 rézbugát, 76 láda bronzrudat és 184 láda egyéb hadiszert). A hajón szállított rakomány fent elsorolt minden tétele kivétel nélkül katonai felszerelés, a korabeli terminológia szerint „hadi dugáru”, ami az ellenfél által elkobozható és megsemmisíthető. A nagyságrend érzékeltetésére kiválóan alkalmas az a tény, hogy csak a 4 927 láda (azaz kb. 4 000 000 db) kézifegyverlőszer akkora tétel, hogy abból Nagy-Britanniának a németek ellen Franciaországban harcoló expedíciós hadserege minden tagja fejenként 10 db-ot vételezhetett volna.
A közvélemény máig úgy tudja, hogy a hajó – s rajta az utasok és a rakomány – jogi helyzete a fenti jogszabályokra tekintettel egyértelmű volt, annak ellenére is, hogy a tengeri háború szabályairól szóló 1909-es Londoni Nyilatkozatot az aláíró országok nem ratifikálták, mivel a brit kormány az Egyesült Államok 1914. augusztus 6-i felhívására augusztus 20-án olyan tartalmú választ adott, miszerint a Londoni Nyilatkozat alkalmazását magára nézve kötelezőnek fogadja el bizonyos módosításokkal, az ugyanazon a napon egyoldalúan elfogadott brit módosítások azonban az utasok helyzetére vonatkozó szabályokat nem érintették, a német kormány pedig már korábban kijelentette, hogy kész betartani a Nyilatkozat rendelkezéseit, ha azokat a britek is betartják. Így a hadviselő felek valamelyikének lobogója alatt hajózó és hadiszállítást végző hajón tartózkodó hadviselő, vagy semleges állampolgárságú polgári személyek és áruk helyzetére egyaránt a Hágai egyezmények és a Londoni Nyilatkozat eredeti szabályai vonatkoztak: ezek szerint az óceánjáró – a fedélzetén szállított hadianyag jelenléte miatt – a felszíni és a tenger alatt járó német hadihajók jogos célpontja volt, amelyek ezért támadást intézhettek a hajó és utasai ellen, mely támadás jogszerűnek minősült, ha a Nyilatkozatban megállapított előírások, az ún.: „portyázó szabályok” szerint hajtották végre (vagyis, ha a LUSITANIA-t előbb megállítják és átvizsgálják, majd – az elsüllyesztéséről a vizsgálat eredményétől függően meghozott döntés esetén – az utasait és a személyzetét az elsüllyesztését megelőzően biztonságba helyezik). A hajó és rakománya tehát jogos célpont (a hajó leendő utasait a jegyek értékesítését megelőzően mégsem tájékoztatta erről sem a Cunard Line, sem egyetlen brit, vagy amerikai hatóság), de a hajó ellen figyelmeztetés nélkül végrehajtott támadás jogellenes. Ez a hajó jogi helyzetére vonatkozó általánosan elterjedt álláspont.
Ez az álláspont két bírói ítélet eredményeként alakult ki és vált elfogadottá: A LUSITANIA amerikai károsultjai már 1915. szeptember 9-én pert kezdeményeztek az óceánjárót üzemeltető Cunard Társaság ellen, mondván, hogy eltitkolták előlük a valós helyzetet, a hajó hadianyag-szállító jellegét és jogos célpont minőségét, engedve, hogy felszálljanak a hajóra és ezzel az életüket kockáztassák. A tárgyalás kitűzését azonban az amerikai hatóságok különböző ürügyekkel egészen 1918. április közepéig késleltették. A perben 67 – részben a katasztrófában elhalt hozzátartozói elvesztése, részben az elszenvedett egészségkárosodás miatt elégtételt kereső – károsult terjesztett elő, összesen csaknem 6,5 millió dollár értékű kárigényt, ám a Cunard Line 1916. június 23-i előterjesztett kérelmének helyt adva a vállalat felelősségét már jó előre 100 000 dollárban maximálták. Az eljárásban a bíróság két kérdést vizsgált: 1) Történt-e gondatlanság, akár a Cunard Társaság, akár a hajó tisztjei részéről? 2) Ha történt, akkor a társaság, vagy a hajó tisztjei jártak-e el gondatlanul? 1918. augusztus 23-i ítélethirdetésében Julius Marshuetz Mayer bíró szerint a perben vizsgálandó első kérdésre (történt-e gondatlanság) a válasz nemleges, ezért a második kérdés (a Cunard, vagy a LUSITANIA személyzete járt-e el gondatlanul) vizsgálata szükségtelen.
Az ítélet indoklása így a következőket tartalmazta: „Természetesen nem fér kétség ahhoz a joghoz, hogy egy ellenséges hajót elfogjanak, és bizonyos feltételek mellett megsemmisítsenek a nyílt tengeren, mint ahogy nem fér kétség ahhoz sem, hogy a fedélzeten tartózkodó összes személy életét meg kell védeni, legyen az akár utas, akár a legénység tagja. A német császári kormány […] a LUSITANIA elsüllyesztése előtt nem hirdetett ki más szabályt. A háborús övezet 1915. február 4-i kikiáltása sem tartalmazott arra vonatkozó figyelmeztetést, hogy a civilizált tengeri hadviselés elfogadott szabályait a német kormány elvetné. […] Továbbá a német tengeri zsákmány-kódex 116. szakasza, amely a LUSITANIA elpusztításának időpontjában hatályos volt, szintén […] a következőket biztosította: »A hajó megsemmisítésének megkezdése előtt gondoskodni kell a fedélzeten tartózkodó összes személy biztonságáról, és lehetőség szerint azok tárgyairól, valamint a hajó minden iratáról és az egyéb bizonyítékokról, amelyek a zsákmánybíróság ítéletének megalkotása szempontjából értékesek lehetnek. Ezeket a parancsnoknak kell átvenni.« Így amikor a LUSITANIA kihajózott New Yorkból, akkor a tulajdonosa joggal hihette, hogy bármi is történt addig, ez az egyszerű, humánus és általánosan elfogadott elv nem sérül.[…] most már könnyű lenne visszatekinteni, és azt mondani, hogy a Cunard Line-nak és kapitányának tudnia kellett volna, hogy a német kormány engedélyezi vagy eltűri a nemzetközi jog ilyen sokkoló megsértését nemcsak a vele ellenséges, de a vele akkor még baráti viszonyban álló nemzetek békés polgárai ellen is. […] A felelősséget tehát azokra kell hárítani, akik a hajó elsüllyesztéséért jogi és erkölcsi értelemben egyaránt felelősek. Az élet- és vagyonvesztésért tehát nem a Cunard Line-t kell felelőssé tenni. A LUSITANIA elsüllyesztésének oka a német császári kormány törvénytelen cselekedete volt, amely eszközén – a tengeralattjáró parancsnokán – keresztül lépett fel, megszegve azt az emberséges szabályt, amelyet addig még a legelkeseredettebb ellenségek is betartottak minden háborúban. Ahogyan Lord Mersey mondta: »E katasztrófáért, amely annyi életet pusztított el kegyetlenül, a felelősség teljes mértékben azokra hárul, akik kitervelték és végrehajtották ezt a bűntettet. Bár ebben a perben ez aligha jelent vigasztalást, nem kétséges, hogy az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei jól emlékeznek majd a LUSITANIA elsüllyesztése miatt kárt szenvedett személyek jogaira, s amikor eljön az ideje, gondoskodni fognak arról, hogy jóvátételre kerüljön a modern idők egyik legvédhetetlenebb cselekedete.«”
Az ítélet elleni fellebbezést kizárták. A perköltségben a károsultakat marasztalták, akik közt szétosztották a roncsról leszerelt tárgyak értékét, 147 fontot, 6 shillinget és 8 pennyt. Ez 703,5 dollárnak felel meg, ami a 67 károsult közt egyenlően szétosztva fejenként 10,5 dollár, miközben az ügyvédi tiszteletdíj 77 695 dollárt és 19 centet tett ki. A Cunard Társaság az összes további követelést peren kívüli megegyezés útján rendezte úgy, hogy megfizette a károsultak ügyvédi költségeit, s a LUSITANIA túlélő károsultjainak élethosszig tartó 25 %-os menetdíjkedvezményt biztosított bármely járatán.
Mivel az amerikai bíróság 1918. augusztus 23-i ítélete a károsultak kompenzációját az államközi jóvátétel lehetőségében jelölte meg, ennek részletes szabályait a Németországgal kötött 1919. évi versailles-i békeszerződés és az 1921. évi berlini egyezmény állapította meg. A kártérítés kérdésében, mint a vegyesbizottság elnöke, Edwin B. Parker járt el egyesbíróként, s az ítélethozatalban őt támogatták a bizottsági tagok, Chandler P. Anderson és Wilhelm Kiesselbach tanácsadó véleményükkel.
Az 1923-ban lezárt eljárásban alapelvként fogadták el azt, hogy az állam nevében eljáró személyek jogsértő aktusa minden esetben kiváltja az általuk képviselt állam nemzetközi felelősségét: „A jog általános szabálya az, hogy az egyén jogainak megsértése jogsérelemnek minősül és minden ilyen jogsértésre a jog biztosít jogorvoslatot.” A LUSITANIA esetében tehát az a tény, hogy a hajót az U-20 parancsnoka az érvényben lévő nemzetközi szabályok megsértésével süllyesztette el és ezzel a hajón utazó egyéneknek kárt okozott, maga után vonja az e károkért való felelősségét annak a német államnak, amelynek a képviseletében a tengeralattjáró parancsnoka eljárt. A kárrendezést végző Amerikai-Német Vegyesbizottság azt az alapelvet is rögzítette, hogy a kártérítésnek a tényleges károk mellett az erkölcsi károk jóvátételére is ki kell terjednie: „A károsultak a nemzetközi jog szabályai szerint kártérítésre jogosultak mindazokért a sérelmekért, amelyek számukra lelki szenvedést, érzéseik sérelmét, megaláztatást, szégyent, lealacsonyítást, társadalmi helyzetük elvesztését, vagy hitelességük, jó hírnevük sérelmét okozták, s az ilyen kártérítésnek a sérüléssel minden kétséget kizáróan arányosnak kell lennie. Az ilyen károk nagyon is valóságosak, és önmagában az a tény, hogy nehéz pénzben mérni vagy megbecsülni őket, nem ad okot arra, hogy ezeket a károkat ne térítsék meg.” A LUSITANIA ügye ezzel a ma már széles körben ismert és alkalmazott „nem vagyoni kár” jogintézményének forrásává vált.
Azt, hogy a tengeralattjárók használatát, a velük végrehajtott támadások módját (azaz a jogellenesnek minősített figyelmeztetés nélküli támadásokat) a megelőző brit intézkedések provokálták – békés kereskedelmi hajónak álcázott hadihajók, megtévesztő csapdahajók bevetése, semleges lobogók visszaélésszerű használata, a kereskedelmi hajók parancsnokainak utasítása a jogszerűen eljárva a felszínre emelkedő és a kereskedelmi hajókat megállásra felszólító tengeralattjárók jogellenes elgázolására – sem Mayer bíró, sem Parker bíró nem vizsgálta és nem is vette figyelembe. Márpedig ilyen körülmények között a szabályszerű eljárással a német tengeralattjárósok az életüket kockáztatták volna: a LUSITANIA elsüllyesztése előtt, az 1915 január elejéről május elejéig tartó négy hónap alatt három, a portyázó szabályokat betartó német tengeralattjáró veszett oda a teljes személyzetével együtt a britek fent említett, a nemzetközi joggal ugyancsak ellentétes eljárása miatt.
Ráadásul nem is kellett minden körülmények között az ellenséges tulajdon kíméletére törekedni. Az ellenségeskedések megkezdéséről szóló 1907. évi hágai egyezmény 23. cikk g) pontja szerint: „tilos az ellenséges tulajdont elrombolni vagy elvenni, kivéve oly eseteket, mikor az elrombolást, vagy elvételt a hadi szükségesség sürgősen megköveteli”. A kivétel-szabály egyfajta szükségesség-arányosság tesztet vezetett be a tengeralattjárósok eljárásába, amennyiben a mérlegelésükre bízta azt, hogy a konkrét hadi helyzet függvényében döntsék el, vajon elpusztítják-e az ellenséges tulajdont, jelen esetben a LUSITANIA óceánjárót és a rakományát, vagy sem.
Mindezt alátámasztja az a tény, hogy a német hadvezetés nem utasította a tengeralattjárósokat a lesből történő, figyelmeztetés nélküli támadásra. A szabályszerű eljárást tudatosan ellehetetlenítő brit magatartásokra tekintettel arra viszont felhatalmazta a blokádszolgálatot ellátó tengeralattjárók parancsnokait, hogy a kereskedelmi hajók elleni támadások során a személyzet és az utasok biztonságát szavatoló nemzetközi szabályokat csak úgy és akkor tartsák be, ahogy és amikor arra lehetőségük nyílik. Ezt a gyakorlatot követte Walther Schwieger is, aki azon az őrjáratán, amelyen a LUSITANIA-t is elsüllyesztette, az óceánjáróval együtt 4 hajót süllyesztett el és 5 további hajó elsüllyesztésére tett kísérletet. A 4 elsüllyesztett hajó közül 2 esetében Schwieger alkalmazta a portyázó szabályokat, 2 esetében nem. A megkísérelt támadások közül azonban mind az 5 esetben mellőzte a szabályok betartását és a támadásokat a víz alól, lesből próbálta végrehajtani. Mindez ugyancsak azt mutatja, hogy a német tengeralattjáró-parancsnokok – Schwiegert is beleértve – a helyszínen, az adott körülmények függvényében döntöttek arról, hogy elég biztonságos-e a helyzet ahhoz, hogy jogszerűen járhassanak el, mert azzal nem fenyegetik a saját életüket, testi épségüket, a rájuk bízott tengeralattjárót és a küldetésük sikerét.
Fontos észrevenni ugyanakkor, hogy a hágai egyezménynek a dolgok elpusztítását megengedő szabályai kizárólag az ellenséges tulajdonra vonatkoznak, az emberéletekre nem: a tulajdon elpusztításának lehetősége tehát nem terjed ki az emberek – különösen nem a nem harcoló civilek – elpusztítására. Ezt fejezi ki az egyezmény 46. cikke, amely kimondja, hogy a hadra kelt seregnek „… a lakosság életét … tiszteletben kell tartani”. Arra nézve, hogy az ellenséges tulajdon elpusztításához való jogot és a civilek elpusztításának tilalmát hogyan egyeztessék össze, az irányadó nemzetközi jogi szabályozás nem adott általános, minden lehetséges élethelyzetben egyormán jól alkalmazható megoldást. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy ha a fent említett mérlegelés eredményeként egy német tengeralattjáró-parancsnok úgy döntött, hogy a portyázó szabályok betartása túl kockázatos, ezért inkább figyelmeztetés nélkül, lesből támad, akkor a civilek életét nem lehetett megvédeni, azaz a jogsértés mindenképpen bekövetkezett.
A bírók pedig elsősorban ezt értékelték. Még akkor is, ha eközben nagyvonalúan átlendültek azon a kérdésen, hogy mégis mit kerestek a civilek egy katonai szállítóhajó fedélzetén. A hadianyagszállításra igénybe vett LUSITANIA fedélzetére a brit tulajdonosok, valamint a brit és az 1915-ben még semleges amerikai hatóságok ugyanis úgy engedték fel a nem harcoló személyeket, hogy közben pontosan tudták: a katonai szállítóhajókat eleve meg sem illetik azok a kiváltságok, mentességek és az a kíméletes bánásmód, amelyek a hadviselők és a semlegesek polgári hajóinak háború esetén máskülönben kijárnak, minthogy a katonai szállítóhajók a hadianyag-szállítmányuk miatt jogos célpontnak minősülnek, ezért ki vannak téve a hadviselők támadásainak. Ez pedig – bizonyos értelemben – a polgári lakosság kíméletére vonatkozó szabályokat is más megvilágításba helyezi, amennyiben az eredeti egyezményben az idevágó szabályok a megszállt terület katonai igazgatásáról szóló részben szerepelnek, az egyezmény aláírói közül az tehát senkinek sem jutott az eszébe, hogy a harcoló csapatoknak olyan civilek kíméletéről kellene gondoskodni, akik tömegesen utaznak a frontra. Azzal ugyanis, ha ilyen rendelkezést alkottak volna, az egyezmény aláírói lényegében azt mondták volna ki, hogy a civilek fronton történő tömeges megjelenése az éppen zajló hadműveletek azonnali leállítását eredményező hatással bír (az éppen zajló hadműveletekkel érintett területen ugyanis másként egyszerűen lehetetlen a civilek kímélete). Ilyen jelentést azonban – az amerikai bírókon kívül – senki sem tulajdonított az egyezménynek, az aláíró felek ilyen szándéka az egyezményből nem kiolvasható.
Ráadásul mindkét bíró az ellenséges kereskedelmi hajókkal szembeni eljárásról szóló 1907. évi hágai egyezményből indult ki, melynek 3 cikke szerint a hadi dugárut szállító ellenséges kereskedelmi hajók „vagy lefoglalhatók a háború tartamára kártérítés nélkül, vagy elharácsolhatók, sőt el is rombolhatók, azonban kártérítés ellenében és azon kötelezettség mellett, hogy a személyzet biztonságáról és a hajóokmányok megőrzéséről gondoskodás történik.” Ugyanakkor mindketten figyelmen kívül hagyták az Egyezmény 5. cikkét, amely szerint „Jelen egyezmény nem vonatkozik oly hajóra, melynek építési módjánál fogva az a rendeltetése, hogy hadihajóvá változtassák át.” Márpedig a LUSITANIA-t – amint azt cikksorozatunk előző részében bemutattuk – már eleve úgy tervezték és építették, hogy szükség esetén 12 db 15,2 cm-es tengerészeti löveggel fegyverezhessék fel (az ágyúk a hajó eredeti tervrajzain is feltüntetésre kerültek). A LUSITANIA erre tekintettel tehát eleve nem is tartozott a kereskedelmi hajóknak abba a csoportjába, amellyel szemben a háború esetén is kötelező kíméletes bánásmódot érvényesíteni kellett volna, teljesen függetlenül attól, hogy végül is felfegyverezték-e vagy sem. A bírók azonban nem tulajdonítottak jelentőséget ennek és úgy hozták meg az ítéletüket, mintha a LUSITANIA a békés kereskedelmi hajók jogi kategóriájába tartozott volna. Csakhogy a LUSITANIA, amely 1914. októberétől kezdve minden útján hadianyagot szállított, minden volt, csak épp’ békés kereskedelmi hajó nem.
A nemzetközi jog írott és szokásjogi szabályai alapján tehát a németeket végül is elmarasztalták Walther Schwieger sorhajóhadnagy magatartása miatt, ám az eljárásban nem értékelték a jogi szempontból releváns összes tényt és körülményt. Érdemes azonban megvizsgálni azt, amire tulajdonképpen már Mayer bíró is utalt (amikor ítélete indoklására a német nemzeti jogszabályokat is idézte), hogy tudniillik pusztán a rá irányadó nemzeti jogszabályok alapján milyen egyéb lehetőségei voltak – volt-e egyáltalán más lehetősége – a tengeralattjáró-parancsnoknak.
A német tengeri zsákmány-kódex (Prisenordnung) 1915-ben is hatályos – a vonatkozó nemzetközi joggal (a hágai egyezményekkel és a londoni nyilatkozattal) teljes összhangban álló – 116. szakasza szerint egy jogszerűen elpusztítható semleges kereskedelmi hajó „megsemmisítésének megkezdése előtt gondoskodni kell a fedélzeten tartózkodó összes személy biztonságáról […]” (a LUSITANIA azonban se semleges, se kereskedelmi hajó nem volt, hanem a brit hadviselő fél katonai szállítóhajójaként szolgált). A Német Birodalom 1872. június 20-án hatályba lépett (és 1915-ben is hatályos) katonai büntető törvénykönyvének a terepen tartózkodó katonai erő veszélyeztetéséről szóló 62. §-a szerint ugyanakkor: „Aki a terepen a kötelességét szándékosan megszegi, és ezzel az ellenség vállalkozását előmozdítja, illetve a hadviselő német vagy szövetséges csapatoknak veszélyt vagy kárt okoz, tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Enyhébb esetben, ha a szolgálati kötelességszegés nem szándékosan történt, három évig terjedő szabadságvesztést kell kiszabni.” Az U-20, az U-27 és az U-30 tengeralattjárókból álló 3. tengeralattjáró-flottilla számára 1915. április 24-én kiadott parancs pedig így szólt: „Várjon be Anglia nyugati és déli partjai felől közeledő nagy angol csapatszállító hajókat. Skócia körül leggyorsabb úton tartson a La Manche-csatorna felé. Foglaljon állást Dartmouth-szal szemben. Támadjon meg csapatszállítókat, kereskedelmi hajókat, hadihajókat. Tartsa állását, amíg az üzemanyag engedi. U-20 és U-27 az Ír-tengerre és a Bristoli-csatornába megy. Vége.”
Mindebből az derül ki, hogy Walther Schwieger egyfelől nem volt köteles tengeralattjárójával a felszínre emelkedve megállásra felszólítani a LUSITANIA-t, és átvizsgálást követően csónakba szállítani az utasait és a személyzetét, ha a rakomány ismeretében a hajó elsüllyesztéséről dönt (minthogy a LUSITANIA a katonai felhasználása és hadianyag-rakománya miatt nem volt jogosult erre a bánásmódra), másfelől viszont köteles volt arra, hogy a kapott parancsa szerint megakadályozza az Angliába irányuló hadiszállításokat, mert, ha nem ezt teszi, akkor a kapott parancsban előírt kötelességének megszegését kockáztatja, ami a német katonai büntetőtörvénykönyv szerinti eljárást és büntetést von maga után.
Nem szabad elfelejteni ugyanakkor, hogy egy olyan totális háborúban, mint, amilyen az első világháború is volt – amikor hazája polgárainak százezrei halnak meg a fronton és éheznek a hátországban – valószínűtlen, hogy egy tengeralattjáró-parancsnokot lelkiismereti kérdések gyötörjenek, főleg, ha az előtte lévő céltárgy a tudomása szerint egy felfegyverzett segédcirkáló és csapatszállító, mely nagy mennyiségű hadianyagot szállít, ami, ha célba ér, a saját honfitársai közül további tömegek halálát okozhatja, s amelynek az elsüllyesztésére egyébként határozott parancsot kapott.
Walther Schwieger személyes motivációinak rekonstrukciójakor mindazonáltal fontos tudni: sejtelmünk se lehet róla (mivel erre vonatkozó közlést vagy feljegyzést nem hagyott hátra), hogy mit gondolt, amikor parancsot adott az utóbb végzetesnek bizonyult torpedó kilövésére: El akarta süllyeszteni a LUSITANIA-t, vagy tudta, hogy normális körülmények között egyetlen torpedóval erre aligha van reális esélye? Egy biztos: Walther Schwieger jó tengerész és felkészült parancsnok volt, aki pontosan ismerte a rendelkezésére álló technikai eszközöket és azok korlátait is.
A találat nyomán végzetesen megsérült LUSITANIA polgári utasainak tragédiáját látva kialakult személyes érzelmeiről mindenesetre nemcsak az U-20 hadinaplójának minden szűkszavúsága ellenére is megrendültségről tanúskodó (a jelen cikk első bekezdésében idézett) sorai árulkodnak, de a barátja, Max Valentiner – az U-38 akkori parancsnoka – számára utóbb élőszóban felidézett emlékei is:
„Ennél szörnyűbbet még nem láttam. Ugyanakkor képtelenség lett volna segítenem nekik. Csak néhányukat menthettem volna ki, az a cirkáló (1) pedig, ami elment felettünk, nem járt messze és biztos, hogy ők is vették a segélykérést. Nemsokára itt lesz, gondoltam. borzalmas volt a látvány, így kiadtam a parancsot, hogy merüljünk mélyebbre és menjünk el innen.”
(1) „Schwieger az elbeszélésében az HMS JUNO cirkálóra utalt, amelyet a brit haditengerészet a LUSITANIA védelmére rendelt ki, ám az óceánjáró érkezése előtt 90 perccel ért a helyszínre, ezért bevonult a közeli Queenstownba, miközben pont az alámerült U-20 felett haladt át, amely a víz alatt, búvómenetben várta, hogy biztonságos távolságra kerüljön a cirkálótól, amelyet a meggyőződése szerint az előző nap általa a térségben elsüllyesztett hajók miatt küldtek ki, hogy a tengeralattjárót levadássza.”
Vagyis – bár a támadás megkezdésekor és a torpedó kilövésekor Schwieger olyan katonaként viselkedett, aki egyszerűen nem látja a feladat mögött az embereket, csakis a célpontot – a feladat végrehajtása, a célpont megsemmisülése után már teret engedett a saját természetes emberi reakcióinak: ebben a pillanatban már számára is csak a vízben az életükért küzdő emberek maradtak láthatók. A katonát azonban ez sem tartotta vissza attól, hogy 45 perccel később – egy újabb potenciális célpont (egy eredetileg szintén utasszállítónak épült brit szállítóhajó) feltűnésekor – ne lendüljön újra támadásba. Ha másként gondolkodott volna, valószínűleg nem jelentkezett volna hivatásos
tengeralattjárósnak és nem tudott volna parancsnoki beosztásba emelkedni. Békében ezt a magatartást ma már általában szörnyűségnek tekintik. A totális háborúban azonban olyan tulajdonságként értékelték, amely nélkül elkerülhetetlen a vereség. Ám a vereség végül ezzel együtt is bekövetkezett, a háborús propaganda pedig nem mulasztotta el kifejezésre juttatni azt a véleményt, hogy talán éppen ezért (hangsúlyozva, hogy a katonai vereség az erőszakos militarizmus szükségszerű következménye, mert az általános békevágy végül is véget vet a háborúknak).
Ebben a tekintetben talán nem közömbös felidézni a katonák közül a brit kortársak vélekedését. A háború borzalmait korlátozni hivatott hágai rendelkezések értelmét ugyanis a kortársak egy része vitatta, a Londoni Nyilatkozatot pedig végül egyetlen azt aláíró állam sem ratifikálta. A brit haditengerészetet az első hágai konferencián képviselő Sir John Fisher tengernagy – a LUSITANIA elsüllyesztése idején a brit hadiflotta katonai parancsnoka, az első tengeri lord – mindenesetre az egész hágai szabályrendszert őrültségnek tartotta: „Kijelentettem azt az ősi tényt, miszerint a háború lényege az erőszak, ezért a mértékletesség a háborúban imbecillitás […] inkább olajban forralom fel a foglyokat és hidegvérrel ölöm meg az ártatlanokat, mint hogy […] lemondjak arról, hogy a háború elítélhetővé váljon az ellenség lakosságának egész tömegei számára, amihez természetesen a tengeri zsákmányjog fenntartásán keresztül vezet az út.” Mi több! Azután, hogy a brit kormány 1915 nyarán belebukott a Nyugati Fronton általános lőszerhiány miatti hatalmas katonai veszteségekbe és Fisher is lemondott, 1916 márciusában személyes levélben biztosította együttérzéséről a politikai okokból szintén lemondásra kényszerült Tirpitz tengernagyot: „Jó, Öreg Tirps! Egy hajóban evezünk. S micsoda időkben lehettünk kollégák, Öregfiú! […] Fel a fejjel, vén csont! Mondd: „Resurgam!” [Feltámadok (latin) – a szerző] Te vagy az egyetlen német tengerész, aki érti a háborút: Öld meg az ellenséget, anélkül, hogy téged megölnének! Nem hibáztatlak a tengeralattjárókért. A helyedben ugyanezt tettem volna, csak a mi idiótáink itt Angliában nem hitték el, amikor megmondtam nekik! Nos, viszlát! Híved, amíg a pokol befagy: Fisher.”
Lejegyzett gondolataikat olvasva szinte elkerülhetetlen feltenni a kérdést: Az első világháború tengerészeti stratégái és politikusai pszichopaták voltak? Vagy másról van szó? A korabeli és a mai nevelési elvek közötti különbség (a bukás szégyene, s az annak elkerülésére lehetőséget adó harc előnyben részesítése a win-win szituációkra törekvő kooperatív és asszertív magatartásokkal szemben) – netán koroktól függetlenül bármilyen civilizált magatartásra nevelés és a véres valóság konfrontációjakor az előbbi tarthatatlanságának a törvényszerűsége – az, ami a háborúban ezt a pusztító cinizmust szülte? Esetleg a szereplők félelme? Mitől is? A vereségtől? Az egzisztenciájuk elvesztésétől vagy hátrányos megváltozásától? Mindez érhet sok ezer emberéletet? A következményeket ismerve utólag immár kijelenthető: tény, hogy a hágai békekonferencián összegyűlt népek és nemzetek képviselői – jogászok, politikusok, katonák – által végül is elfogadott egyezményekben megfogalmazott magasztos elvek csak ott és csak annyira jutottak érvényre a háború során, ahol és amennyire a harcok saját logikája (a feltétlen győzni akarás) ezt megengedte. A felvilágosultság másodlagossá vált a feltétlen dominanciára törekvés mögött, ha úgy tetszik: képmutatássá a valósághoz képest. A hágai békerendszer nemcsak az első világháborúban érvényes hadviselési szabályokat állapította meg, de lényegében máig tartó hatása van. 1898-ban, a spanyol-amerikai háború ellenségeskedéseinek beszüntetése napján, augusztus 12-én a szentpétervári diplomáciai testület tagjainak a külügyminisztérium részéről adott heti fogadásán Mihail Nyikolajevics Muravjov gróf, orosz külügyminiszter ünnepélyesen átadta II. Miklós cár általános leszerelési konferencián való részvételre felhívó üzenetét. Noha a kortársak számára még úgy tűnhetett, hogy ez a felhívás egy olyan ország uralkodójának a könyörgése a békéért, amely nem bír lépést tartani a többi nagyhatalommal az ipari forradalom nyomán felgyorsuló fegyverkezési versenyben, a XXI. századból visszatekintve sokkal inkább a Föld erőforrásainak zavarba ejtő éleslátással észlelt megfontolatlan pazarlása miatt érzett aggodalomtól áthatott, s a várható globális katasztrófa elkerülésére felhívó szózat, amely az emberi nemeslelkűségre apellált – ma már tudjuk, hiába: „Az általános béke fenntartása, s a minden nemzetet sújtó túlzott fegyverkezés lehetséges csökkentése az egész világ jelenlegi állapotában olyan eszmény, amelyre minden kormány törekvésének irányulnia kell. Őfelsége, a Császár, akit humanitárius és nagylelkű eszmék vezérelnek, szintén osztja ezt a nézetet. Abban a meggyőződésben, hogy ez a magasztos cél összhangban van minden hatalom legfontosabb és jogos érdekeivel, a császári kormány úgy gondolja, hogy a jelen pillanat nagyon is kedvező lenne arra, hogy nemzetközi megbeszéléseken keresztül keressük meg a leghatékonyabb eszközt a minden nép számára valódi és tartós béke áldásainak biztosítására, mindenekelőtt a jelenleg is folyamatosan bővülő fegyverkezés megszüntetése által. Az elmúlt húsz évben a civilizált nemzetek lelkiismeretében különösen hangsúlyossá vált az általános megbékélés iránti vágy. A béke megőrzését a nemzetközi politika céljaként terjesztették elő, melynek nevében a nagyhatalmak erős szövetségeket kötöttek egymással, hiszen jobb garantálni a békét, mintsem növelni a katonai erőt, amelyet már eddig is példátlan mértékben növeltek és növelnek tovább anélkül, hogy az áldozatoktól visszariadnának. Mindezen erőfeszítések azonban mégsem tudták meghozni a kívánt megbékélés jótékony hatásait, miközben a felíveléssel járó pénzügyi terhek a köz jólétét és annak forrásait sújtják. A nemzetek szellemi és fizikai ereje, a munka és a tőke felhasználása nagyrészt eltér ezek természetes alkalmazásától, s fogyasztásuk terméketlen marad. Százmilliókat szentelnek iszonyatos, pusztító gépek megszerzésére, amelyeknek – bár ma még a tudomány legfejlettebb alkotásai – az a sorsuk, hogy holnapra minden értéküket elveszítsék az újabb felfedezések által. A nemzeti kultúra, a gazdasági haladás és a vagyon termelése vagy megbénul, vagy fejlődésében korlátozott marad. Ráadásul fegyverzetük növelésével arányosan a kormányok egyre kevésbé teljesítik a maguk elé kitűzött célokat: A gazdasági válságok, amelyek nagyrészt a túlzott fegyverkezésnek és a hadianyagok felhalmozásában rejlő folyamatos veszélynek köszönhetők, napjaink fegyveres békéjét nyomasztó teherré változtatják, melyet elviselni a népeknek egyre több és több nehézséget jelent. Nyilvánvalónak tűnik tehát, hogy ha a dolgoknak ez az állapota elhúzódna, az elkerülhetetlenül ahhoz a kataklizmához vezetne, amelyet el akarunk kerülni, és amelynek borzalmai minden gondolkodó embert előre megborzongatnak. Véget vetni ennek a szakadatlan fegyverkezésnek és keresni az eszközöket az egész világot fenyegető csapások elhárítására – ez a legfőbb kötelesség, amely ma minden államra hárul. Ezen eszmétől áthatva Őfelsége örömmel utasított arra, hogy javasoljam a császári udvarban akkreditált képviselettel rendelkező minden kormánynak azt, hogy gyűljenek össze egy olyan konferenciára, amelynek e súlyos probléma megoldásával kell foglalkoznia. E konferenciának Isten segítségével szerencsés előjelnek kell lennie a hamarosan megkezdődő új évszázadra. Hiszen erőteljesen fókuszálva egyesíthetnék erőfeszítéseiket azon államok, amelyek őszintén törekednek arra, hogy az egyetemes béke nagyszerű eszméje győzedelmeskedjen a baj és viszály felett. Egyúttal megerősíthetnék egyetértésüket a jog és igazságosság elveinek ünnepélyes megállapítása útján, amelyeken az államok biztonsága és a népek jóléte nyugszik.” A „békecár” kezdeményezéséhez csatlakozó Vilhelmina holland királynő Hágát ajánlotta fel a konferencia helyszínéül, ahol 1899. május 18-án (a cár születésnapján) nyílt meg a június 29-ig tartó konferencia, amelyen összesen 26 ország jogászai és politikusai találkoztak, s fogadtak el három egyezményt és három nyilatkozatot. Egyezmény (I.) a nemzetközi viták békés rendezéséről, egyezmény (II.) a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól, egyezmény (III.) az 1864. évi genfi egyezmény elveinek a tengeri háborúkban történő alkalmazásáról. Nyilatkozat (IV.1.) a fojtó vagy mérges gázokat terjesztő lövedékek tilalmáról, nyilatkozat (IV.2.) az emberi testben könnyen szétmenő vagy ellapuló lövedékek tilalmáról, nyilatkozat (IV.3.) a léggömbökről lövedékek és robbanóanyagok indításának, és hasonló természetű cselekményeknek ötéves időszakra való betiltásáról. Az egyezmények elvi alapját egyebek közt az 1863. április 24-én Abraham Lincoln amerikai elnök által aláírt 100. elnöki rendelet (a kidolgozója, a német-amerikai Franz Lieber után csak Lieber-kódexnek nevezett magatartási szabály-gyűjtemény) jelentette, amely meghatározta a hadiállapot idején való viselkedésre (a civilek és a polgári vagyon védelmére, a kihágások megbüntetésére; a dezertőrök, hadifoglyok, túszok és fosztogatók, partizánok, kémek helyzetére; a fegyver-szünetre és fogolycserére; a lázadó csapatok feltételes szabadlábra helyezésére; az emberi élet tiszteletben tartására; a katonák vagy civilek meggyilkolására; valamint a kormány ellen polgárháborút folytató egyének helyzetére) vonatkozó szabályokat. Az 1907. június 15-től október 18-ig tartó második hágai békekonferencián már 44 ország képviseltette magát. Bár a leszerelésről és a kötelező választott bírósági eljárásról a Német Birodalom, Ausztria-Magyarország, Törökország és néhány kisebb állam elutasítása miatt nem sikerült megállapodni, az önkéntes választott bíróságot mégis létrehozták Hágában. A második békekonferencia korlátozott eredményeiből okulva az 1914-re tervezett harmadik konferencián az egyhangúság elve helyett már a többségi elv szerint kívántak dönteni a kötelező választott bírósági joghatóságról, és a nemzetközi jognak érvényt szerezni hivatott végrehajtó hatalom – a Népszövetség – kérdéséről, ám a világháború kitörése miatt ez a konferencia már nem ülhetett össze. A két megelőző konferencia résztvevői azonban így is átfogó békefenntartó programot és magatartási kódexet dolgoztak ki nemzetközi konfliktusok esetére, s a történelem során ekkor fogadtak el először általános szárazföldi, tengeri és légi hadviselési szabályokat.
Arról, hogy a nemzetközi jogot a kikényszeríthetőségét garantáló bírói testület, illetve végrehajtó hatalom hiányában lehet-e egyáltalán jognak tekinteni, Teghze Gyula, a hágai szabályok avatott ismerője, a magyarországi nemzetközi jogi oktatás úttörője, néhány hónappal a LUSITANIA elsüllyesztése után és annak hatására, 1915. októberében a Debreceni Tudományegyetemen tartott előadásán így nyilatkozott: „Szabályozást a háború akkor nyer, ha az ellenfelek egymást egyenjogúnak ismerik el, s a felettük álló elvek uralmát elfogadják. Ez esetben az államok egy felsőbb eszme szolgálatában állnak. Így különbséget lehet tenni igazságos és igazságtalan háború közt, s csak az előbbi áll a jog uralma alatt. Az ellenfél törekvésének, ellenállásának jogossága így már elismerhető. A harc pedig perdöntés jellegével bír, melynek szabályai vannak. Az ellenfél is tagja egy magasabb rendű közösségnek, melynek elvei a küzdelmet mitigálják [enyhítik – a szerző].”
A kortársak annyira hittek ebben, hogy Fjodor Fjodorovics Martens, a hágai békekonferenciákat kezdeményező II. Miklós cár jogi tanácsadója és a hágai orosz delegáció tagja a róla elnevezett klauzulában még azt is megfogalmazta, hogy a fegyveres konfliktusok esetén a nemzetközi jog általános szabályait akkor is alkalmazni kell, ha nincsenek a fegyveres konfliktusra vonatkozó kifejezett előírások valamely konkrét nemzetközi jogi jogforrásban (vagyis, ha a hadijog „hallgat”, akkor a Martens-klauzula a „hátsó ajtó”, amelyen keresztül a jogviszonyba belépve a nemzetközi jog más forrásai és elvei nyújtanak védelmet a fegyveres konfliktusban akarva vagy akaratlanul részt vevő személyeknek). Röviden: a nemzetközi jog az úriemberek joga, akik az állatvilágból örökölt ősi ösztöneiket a tanulás révén elsajátított újkeletű, emelkedett erkölcsökkel fegyelmezik. Nos, ez nem éppen az a viselkedés, amit a modern pszichológia a sarokba szorított, halálfélelemtől szorongó emberek – például egy totális háború érintettjei – tipikus magatartásaként leír…
A címben feltett kérdésre válaszolva mindazonáltal a válasz egyértelmű (ha nem is egyszerű, vagy magától értetődő): a LUSITANIA elsüllyesztésekor nem sértették meg a tengeri hadviselésnek a történtek idején irányadó tételes nemzetközi szabályait, hiszen a portyázó szabályok a semlegesek hajóit és a polgári hajókat kímélték, a hadviselők hadihajóit és egyéb katonai rendeltetésű hajóit nem, a civilek kíméletére vonatkozó előírásokat pedig a katonai megszállás alatt álló területeken kellett alkalmazni, a harci cselekményekkel érintett területen (a szárazföldi és a tengeri frontokon) eredetileg fel sem merült a betarthatóságuk gyakorlati lehetősége (kivéve természetesen az előbb említett semleges és polgári hajók utasainak és személyzetének esetét). A németek ezért úgy tekintették, hogy nem tehettek mást, mint amit tettek akkor, ha meg akarták akadályozni a hajó fedélzetén Nagy-Britanniába csempészett hadianyag célba juttatását. Ettől függetlenül az általános emberiességi szempontok kétségkívül sérültek. Az elszenvedett óriási polgári életveszteség – a LUSITANIA elsüllyedésekor odaveszett 1 198 ember halála – pedig elégtételt kívánt, amit az amerikai bírók csak a Martens-klauzula alapján, vagyis az esetre irányadó és alkalmazható tételes nemzetközi jog hiányában analóg szabályok (mint például a megszállt terület polgári lakosságának kíméletére vonatkozó előírások) alkalmazása útján tudtak megadni, így minősítve végül háborús bűnnek a történteket. Ugyanakkor – mivel a csempészett hadianyagot a britek mit sem sejtő brit és semleges külföldi civilek háta mögé rejtették – „ez a háborús bűn nemcsak német, de német és brit közös háborús bűn”, amint Ivan Light, a Kaliforniai Egyetem szociológia professzora fogalmazott 2015-ben. A végeredmény szempontjából ugyanakkor az ügyben eljárt valamennyi bíróság figyelmen kívül hagyta az Egyesült Államoknak a történtek idején hivatalban lévő kormánya magatartását, vagyis azt a tényt, hogy a Wilson-kormány szintén nem figyelmeztette az amerikai állampolgárokat a hadviselő felek katonai szállítóhajóin történő utazás veszedelmeire, s e hajók és a rajtuk utazók jogállására (pedig a háború kitörése óta elegendő információ állt a rendelkezésére ehhez), amivel végső soron maga is hozzájárult a tragédia bekövetkezéséhez.
Összességében az alábbi megállapítások tehetők:
Az első világháború totalitása folytán idővel már csak a vereség elkerülésére alkalmas gyakorlati szempontoknak maradt jelentősége, minden mást – így a felvilágosult és humanitárius szempontokat is – az elvek megengedhetetlen luxusának kategóriájába száműztek.
Az első világháború, mint az első totális háború a harcok folytatása és megvívása érdekében a résztvevők valamennyi erőforrását mozgósította, s a britek és a németek számára egyaránt már a háború első hat hónapja után a szó szoros értelmében létharccá fajult. A készletek és a nyersanyag-források sokkal gyorsabban merültek ki, mint ahogy pótolni tudták azokat. Mivel minden európai nagyhatalom gazdaságának alapját a gyarmatokról, s a velük folytatott kereskedelemből származó források biztosították, a tengeri szállítások jelentősége felértékelődött. Ezért mindkét hadviselő fél elsősorban a tengeren érkező utánpótlástól igyekezett megfosztani a másikat, ami a hajózás szabadságának látványos korlátozásához vezetett. A Németországba vezető szállítási útvonalak brit részről bevezetett blokádjára német részéről a brit szigetek köré tengeralattjárókkal vont ellenblokáddal válaszoltak. Az élethalálharc mindkét hadviselő fél esetében háttérbe szorította az egyébként a béke és a viszonylagos jólét idején érvényesülő emberiességi és méltányossági megfontolásokat, így a fegyvertelen, ezért a háborús megpróbáltatásokkal szemben hagyományosan a legkiszolgáltatottabb civilek kímélete egyre jobban veszített a jelentőségéből. A háború négy éve alatt a brit blokádnak csaknem ötszázezer német polgári áldozata volt a kialakult élelem- és tüzelőanyag-hiány miatt, a német ellenblokád pedig (főleg a korlátlan tengeralattjáró-háború bevezetésétől kezdve) egyre kevésbé kímélte a tengeren utazó civilek életét, akik közül összesen (minden antant és semleges nemzetet beleértve) mintegy tizenötezren vesztették életüket. A kialakult helyzetben a brit kormánynak minden bevethető szállítókapacitásra szüksége volt. A német kormánynak pedig elsőrendű céljává vált e kapacitások használatának ellehetetlenítése.
A LUSITANIA hadiszállítási célokra történő igénybevétele – és fedélzetén a háború megvívásához szükséges anyagok szállítása – a totális háború körülményei között elkerülhetetlen volt. Ehhez egyébként is adottak voltak a feltételek, mivel a hajó a háború kitörésekor hadihajónak minősült. Bár ez a státusza később megváltozott, ezzel együtt semmi keresnivalója nem volt rajta civileknek, akiket tájékoztatni kellett volna arról, hogy a hajón olyan hadianyagokat szállítanak, amelyek jelenléte megszünteti a hajónak a csak a békés polgári hajókat megillető nemzetközi jogi védettségét.
A LUSITANIA – a felépítéséhez és az üzemeltetéséhez nyújtott kormánytámogatásról a tulajdonos Cunard Line és a brit kormány között 1903-ban kötött megállapodás értelmében automatikusan – „felfegyverzett kereskedelmi cirkáló” (Armed Merchant Cruiser – AMC) minősítést kapott a háború kitörésekor (a kormány minden hajózási magánvállalatnak általában azzal a feltétellel biztosított támogatást, ha a hajóit háború esetén a saját céljaira használhatja), s eszerint tűntették fel a flottalistában is. Ezzel a német haditengerészet, s minden német tengeralattjáró-parancsnok is tisztában volt. A hajó elsüllyesztése után a civilek halálában rejlő mozgósító erőt teljes terjedelmében kiaknázó brit propaganda és annak hatására az amerikai sajtó is következetesen azt sulykolta, hogy a német tengeralattjáró parancsnoknak azt is tudnia kellett, hogy a brit haditengerészet segédcirkáló feladatokra végül is sohasem vette igénybe a LUSITANIA-t. Azon az úton sem, amelyen elsüllyesztették. Ennek következtében – hiába szerepelt a felfegyverzett kereskedelmi cirkálók 1914-es hivatalos nyilvántartásában – a német parancsnok nem lehetett biztos abban, hogy végül is hadicélokra használják-e a hajót, vagy sem, abban viszont biztosnak kellett lennie, hogy civilek vannak a fedélzetén. Ezzel azt sugallták, hogy a biztos tudásnak kellett volna engedelmeskedni, nem pedig a bizonytalan valószínűségnek. Ez ügyes (és a következmények ismeretében eredményes) kommunikációs trükk volt annak a jogos kérdésnek az elleplezésére, hogy mégis mit kerestek civilek egy hadianyag-szállító hajón, amely a rakománya miatt a tengeralattjárók jogos célpontjának minősült? Ne feledjük: a tengeralattjárók feladata az ellenséges katonai erőfeszítéseket kiszolgáló hajók harcképtelenné tétele. A LUSITANIA pedig ilyen hajó volt, az U-20 parancsnoka így a kötelességét szegte volna meg akkor, ha nem próbálja harcképtelenné tenni. Az utasokat a LUSITANIA jogos célpont minőségéről a tulajdonos Cunard Line, s a brit és az amerikai hatóságok sem tájékoztatták. A brit civilek jelenléte pedig bátorítóan hatott a semleges amerikai civilekre is, akik így végül szintén felszálltak a hajóra.
A LUSITANIA katasztrófája potenciálisan a legnagyobb mértékben alkalmas volt arra, hogy az információknak a háborús propaganda szempontjai szerint megfelelő csoportosításával a brit hadviselő fél érdekeivel összhangban befolyásolja a semleges amerikai közvéleményt. A német diplomácia és propaganda teljesítménye ettől messze elmaradt.
A brit propaganda meggyőző túlsúllyal tudta képviselni a saját álláspontját, mivel a brit flotta legelső művelete volt a háborúban a német távközlés tenger alatti kommunikációs kábeleinek elvágása, így német részről csak a lehallgatható felszíni rádióadásokkal, vagy más (jellemzően semleges, de a brit titkosszolgálat által szintén elérhető) országok távíró-kábelein tudtak kapcsolatot tartani a külvilággal. Emiatt, ha ismertté vált a német kommunikációs szándék és tartalom, arra rövid időn belül elkészülhetett a megfelelő brit válasz. Ebben a kommunikációs háborúban a britek legnagyobb teljesítménye volt, hogy sikerült maguk mellé állítani az amerikai közvéleményt, amely pedig a háború előtt nem volt brit érzelmű. Sőt! Az Egyesült Államok az európai nemzetek közül a spanyolok (1898) után legutóbb épp a britekkel állt hadban, 1812-ben (de az 1864-66 közötti polgárháborúban is felszült volt a viszony az Unió és a Konföderációt támogató Nagy-Britannia között). Az ország egész identitásának alapja a függetlenségi háborút provokáló brit elnyomás élménye és a britekkel szembeni függetlenség kivívása volt. Az ország etnikai összetétele sem indokolta feltétlenül a britek támogatását. Bár az angol felmenőkkel rendelkező bevándorlók 1914-ben a több mint 99 milliós amerikai lakosságnak a 38 %-át tették ki (37,6 millió fővel), a 13 milliós német gyökerű közösség is képes volt hatást gyakorolni az ország véleményformáló politikai elitjére. Az csak egy 1840 után felkapott – minden alapot nélkülöző, de a közvéleményben mégis gyökeret vert – városi legenda, miszerint egyetlen szavazaton múlt, hogy az alapító atyák nem a németet választották az angol helyett az USA hivatalos nyelvének 1795-ben. Az viszont nagyon is a németség mellett szólt, hogy a német bevándorlók jól teljesítettek a polgárháború északi hadseregében, s hogy a német államok is az Unióval szimpatizáltak.
Ennek hatására az amerikai közvélemény az 1870-es porosz-francia háborúig egyértelműen német-barát volt, s a háborúban is a függetlenség és a nemzeti egység megteremtéséért küzdő német nép saját magához hasonló, ezért rokonszenves képét látta, Franciaországot pedig (amely a polgárháborúban a szakadár Délt támogatta, ráadásul intervenciót kezdett a szomszédos Mexikóban) agresszorként elítélte. Ez a németség számára kedvező kép egészen addig fennmaradt, amíg Bismarck vezette az egyesült Német-országot. Az 1888-as Szamoa-affér, a Kína felosztásában való 1897-es (és 1900-as) német részvétel, az 1898-as Fülöp-szigeteki incidens (a spanyol-amerikai háborúban a spanyoloknak nyújtott német támogatás) azonban a II. Vilmos féle imperialista és militáns Németország képével váltotta fel az amerikai közvélemény addigi németbarátságát, s a szimpátia helyére 1914-ig fokozatosan a gyanakvás és a félelem lépett. Nem véletlen, hogy még a korábbi elnök, Theodore Roosevelt is arra figyelmeztette az Új- és az Óhaza között közvetíteni igyekvő német gyökerű honfitársait, hogy háború idején nincs kettős identitás. A németség amerikai megítélésének romlása azonban még nem eredményezett angol-barát közvéleményt. Az ország spanyol ajkú (volt mexikói és Puerto Ricó-i) lakossága is több mint 7 milliós közösséget alkotott, s csak a világháború előtti évtizedben csaknem 1,5 millió ír, ugyanennyi olasz és közel 1 millió lengyel érkezett. Számukra szintén nem feltétlenül volt fontos a hadba lépés, pláne nem a britek oldalán. (Ez alól a lengyelek képeztek valamelyest kivételt, akiket a cári Oroszország összeomlása után hatásosan mozgósíthattak hazájuk függetlenségnek a wilsoni elvek szerint a lengyeleket is megillető önrendelkezési jog alapján történő kivívásának ígéretével. Ők azonban ekkor sem feltétlenül az antant szövetségért vonultak hadba – hiszen a háborúig Lengyelországot birtokló Oroszország is az antant szövetségese volt – mint inkább a lengyel függetlenségért). A brit blokád ráadásul ugyanolyan komoly károkat okozott az amerikai kereskedelem számára, mint a német. Késtek a postaküldemények, a táviratok, a hajórakományok. A német piacra szánt árukat a britek hetekre visszatartották, sokszor lefoglalták és elkobozták. Az utóbbi esetben Nagy-Britannia végül is teljes kártérítést fizetett, de az amerikai üzletemberek közben pénzt és piacokat veszítettek. Felháborodásuk pedig utat talált a Kongresszusba, ahol sok képviselő követelte, hogy a semleges Amerika egyforma eréllyel lépjen fel a britekkel és a németekkel szemben. Különösen ennek fényében jelentős, hogy a britek elérték a saját várakozásaiknak megfelelő eredményt.
Mindezek alapján kézenfekvőnek tűnik a következtetés, hogy a LUSITANIA katasztrófájában elpusztult civilek áldozatát használták fel arra, hogy véglegesen elmérgesítsék az Egyesült Államok és Németország között a tengeralattjáró-háború miatt egyre jobban megromló viszonyt.
Az antant szövetségben harcoló brit és az egyre nyíltabban antantbarát amerikai kormány tevékenysége végül is az amerikai semlegesség feladásához vezetett. Ezt az elnök 1916-ban esedékes újraválasztására készülő amerikai kormány is támogatta, azzal, hogy tudatosan idézett elő olyan helyzetet, amely blokkolta a nemzetközi joggal ellentétes brit cselekményekkel szembeni fellépést, hogy határozottabban csak a német jogsértésekkel szemben foglalhasson állást. Ehhez képest sajátos fordulat, hogy Wilson elnöknek az amerikai közvetítéssel elért világbékével kapcsolatos várakozásai nem teljesültek: Amerika nem játszhatta el a jóhiszemű közvetítő szerepét, mivel Nagy-Britannia és Franciaország nem engedte át neki a béke kezdeményezését. Wilson elnök emiatt végül el is hagyta a békekonferenciát. Az antant hatalmak Amerikának csupán azt a szerepet szánták, hogy továbbra is gondoskodjék a háború megvívásához szükséges erőforrásokról. Ez utóbbi szándékuk végül is nem teljesült, mivel Amerika – gazdasági erőfölényének köszönhetően – spontán túllépett minden korlátozáson. A háború kitörésekor, 1914-ben, az Egyesült Államok gazdasága épp recesszióban volt. Az USA adós ország volt. A háborúba történt 1917-es belépéssel viszont masszív szövetségi kiadások áramlottak a gazdaságba a háborús termelés ösztönzésére, melyek eredményeként a háború végére Amerika lett a világ legnagyobb hitelezője. A háború négy éve alatt megduplázódott – 32 milliárd dollárral 52%-kal nőtt – a nemzeti össztermék, a munkanélküliség pedig 7,9-ről 1,4%-ra esett vissza. Korábbi elszigetelődési politikája ellenére az Egyesült Államok a háború végére a világ vezető ipari, gazdasági, kereskedelmi és katonai hatalmává vált. A világ egyes részei pedig az addiginál sokkal szorosabb összeköttetésbe kerültek egy-mással, ami előrevetítette mindazt, amit ma úgy nevezünk, hogy világgazdaság, a nemzetgazdaságok egymással globálisan összefonódott rendszere.
Aznap, amikor a LUSITANIA elsüllyedt, még nem lehetett pontosan előre látni mindezt. Az óceánjáró halottainak áldozata azonban végső soron ehhez az eredményhez járult hozzá, noha ez aligha jelenthet bármiféle vigaszt az érintetteknek. Különösen nehéz lehetett azoknak, akik a hajó elsüllyedése után a vízben tempóztak, mentésre várva, főleg azután, hogy a Queenstown felől a katasztrófa helyszíne felé közeledő H.M.S. JUNO cirkálót a londoni Admiralitás parancsára visszarendelték, nehogy rá is lecsapjon a közelben ólálkodó tengeralattjáró. A JUNO aznap kétszer hagyta cserben a LUSITANIA-t. A vízben úszók joggal érezhették úgy, hogy elárulták őket. Az Admiralitás e döntésének eredményeként az első mentőhajók – parti halászbárkák és kicsiny járőrhajók – csak órákkal később értek a helyszínre. Nincs adat arról, hogy hányan voltak azok, akik az óceánjáró elsüllyedését túlélték, de ezt a pillanatot már nem érhették meg…
Azt, hogy végül is ténylegesen hogyan válhatott prédává a LUSITANIA (azaz hogyan kerülhetett támadásra alkalmas helyzetbe a német tengeralattjáró), a LUSITANIA-val összefüggő cikk-soroztunk következő részében mutatjuk be az olvasóknak.
A szerzőnek a LUSITANIA-val kapcsolatban magazinunk weboldalán eddig megjelent cikkei:
https://ng.24.hu/kultura/2022/08/30/a-lusitania-titka/
https://ng.24.hu/kultura/2015/05/07/lusitania-100/
A szerző magazinunk weboldalán eddig megjelent egyéb cikkei:
https://ng.24.hu/author/dr-balogh-tamas/
Források:
1) Ben Saul: Compensation for unlawful death in international law: a focus on the inter-american court of human rights, in.: American University International Law Review, Vol. 19., No. 3., 2003. 523-585. pp.
2) Bibó István: A szankciók kérdése a nemzetközi jogban – in.: Bibó István, Válogatott tanul-mányok, IV. 1935-1979. Budapest, 1990
3) Elisabeth Greiner: Sinking the LUSITANIA, in.: Deutsche Welle, 2015.02.23.
4) Eöttevényi N. Olivér: A hágai két békekonferencia (1899 és 1907), tekintettel az 1909’iki, a tengeri hadi jog tárgyában, létrejött londoni nyilatkozatra is.
5) Fejes Erik: Schultheisz Emil katonai büntetőjogi értekezései, Magyar Katonai Jogi és Hadijogi Társaság Budapest 2018.
6) George C. Butte: Review of The Prize Code of the German Empire Das Englische Prisenrecht in Seiner Neuesten Gestalt by Charles Henry Huberich, in.: The American Journal of International Law, Vol. 9., No. 4., Oct. 1915., 1028-1030. pp.
7) Ivan Light: Did the Lusitania propel America into World War I?, in.: Los Angeles Daily News, 2015.
8) Jennifer Kewley Draskau: LUSITANIA – Tragedy or War Crime? Peter Owen Publishers, 2015
9) Ladenburg, Thomas: Neutrality and the LUSITANIA – in.: Digital History
10) Mayer, Julius M.: Opinion of Court, United States District Court, Southern District of New York – In the matter of the petition of the Cunard Steamship Company, Limited, as owners of the Steamship LUSITANIA, for limitation of its liability. 1918. – in.: The LUSITANIA Resource
11) Neff, Stephen C.: Disrupting a Delicate Balance: The Allied Blockade Policy and the Law of Maritime Neutrality during the Great War – in.: The European Journal of Inter-national Law Vol. 29 no. 2, 2018.
12) Nelson, Timothy G.: The LUSITANIA and the Law – in.: New York Law Journal Ferbuary 25., 2015.
13) Nigel Jones: Was the LUSITANIA Britain’s war crime?, in.: Mail Online
14) Parker, Edwin B.: Opinion in the Lusitania Cases – in.: Reports of international arbitral awards / Recueil des sentences arbitrales, 1923 volume VII. pp. 32-44.
15) Schmitt, Michael N., Green, Leslie C.: Submarine Warfare: With Emphasis on the 1936 London Protocol, the law of naval warfare, targeting enemy merchant shipping – in.: Naval War College, In-ternational Law Studies No. 65, Grunawalt, Richard J. editor, 1993.
16) Stewart, Jill: Pantomime at Sea: Q-ships in WW1
17) Szabó Marcel: A jóvátételi cikkek kodifikációja az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottságában, Budapest, 2003.
18) Dr. Szalai Anikó: A fegyveres összeütközések hatása a nemzetközi szerződésekre Doktori értekezés, Tézisek, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi doktori iskola., Szeged, 2012.
19) Sz.n.: An Act to amend section 4472 of the Revised Statutes, as amended, to further provide for the safe loading Public law, 562. July 16, 1952 [H. R. 6521] Public Law 562 CHAPTER 887
20) Sz.n.: LUSITANIA claims – message from the President of the United States, transmitting in response to Senate resolution of august 16, 1931, Report.
21) Sz.n.: Militär-Strafgesetzbuch für das Deutsche Reich. Vom 20. Juni 1872.
22) Sz.n.: Prisenordnung, in.: Reichgesetzblatt, No 50, 1914., 275-299.o.
23) Sz.n.: The law on the LUSITANIA case – in.: The New York Times, May 9., 1915.
24) Sz.n.: Utasítás a hadrakelt sereg magasabb parancsokságai számára, függelék: Nemzetközi törvények és szokások a háborúban, 1913. évi 14954/eln. 1. számú körrendelethez. — Rendeleti Közlöny a m. kir. honvédség számára. Szabályrendeletek 50. szám., Pallas, Budapest, 1913.
25) Teghze Gyula: A háború és a nemzetközi jog. Előadás a debreczeni m. kir. tudományegyetem népszerű főiskolai tanfolyamán 1915 október 27-én.
26) W., G.G.: The case of the LUSITANIA – in.: The American Journal of International Law, Vol. 12, No. 4 (Oct., 1918), pp. 813-815.
Azonosíthatták a Biblia egyik helyszínét
A kutatók úgy vélik, hogy megtalálták az ókori Izrael számára kiemelt jelentőségű Mahanaimot.
Mivel foglalkozik valójában a kefekötő?
Kisebb időutazásba csöppenhet, aki betér a budapesti kefeüzletbe: itt még kézzel készül az ezernyi kefe- és ecsetfajta.
1700 éves aranykincset találtak
A 141 darab érme között olyanok is akadnak, amelyeken egy trónbitorló római császár portréja látható.
Hatalmas, ősi erőd rejtőzik a Kaukázusban
Egy új vizsgálat alapján a véltnél is nagyobb a mintegy 3000 éves lelőhely.
Nem Kleopátra húgáé a Törökországban talált koponya
A kutatók korábban azt feltételezték, hogy az Epheszoszban feltárt lelet IV. Arszinoéhez köthető.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
