Lenyűgöző vándorlás látható éjszaka a tengerekben

Idén lett húszéves a National Geographic Magyarország, a kerek évforduló alkalmából a magazin a World Press Photo kísérő kiállításán, a Nemzeti Múzeumban vonultatja föl az elmúlt két évtized legizgalmasabb és legszebb magyar anyagait. A tárlat 2023. szeptember 22. és november 5. között tekinthető meg, a kiállítás kapcsán a bemutatott fotók készítőivel, alanyaival beszélgettünk.

A válogatás nem volt egyszerű, a National Geographic Magyarország kiállítására végül 25 fotós száz képe került be. A tárlaton a sokak által Bumbiként ismert Dombovári Tibor természetfotós, búvár 2006-as, Pápua Új-Guineában készült tengermélyi sorozata is látható. Az alkotót a tengerek világáról és munkájáról kérdeztük.

Miért van az, hogy a kontinentális Európa szívében, a tengerektől távol is így rajongunk értük?

Mert izgalmasak. Ugyanazért megy egy magyar búvár a távoli tengerekhez, amiért egy magyar hegymászó a Himalája csúcsaihoz: mert különlegesnek látja őket. Ahhoz persze, hogy igazán megismerhesse a tengereket, jó adag szerencsére is szüksége van.

Hétszer jártam Pápua Új-Guineában, ahol az itt kiállított képek is készültek. Egy ausztrál búvárbázis tulajdonosának köszönhetően juthattam ki, aki még Franciaországban látta a fotóimat, beléjük szeretett, és meghívott. Pápua Új-Guinea a világ legszegényebb országai közé tartozik, de meglehetősen drága mulatság kint búvárkodni. A búvárkodás nem olyan, mint a mászás, nem tudunk magunkkal felszerelést vinni, ezért a kinti szolgáltatásokat kell igénybe venni, arrafelé pedig nincs olyan versenyhelyzet, mint például Egyiptomban, a Maldív-szigeteken vagy Indonéziában. Szerencsém volt, kvázi ingyen lehettem kint.

Dombovári Tibor Pápua Új-Guineában készített fotói.

Forrás: Máth Kristóf

A természetfotós egy-egy búvárhelyszínre elsősorban az élővilág miatt utazik el. Lehet motiváció a helyiekkel való kapcsolódás is?

Pápua Új-Guineában ez a szempont igen hangsúlyos volt. Lenyűgöző országról van szó, a világon beszélt nyelvek több mint felét itt használják. Ezek nem mind rokon nyelvek, elképesztő változatosságot mutatnak a szigetek, és sok nyelvnek még csak írásbelisége sincs. Épített örökségről sem nagyon beszélhetünk, hagyományosan fából építkeznek, így néhány évtized után minden elpusztul. Tényleg világvégi helyről van szó, de a kultúra egészen magával ragadó, a tenger pedig érintetlen.

Több évtizede búvárkodik, pályafutása során inkább a tengerek gyógyulását vagy pusztulását tapasztalta?

A kép vegyes. Alapvetően a pusztulást látom, ám nem ezt, hanem a szépséget akarom megörökíteni. Akadnak persze szép számmal pozitív változások is, ami részben annak köszönhető, hogy a búvárkodás igazi iparággá fejlődött. Sok tengerparti régióban rájöttek, hogy a búvárkodás jót tesz a gazdaságnak, ha viszont tönkreteszik a környezetet, kevesebben jönnek merülni.

Egyiptomban például nemhogy érinteni nem lehet az élőlényeket, tárgyakat, az ember uszonya sem érhet le a homokba, mert büntetik. Ezzel a szemlélettel maximálisan egyetértek. Szintén Egyiptomban, de Indonéziában és Malajziában is bizonyos szakaszokat adott időre lezárnak, hogy a természet regenerálódni tudjon.

Sajnos sok a globális és a lokális probléma, ezek pedig megoldást követelnek. Átalakulnak a tengerek, elég a korallfehéredésekre gondolni, amelyeket szinte százszázalékos bizonyossággal a klímaváltozás okoz.

Összeszámolta valaha, hány térségben merült?

Össze tudnám, de nem az a fajta búvár vagyok, aki a bőröndjén gyűjti a címkéket. Inkább visszajáró vagyok, nem is nagyon akad olyan helyszín, ahol csak egyszer jártam. A forgatókönyv általában az szokott lenni, hogy megismerem az adott helyet, hazajövök, nézegetem a képeket, és rájövök, hogy ezt és ezt jobban meg lehetett volna oldani. Hiába jártam például többször is Pápua Új-Guineában, még mindig azt mondom, hogy vissza kéne menni, új dolgokat keresni és a meglévőket ismét felkeresni, még jobban lefotózni.

Van két egyforma tenger?

Nemhogy két egyforma tenger nincs, ugyanaz a tenger is képes egyetlen nap alatt teljesen új képet mutatni. A tengeri ökoszisztéma nemcsak az évszakokkal, hanem az árapályi mozgással, a napszakokkal is folyamatosan alakul. Van, hogy a búvár lemerül, egy hét múlva visszatér, és már nem találja a korábban megfigyelt élőlényeket, vagy éppen addig nem látott fajokra bukkan. A tengeri élővilágra lenyűgöző sokféleség jellemző, magasabb ott a biodiverzitás, mint az esőerdőkben. A szárazföldön viszonylagos állandóság van, a tengerekben viszont napi ciklusok is változnak.

Mostanában nagyon foglalkoztat a nyílt tengeri, több száz méternyi víz fölött zajló éjszakai fotózás. 10-20 méterre megyünk le, merülés előtt fél órával reflektorral ötméterenként megvilágítjuk a vizet, aztán fotózunk. Nem igazán köztudott, hogy a Földön a legnagyobb biomassza-migráció a tengerekben napi szinten zajlik. Az utóbbi két-három utamon ezt figyeltem meg, és a következőn is ez lesz a cél.

A nagy vándorlás hátterében az áll, hogy sok jól ismert faj lárva állapotában kikerül a nyílt tengerre. Korallszirti élőlényekről beszélünk, amelyek egész életüket a szirteknél töltik, ivadékkorukban mégis a nyílt vízben vannak, amely felfogható egyfajta tengeri sivatagként. Nappal nem látni különösebb izgalmakat, éjszaka ugyanakkor ezek az apró élőlények mind felemelkednek.

Ebben a biomasszában olyan állatokat is találni, amelyekről adott esetben azt sem tudhatjuk, kifejlődve melyik fajhoz tartoznak. Sok példány még csak nem is hasonlít felnőtt fajtársaira. Ez a világ mostanában kifejezetten érdekel.

Nem lehet, hogy éppen ez a fajta titokzatosság, a felfedezés, megismerés iránti vágy vonzza az embert a tengerekhez?

Az biztos, hogy nagyon kíváncsiak vagyunk, a tengerek sokfélesége pedig borzongatóan vonzó. Érdemes kiemelni, hogy a mediterrán és a hideg tengerekben emberi fogalmak szerint zordak a körülmények, ezért ezekben viszonylag kevés hal van jelen óriási tömegben. A koralltengerekben azonban az esőerdőkhöz hasonlóan nagy a sokféleség, az egyes fajoknál pedig gyakran kicsi az egyedszám.

Pápua Új-Guineánál hal- és korallfajok százait lehet megfigyelni a szirteknél. Lenyűgöző, hogy mennyire bonyolult rendszer ez az egész, és nem kell tudósnak lenni, hogy sejtsük: ha egyetlen elemet kiveszünk ebből az összetett ökoszisztémából, könnyedén összeomlik az egész.

Az embert hajtja a kíváncsiság, hogy legalább minimálisan megismerje ezt a végtelenül sokszínű rendszert. Ehhez ugyanakkor az kell, hogy meg is óvja azt, mielőtt túl késő lesz.