A Bakony bércei között

Ebben a völgyben alapított Szent István király, valószínűleg Gizella királyné rokona, Günter javaslatára remeteséget (a hagyomány szerint) 1018-ban. A Bél nevet is a monostor alapítólevele említi először (az eredeti, 10. századi okmány nem maradt fenn). Nemcsak a lovag, a később mártírhalált halt Gellért püspök is éveket töltött elvonulva ezen a vidéken. A legenda szerint még művei is itt születtek: „egy magányos helyre vonult vissza, melyet a nép nevén Bélnek hívnak. Itt hét álló esztendeig böjtnek, imádságnak, virrasztásnak szentelte magát, ki nem mozdult innen; egy kunyhót épített magának, ebben fogalmazta műveit, amelyeket saját kezűleg le is írt.”

Szent Gellért szobra, Bakonybél, Borostyán-kútnál. Opra Szabó István zirci szobrászművész alkotása Szent Gellértet egy szarvasborjút ábrázol. Egy legenda szerint, amikor Szent Gellért Bakonybél erdejében élte remeteéletét, egy napon elaludt, később arra ébredt, hogy egy szarvastehén és borja mellé feküdt. Egyszer csak egy másik szarvas rontott ki a fák közül, mivel egy farkas kergette. A szarvastehén erre megijedt és elmenekült, a borjú pedig egyedül maradt, Gellért megetette az árva borjút, majd az állat vele maradt.

Forrás: Kertész József

A monostor célja (szemben a szintén Szent István alapította pannonhalmi, zalavári és pécsváradi monostorokkal) nem a térítés volt; az imádságos, szemlélődő életmód jellemezte. Kegyura ötszáz esztendeig a királyi család maradt, csak II. Ulászló adományozta a kegyuraságot a pannonhalmi apátságnak 1516-ban. A monostor a török időkben elnéptelenedett, a szerzetesek csak a török kiűzése után tértek vissza. A mai település szerkezete a 18. században alakult ki, amikor tót és német ajkú családok érkeztek. A lakosság főleg erdőhasználatból és mezőgazdaságból élt, ma egyre jelentősebb a turizmus is.

De nem kell messzire menni, elég a közeli, Gyilkos-tóként emlegetett tavacskáig elsétálni, hogy úgy érezzük: a középkori barátok erdejében járunk.