Ősember kőeszköze lehet egy szentképen

A Dartmouthi Egyetem számolt be a Cambridge Archaeological Journal folyóiratban publikált érdekes elképzelésről, amelyet a francia Jean Fouquet meluni diptichonjának egyik fele sugallt. A kutatók szerint a diptichon bal felét képviselő festményen a szent a kezében tartott Újtestamentum tetején egy ősi kőeszközt, egy szakócát tart.

A felvilágosodás tudományos forradalma előtti korokban az ősi kőeszközöket – mert természetesen elődeink is rábukkantak ezekre – természetes képződményeknek tartották, a felhőkből aláhulló mennyköveknek hitték őket. Erről a legkorábbi leírásaik, az 1500-as évek közepi szövegek is tanúskodnak. Nemrégiben a dartmouthi és a cambridge-i kutatók arra jutottak, hogy az 1455-ben készült meluni diptichon az első művészi ábrázolása lehet egy ilyen ősi kőeszköznek.

Az oltárképet a meluni származású királyi kincstárnok, Étienne Chevalier rendelte meg. Jobb oldalán Szűz Mária és a gyermek Jézus látható angyalok körében, a bal oldalán pedig maga Chevalier, Szent István első vértanú társaságában. A vértanú Chevalier védőszentje volt.

A Szent István kezében a kő azt szimbolizálja, hogy a vértanút halálra kövezték, ezzel ő lett az első keresztény vértanú. A művészettörténészeknek eddig nem jutott eszébe a kőről, hogy az valami különleges lenne, leginkább csak „nagy, éles kő” néven emlegették. Steven Kangas régész-művészettörténész azonban arra gondolt, igazán úgy néz ki a kő, mint egy szakóca.

„Évek óta ismertem Fouquet festményét, és valamiért mindig az jutott eszembe, hogy az a kő úgy néz ki, mint egy ősi kőeszköz. A feltételezés valahol az elmém mélyén várta, hogy később majd kiderítsem, mi is az igazság.” – mondta el a kutató. Aztán 2021-ben egy tanzániai, szakócákban bővelkedő ősi lelőhelyről tartott előadást egy amerikai kollégája, Charles Musiba. Az előadás után vele és Jeremy DeSilva antropológus professzorral közösen megnézték a festmény képét, és a két kolléga is úgy vélte, Kangas jól látja: szakóca lehet a szent kezében.

Háromféle elemzésnek vetették alá azután az oltárképen látható kőeszközt. Egyrészt annak alakját elemezték, és ebből arra jutottak 95 százalékban megegyezik a Franciaország e régiójában talált acheuli szakócák csepp alakú megmunkálásával. Ezen felül elemezték a festmény kőeszközének színeit, összevetették 20 francia szakóca valós színével – bár a festményen valószínűleg némiképp átalakultak már az eredeti színek, az árnyalatok összessége szintén igen nagy fokú egyezést mutatott. Még az összehasonlításban használt 30 valódi szakóca megmunkálása során pattintott élek átlagos száma is egyezést mutatott a festményen látható kő 33 élével.

Az infravörös elemzés feltárta, hogy a kő festett mása alatt egy előre felvitt, még egyszerűbb objektum rejlett, amelyre később kerültek rá a kihangsúlyozott, pattintott élek. A kutatók szerint ez olyan, mintha a művész ösztönösen azokat a munkamozzanatokat járta volna végig, amelyeket az ősember is a kő megmunkálása során. A kutatók szerint igen könnyen elképzelhető, hogy Fouquet egy konkrét szakóca pontos mását festette rá az oltárképre, de az biztos, hogy a művész fantáziáját igencsak megfoghatta a kőeszköz: sokkal részletgazdagabban ábrázolta, mint az oltárkép másik felén Szűz Mária koronáját.

„A kőtárgy alakja, színe, kialakított éleinek kialakítása meglepően azonosnak tűnik azon acheuli szakócákéval, amelyek Fouquet lakhelye környékéről származnak.” – mondta James Clark, a kutatás egyik résztvevője.

Az acheuli szakócákat már a Homo sapiens előtt élt emberek is használták Európában, ezek az eszközök voltak az emberelődök leghosszabb ideig használ kőeszközei. „Az őskőkortól a reneszánszig a szakócák az emberi kultúra részei voltak, és még ma is azok.” – tette hozzá DaSilva.