Megtalálni a szabadságot az úton

Együtt élni a természettel – ez a mottója a 21. század hippijeinek, akik lakóautózásra cserélik hétköznapi életüket.

Az Instagram és a közösségi média oldalain futótűzként terjedt az utóbbi tíz évben egy újabb mozgalom, #vanlife, vagyis a lakóautóban élés. A képeken izzó naplementék, végtelen zöldek, szörföző fiatalok, és mosolygó, épp tüzet rakó szépkorúak ösztönzik az embert arra, hogy másképp is lehet élni, nyaralni.
Amikor Foster Huntington 23 évesen felmondott a Ralph Lauren divattervezőjeként, és New York-i albérletéből kiköltözött, hogy egy furgonban lakjon, álmában sem gondolta, hogy ezzel a váltással egy mozgalmat indít útjára.
Eredetileg a #vanlife-ot tréfás szójátéknak szánta Tupac, a rapper, híressé vált „thug life” tetoválása után szabadon. Mikor a képek kikerültek a közösségi médiára, kalandvágyók ezrei kezdték el követni Huntington példáját, maguk mögött hagyva az állandó taposómalmot, hogy végre azt érezhessék, a zsúfolt városok helyett a természetben élnek, és hogy szabadok.
Az úton persze megannyi hasonló gondolkodású, segítőkész emberrel jöttek össze, akikkel kommunában élve megteremtették maguknak a luxus nélküli életfeltételeket. Az azóta eltelt években a #vanlife-ot több mint négymillióan tették közzé az Instagramon.
Foster népszerűsége ellenére azonban sokszor hangoztatta, a likevadász fotók mögött meg kell látnunk a valóságot is, a lakóautós életstílus ugyanis egy merőben más komfort- és munkazónát igényel, mint a jól megszokott „normális” életvitelünk. Annak, aki útnak indul, a lélegzetelállító kilátáson, a havas hegycsúcsokon és a naplementéken túl a tégláról és habarcsról acélra és kerekekre váltás minden előnyét és hátrányát el kell fogadnia.
És hogy miért ennyire népszerű ez a fajta utazás? A szabadság érzése, hogy bármikor meg- és továbbállhatunk, mellette az otthonosság, hogy van egy kis konyhánk, ágyunk, nappalink, kuckós helyünk, és hogy végig a természetben tudunk lenni, sokakat vonz.
Ezt akartam most kipróbálni én is kis családommal Dél-Portugáliában egy olyan autót bérelve, amit öt személyre terveztek, konyhával, vécével és zuhanyzóval rendeztek be.

Dél-Franciaországtól Portugália déli csücskéig az Atlanti-óceán partja mentén rengeteg szörfös gyűlik össze évről évre. Lakóbuszokban élnek, hol itt, hol ott vernek tanyát, szörföznek, és a kapitalista világ elvárásaival nem törődve élik a mindennapjaikat. Csoportokba verődve együtt mozognak, és megosztják egymással mindenüket. Van köztük, aki digitális nomád vagy épp egy kávézóban pincérkedik esténként, míg mások az év egyik felében dolgoznak, és takarékoskodnak, hogy aztán beszálljanak a furgonba, és belevessék magukat a szabadságba. Az életük a folyamatos utazásról, rengeteg hasonló és jó emberrel való találkozásról, szörfözésről és a napfény élvezetéről szól.
Mielőtt azonban mi is elindulnánk Dél-Portugália vad partszakaszaira, eldugott kápolnáit és legjobb vadkempingező helyeit felfedezni, lássuk, honnan indult a vanlife története.
1880- A szárazföldi jacht
Az egész akkor kezdődött, amikor a skót William Gordon Stables, a Királyi Haditengerészet gazdag sebésze, ifjúsági könyvek szerzője felbérelte a Bristol Wagon & Carrige Workst (vaúti kocsik gyártóját), hogy tervezzen meg és készítsen el egy egyedi gyártású, csiszolt mahagóni borítású, kéttonnás lóvontatású furgont szabadidős utazásokhoz.

Stables a kész járművet nemes egyszerűséggel csak szárazföldi jachtként emlegette, ami óránként két mérföldet tett meg. Több rövidebb szakasz után aztán 2000 kilométert utazott vele az angliai Berkshire-ből Skóciáig. A sebésznek annyira megtetszett ez a slow travel vagyis lassú utazás, ami nem egy közlekedési mód, hanem egy érzésvilág, hogy a járművet az éves nyári vakációjára is elvitte, hogy bebarangolja vele Kelet-Angliát.
Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a szárazföldi jacht 6 méter hosszú, 3,3 méter magas és 1,7 méter széles volt, amit egy elegáns könyvespolccal, perzsa szőnyeggel, ólomüveg ablakokkal, hangszerekkel és egy speciális főzőlappal szereltetett fel.
Autós-kempinges vakáció 1915-ben
Henry Ford, Thomas Edison, a kerékmágnás, Harvey Firestone és az ünnepelt természettudós, John Burroughs elhatározta, hogy hódolva a természet iránti szenvedélyüknek, kempingezni indulnak.
Az első útjuk annyira jól sikerült, hogy közel tíz éven át minden évben összepakoltak, és kiutaztak New York állam vadregényes északi részére.
A férfiak sofőr vezette autókon vágtak neki az útnak, több tucat kisegítő járművel – köztük egy konyhai autóval –, katonai sátrakban aludtak. Egy évszázaddal az Instagram megjelenése előtt ez a gazdag és híres négyes, akiket csak a négy csavargóként emlegettek, már csodaszép naplementében fotózkodott, élvezettel beszélgetett a tábortűz mellett, amit az újságok le is közöltek.
Amikor 1921-ben a vendégtáborozók között Warren Harding elnök is felbukkant, a média azonnal lecsapott a hírre, és boldogan cikkeztek az újságok arról, hogyan vágta a fát az elnök az erdő közepén. A sajtócsapat a táborozók minden lépését dokumentálta, és akarva-akaratlan az autós-kempingezés műfaját is népszerűsítették.
Woodstock – 1969
A színes virágokkal és mosolygó napocskákkal telepingált kisteherautó akkor vált a popkultúra szimbólumává, amikor a 1969-ben a Woodstocki Fesztiválon a fiatalok begurultak vele a 600 hektáros legelőre.
Eredetileg ezek a személyszállító furgonok nem voltak mások, mint túlméretezett kombik, de a kreatív fiatalok mindent megtettek azért, hogy olcsó és ötletes módon személyre szabják őket, így kerültek az autóba szőnyegek, fotelek és feltekerhető matracok.
Később aztán az, ami kezdetben csupán az egyszerű, természethez közeli, vadregényes élet iránti vágyként indult a hatvanas években, villámgyorsan életstílussá alakult világszerte.