Bostoni himlőjárvány

Az Újvilág népe tudta, mire számíthat, hiszen a már jó kétszáz esztendeje újra meg újra, rendszertelen időközönként támadó ragály bánatot és szenvedést hozott a telepesekre, az indián őslakosságot pedig annyira megtizedelte, hogy több törzsüknek írmagja sem maradt. Bostonban akkor már tizenkilenc éve nem ütötte fel a fejét, most tehát egy új nemzedék szembesült vele.

Az első halványpiros pontok megjelenésekor még lehetett némi kis remény, hogy talán csak
kanyaró lesz. De azután sokasodni kezdtek, mint megannyi parányi tűzhányó, az egész testen
felbukkantak, és meg-megnyíltak a gennyező kelések. A sokasodó hólyagok gyakran elzárták
a szemrést, nemkülönben a légutakat, valóságos kínszenvedéssé téve a légzést. A gennyhólyagok tömkelegéből rothadó hús bűze áradt. Aki egyáltalán túlélte, általában megvakult, a teste pedig enyhébb vagy súlyosabb mértékben torzult, megbénult.
Mire beköszöntött 1721 áprilisa, Boston kikötőjében is fölütötte a fejét a fekete himlő – tette közzé a történeti áttekintést a National Geographic weboldala.

Az első időkben – így van ez manapság is – az emberek többsége rá se hederített a veszélyre.
Ám az 1721-es himlőjárvány fontos tanulsággal szolgált: azzal, hogy a kórokozók világméretű
pusztítását, a pandémiát igenis meg lehet előzni, a fertőző betegségek elharapózásának gátat lehet szabni, sőt kellő kitartással bizonyos ragályokat fel is lehet számolni, száműzni lehet a világból.

Bostonban akkor hárman lettek főszereplői a himlő elleni küzdelemnek. Onesimus, az Afrikában született rabszolga, aki Cotton Mathertől kapta bibliai nevét, Zabdiel Boylston sebészorvos és Mather, az ellentmondásos jellemű egyházfi, akire nem kevés kortársa tekintett ellenszenvvel, a 29 évvel azelőtti szégyenletes boszorkányperek értelmi szerzőjét látván benne.

Mather ifjúkorától érdeklődött a tudományok iránt, a tetejébe személyes ellenségének látta a
járványt: két felesége és tizenötből tizenhárom gyermeke idő előtt távozott az árnyékvilágból,
és legtöbbüket fertőző betegség vitte el.

Mather rendszeresen olvasta a brit tudományos lapokat, és az őslakosok orvosságait, gyógymódjait is tanulmányozta. Így annak is komoly figyelmet szentelt, amit „szolgája”, a „feltűnően értelmes” Onesimus mesélt neki, nevezetesen, hogy Afrikában miképpen védekeznek a himlő ellen. A tulajdon bőrén is megmutatta Onesimus az apró sebeket. Mather a járvány kitörése idején tudatta Boston orvostársadalmával, hogy hírét vette „egy csodálatos eljárásnak, amelyet a világ némely térségeiben alkalmaznak”.
A lényeg: a himlőbeteg egy érett hólyagját felszúrták, majd az abból vett „variolás anyagot”,
lényegében gennyes beltartalmat az egészséges ember bőrén ejtett apró sebbe juttatták. Az illető ugyan enyhén megbetegszik a beavatkozástól, de a mesterséges himlőfertőzés, a „varioláció” védetté teszi a rettegett kórral szemben. Mathernek több afrikai származású
rabszolga is mesélt erről, és a sebhelyeket is megmutatták.
Boston orvosdoktorainak többsége nem merte vállalni a beavatkozással járó kockázatot. Zabdiel Boylston azonban másként gondolkodott. Egyrészt tudta, hogy milyen borzalmas a fekete himlő, mert 19 évvel korábban őt is csaknem elvitte a gyilkos kór. Ezért nagyon aggasztotta, hogy a munkája miatt, orvosként „naponta veszélybe sodorja” nyolc gyermekét.
Az érveket és a bizonyítékokat kellőképp mérlegelve, június 26-án beoltotta hatesztendős fiát
és a család két rabszolgáját. Mindhármuknál fölléptek a fekete himlő tünetei, a kór azonban
„enyhe lefolyású volt, és kedvező kimenetelű”. Boylston a fiánál tapasztaltak alapján kész volt
vállalni a hozzá forduló bostoniak variolációját. Eleinte sokan éppúgy féltek a kezeléstől, mint magától a kórtól. Attól tartottak, hogy a varioláción átesett, de még nem teljesen felépült betegek továbbra is fertőznek. Az orvosok pedig azért berzenkedtek, mert Boylston eljárása ellentmondott a kétezer éve megcsontosodott nézetnek, miszerint a különféle kórságok a négy „testnedv” egyensúlyának megbomlásából fakadnak, gyakran a rossz levegő, a „miazmák”, vagyis mérgező kigőzölgések ártó hatásának következményei.

A szegényebb rétegnek, a kétkezi munkásoknak és a kiskereskedőknek nem futotta Boylston
drága eljárására meg az előtte és utána szükséges ellátásra, családjuk védelmére. Így a köznépen egyre jobban eluralkodott az elégedetlenség és a rettegés, Mather hamarosan támadások kereszttüzébe került. Egy éjjel gyújtóbombát hajítottak a hálószobájába – a bomba hatalmasat puffant, de mivel a gyutacs kiesett belőle, nem tett kárt senkiben. A rákötözött cédulán ez állt: „COTTON MATHER, te ebfattya! Ezzel oltalak be, essen
beléd a dögvész!”

A járvány idején közel hatezer bostoni, vagyis a lakosság jó fele része megfertőződött, és mintegy 15 százalékuk, szám szerint 844 beteg életét vesztette. A varioláción átesettek között viszont a halálozási arány mindössze 2 százalék volt, és az eljárás fejlesztésével hamarosan fél százalék alá esett. A variolációt egyre szélesebb körben kezdték alkalmazni, így amikor Bostont 1792-ben újra megtámadta a ragály, már nagyon más volt a helyzet. Addigra kilencezer-kétszáz lakost beoltottak, így a himlő csak 232 áldozatot szedett. A varioláció észak-amerikai bevezetésének három főszereplője nem nyert méltó elismerést. Onesimus megvette a szabadságát, ám további életéről többet nem tudunk. Boylston érdemei feledésbe merültek. Cotton Mathert pedig nem oldozta föl Boston népe, hiába játszott fontos szerepet a járvány megfékezésében. Az egyházfi később is sokat töprengett az orvoslás rejtélyein, olyannyira, hogy a ragályok valódi okára is rájött. Mint írta, a mikroszkóp lencséjén át éppen akkoriban megismert mikrobák megfelelő körülmények között „kóros mértékben elszaporodnak, következésképp jóval nagyobb szerepet játszanak nem egy betegség kialakulásában, mint hittük”.

Ám mert Mathernek ez a (máskülönben bizarr gondolatokkal teli) irománya soha nem látott
napvilágot, még másfél évszázadba telt, mire bebizonyosodott, hogy a mikroorganizmusok
főszerepet játszanak a ragályok kialakulásában.