Kétezer éve szörfözünk

2023.11.16.Balogh Boglárka

National Geographic Magyarország

A világ egyik legmagasabb hullámai Portugália nyugati részén, Nazarénál csapnak a partra, méretüket a kontinens legnagyobb, kétszáz kilométer hosszú és öt kilométer mély tenger alatti kanyonja okozza.

A mediterrán kisvárosba októberben indul a sportszezon és márciusig a szörfözés nagyágyúi láthatóak a környéken. Bár a portugálok körében mindig is népszerű hullámvadász helynek számított Nazaré, neve akkor került fel a nagyhullámos szörfösök térképére, amikor 2011 novemberében a hawaii Garrett McNamara ide utazott, és meglovagolta az akkor világrekordnak számító, közel huszonnégy méteres hullámot.

Az első fadeszkán való hullámlovaglásnak a története úgy 2000 évvel ezelőtt kezdődhetett, valószínű a perui indiánoknál, majd Polinézia őslakosai már a mai formában művelték a szörfözést, így a Hawaii-szigeteken élők is.
Nincs pontos adat arról, hogyan és mikor vált maga a hullámlovaglás sportággá, a korai történelmi feljegyzésekben a szörfözés az 1700-as évek végén jelenik meg.

A szörfözés művészetét, amit hawaii nyelven he’enalunak vagyis hullámokon való csúzsásnak neveztek, először Cook kapitány figyelte meg legénységével 1778-ban Hawaii partjainál. Ő írta le akkor, hogyan próbálják meg a bennszülöttek a hullámokat, mintegy szórakoztató időtöltésként elkapni.

A hullámlovaglás rendkívül fontos, központi részét képezte az ősi polinéz kultúrának, mely szervesen beivódott a tabukon alapuló hétköznapi életbe, hogy így később egyfajta vallási rítussá váljon. A szörfdeszka készítéséhez csakis három fafajtát (a mahagóni szerű koát, az ulut, vagyis trópusi kenyérfát és a wiliwilit) használtak. Szakértői bizottság feladata volt a megfelelő fa kiválasztása, melyet később maga szörfös ásott ki. A közösség erre szakosodott mesterembere a deszkát megfelelő színűre és hosszúságúra formálta, aszerint, hogy a használója, mely társadalmi osztályhoz tartozott. Csiszolás után növényekkel sötétre festették, s végül kókuszolajjal bekenték.

Az óceánba való lépést megelőzően a kahuna (pap) különleges énekkel megkeresztelte az új szörfdeszkákat, igazolásképpen az isteneknek, hogy azok spirituális szertartás közepette születtek, valamint, hogy bátorságot öntsön azon férfiakba és nőkbe, akik versenyre kelnek a természettel.

A törzsfőnök volt a közösség legügyesebb hullámlovasa, kinek a legmesteribben megmunkált deszkája a legjobb minőségű fából készült. Az uralkodó osztályhoz tartoztak a legszebb strandok és legnagyobb korallzátonyok, míg a köznépnek tilos volt ezeknek a partszakaszoknak a használata.

Amikor a skót és német misszionáriusok az 1800-as években megérkeztek Hawaiira, megtiltották az őslakosoknak a hagyományok és a kulturális szokások gyakorlását, így többek között az olyan szabadidős sportokat is, mint a szörfözés. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a hawaiiak több ruhát viseljenek, tanuljanak meg írni és olvasni, többet dolgozzanak, és kevesebbet játsszanak, s lassan teljesen tönkretették a tengeri kultúra egyik legértékesebb részét.

A szörfözés rítusa szinte mindenestől eltűnt a tengeri népek életéből, és csak nagyon kevés hawaii maradt, aki titokban ugyan, de továbbra is folytatta a hullámlovaglást, és a művészeti szépségű fadeszkák készítését. Csak jóval később, a 20. század eleje körül fedezték fel újra a szörfözés nagyszerűségét, és így indulhatott el hódító útjára a sport, de ezúttal világszerte.

Ami egykoron virágzó része volt a polinéz kultúrának, az az utóbbi tíz évben egy új életstílusban csúcsosodott ki. Követni a napot, és a hullámokat, ezt vallják a 21. század természetbe vágyó nomádjai.