Nakasendo – zarándokút Tokió és Kiotó közt
Japánba a legtöbb turista az épített örökség miatt látogat: végigjárják a nagyvárosok legszebb templomait és kertjeit, de egy túra ritkán fér bele az egy-kéthetes látogatásba. Pedig az ország számos gyönyörű zarándokutat kínál, mint például a Wakayama prefektúrában található Kumano Kodo vagy Nagano környékén a Nakasendo. Egy korábbi utamon az előzőbe kóstoltam bele, idén pedig az utóbbin túráztam pár napot.
Az Edo-korszakban (1603–1868) Japánban öt utat (Gokaidót) építettek, hogy összekapcsolják Japán külső régióit a fővárossal, Edóval (a mai Tokióval). Ezek közül a legforgalmasabb és leghíresebb a Tokaido, az Edot Kiotóval összekötő út volt, amely a mai napig fontos kereskedelmi útvonal. A leghosszabb azonban a Nakasendo volt, amely a hegyvidéken keresztül húzódott Kiotótol Edóig – az út neve is ezt jelenti, „A hegységen keresztül”. A mintegy 534 kilométeres út mentén 69 postaváros volt, amelyek közül 26 Nagano prefektúrában található.
A Nakasendo nehéz terepviszonyai miatt nem annyira forgalmas, mint testvérútja, így nagy része érintetlen maradt. Japánban sokan kirándulnak a leghíresebb postavárosokba, de sokan vannak azok is, akik igyekeznek végigjárni az egész utat. A Nakasendo leghíresebb és legkedveltebb szakasza ma Magome és Tsumago postavárosok között halad a Kiso-völgyben és ezt a 7,3 kilométeres útvonalat bejárva az utazó úgy érezheti magát, mintha visszalépett volna az időben, a szamurájok korába.
A Nagano prefektúrában tett utazásunk során mi is ezzel a szakasszal indítottuk a túránkat, és a táj azonnal elvarázsolt. A Kiso-völgy mintegy 90 százalékát erdők borítják, így láthattunk magas Hinoki ciprusokat, japán ernyőfákat és cédrusfákat. Bár a 37 fokban nem volt könnyű a túra, egy pillanatig nem unatkoztunk, hiszen útközben felfrissítettek minket a kristálytiszta patakok, zúgó vízesések, valamint rácsodálkozhattunk út menti falvakra és ősi teaházakra.
A végállomásunk, Tsumago Japán egyik legjobban megőrzött postavárosa volt, amely eredeti vagy teljesen felújított rácsos faházaival, üzleteivel, múzeumaival és ryokan szállóival egész Japán egyik leghangulatosabb települése. A szamurájok korába való visszatérés hangulatát elősegítik a helyi törvények, amelyek megtiltják az autók közlekedését a főutcán, és elrejtik a modern élet minden jelét, például az áram- és telefonvezetékeket. Sőt, Tsumagoban italautomaták sincsenek, amik Japán más városaiban minden sarkon ott díszelegnek.
Tsumago, a többi postavároshoz hasonlóan elvesztette jelentőségét, miután megépültek a vasútvonalak. Az egykori virágzó városka lakói elvándoroltak, és a település szinte kihalt. Csak 1968-ban, a Meiji korszak kezdete után száz évvel kezdődött meg az a mozgalom, amely a városka felújításához vezetett. Azóta törvény rögzíti, hogy itt egyetlen épületet sem lehet lerombolni, eladni vagy bérbe adni, azokat eredeti állapotukban kell megőrizni. Bár Tsumago kicsit egy múzeumra emlékeztet, szerencsére pezseg itt az élet.
Az egyhetes körutunk sok további élményt tartogatott. Nagyon érdekesnek találtam például a Juni Daigongen szentélyt, amelyet Konohanasakuya-hime istennőnek szenteltek. Róla azt tartják, hogy segíti a termékenységet, védelmet nyújt a szülés során, és biztosítja a gyermekek egészségét. Azok, akik az ő isteni kegyelemére vágynak, hazavihetik szentélynél kiállított saruboko babák egyikét, mint valami kabalát. Ha imáik teljesültek, egy tucat hasonló babát kell készíteniük, melyet visszatérve a szentélybe fel kell ajánlani hálából az istennőnek. Ezek a babák aztán további kabalababák lesznek újabb és újabb zarándokoknál.
Érdekes volt megfigyelni a szentély közelében álló szobrokat is, amelyek meglehetősen eklektikus képet mutattak. Számos vallás sokféle istenét lehetett felfedezni közöttük, amely jól szemlélteti az a japán hitvilág befogadó jellegét és nyitottságát.
A következő napunk sem szűkölködött különleges látnivalókban. Felkerestünk egy 250 éves teaházat, melynek belső udvarát Japán 100 legszebb kertje közé is beválasztották: ez az Iwanami House, a Suwa tó közelében, a Nakasendo és Koshu utak találkozásánál. A teaház korábban vendégfogadó (honjin) volt, ahol a legmagasabb rangú zarándokok szálltak meg. Ma elsősorban múzeum, amely egy család féltett tárgyait őrzi, nyolc generációra visszamenőleg. Tavasszal azáleákkal, nyáron íriszekkel, ősszel pedig ragyogó őszi falevelekkel az egész Nakasendo út legpompásabb kertje.
Utazásunk során az a nap is megindító volt, amikor a Togakushi Kodo Trail-en, 400 éves, óriási cédrusok közt sétáltunk. A japánok rendkívül védik ezeket az ősi fákat, és erre a vezetőnktől egy érdekes példát is hallottunk. A fő szentély előtt álló kapu (torii) már annyira régi volt, hogy le kellett bontani. Igen ám, de hiába volt a szentély körül egy egész erdőnyi sudár cédrus, azok közül egyet sem vághattak ki, mivel az idős fákat végtelenül tisztelik. Így az új kapuhoz Kanadából hoztak megfelelő magasságú oszlopokat, és a hívek erre inkább összedobtak kétmillió dollár adományt.
A vezetőnk azt is elmondta, hogy egyes cédrusoknak csodatévő ereje van, és bátorított minket, öleljük át őket, és suttogjuk el nekik a kívánságunkat. Én is így tettem, de a szabály szerint nem mondhatom el, mit kívántam – azt viszont elárulhatom, hogy ezeknek az idős fáknak tényleg valami egész különleges kisugárzásuk van…
Írta és fényképezte: Kisgyörgy Éva – travellina.hu