Takigyo: a japán vízesés-meditáció
Sok érdekes programra számítottam, amikor elindultam Japánba. Égbe törő felhőkarcolókra, gyorsvonatokra, békés japánkertekre, meghitt templomokra és fenséges vacsorákra. De álmomban nem gondoltam volna, hogy a legemlékezetesebb egy spirituális élmény marad: az, hogy fehér zarándokruhában állok majd egy hideg vízesés alatt.
Japánban néhány napot Nagano környéként túráztam, méghozzá az Ontake-hegyen, mely évszázadok óta vonzza a zarándokokat. Társaimmal a hegymászást az Omata Sansha Shrine-nál kezdtük meg, ahol magunkhoz vettük a zarándokok hagyományos öltözetét: a fehér ruhát és a csúcsos kalapot. Míg előző nap a szokatlan hőség, most a szemerkélő eső nehezítette az utunkat, de ez sem szegte a kedvünket, hiszen a mohával benőtt lépcsők, a csodálatos kőkapuk, a szentélyek és a vízesések bőven kárpótoltak a kis kellemetlenségért.
A 3067 méter magas Ontake-hegy Japán második legnagyobb vulkánja és Japán egyik legszentebb hegye – mert a helyi őshonos hitvilágban, a sintóban a különösen szép hegyeknek kiemelt szerepük van. A sinto ugyanis a természet imádatában gyökerezik, és a kami néven ismert isteni szellemek a természeti világ minden elemében ott élnek.
Az Ontake-hegynek még saját vallási szektája is van, az Ontake-kyo. A hegyet évszázadokon át tisztelték a shugendo, azaz a buddhizmus és a sintoizmus elemeit ötvöző hegyi aszkézis gyakorlói a megvilágosodást a szent hegyeken és az azok környékén végzett fáradságos rituálékon keresztül keresték. A hegy azonban a laikusok számára sokáig tiltott terület volt. Több száz éven át a hegyre való feljutást szigorúan ellenőrizték és csak azok kaptak lehetőséget a hegy megmászására és a csúcson levő szentélyben az imádkozásra, akik először teljesítettek egy 100 napos rituálét. A zarándokok ez alatt a három hónapos rítus alatt barlangokban húzódtak meg, szigorú növényi diétát tartottak, kántáltak, meditáltak, így tisztították elméjüket, testüket pedig naponta négyszer a hatalmas vízesések alatt tisztították.
Mindez csak a 18. században változott meg két szerzetes, Kakumei és Fukan megjelenésével, akik létrehozták az első biztonságos hegyi utakat, eltörölték a száznapos szigor követelményét, és arra ösztönözték az egyszerű embereket, hogy ők is zarándokoljanak a csúcsra. A két ősi út, az 1782-ben kialakított Kurosawa-guchi ösvény és a tíz évvel később megszületett Otaki-guchi ösvény ma Ontake Kodo néven ismert. A lazább előírások miatt az emberek nagy számban özönlöttek a hegyre és ismerkedtek az Ontake-kyo elméletével. Becslések szerint az Ontake-hit csúcspontján mintegy egymillió követője volt, bár ez a szám mára mindössze 50 000-re csökkent.
A száznapos megtisztulás egyik kulcseleme a takigyo, vagyis a hagyományos vízeséses rituálé volt, amely egy ezer éves múltra visszatekintő buddhista hagyomány. Szimbolikusan olyan, mint egy keresztelő – a lenti, emberek lakta világából érkezett zarándokok így kapcsolódnak az érintetlen magaslatokhoz. Ilyen vízesés alatti meditációt nemcsak az Ontake-hegyen, de Japán számos más pontján tartottak, és néhány helyen ez ma is elérhető a hozzánk hasonló modern turistáknak.
Az Ontake-hegyen ez a Kiyotaki vízesés alatt zajlik, ahova 9. századtól kezdve érkeztek a szerzetesek és zarándokok. A túránk során nagyon vártunk, hogy megpillantsuk a vízesést, amely hatalmas robajjal zúdult alá a hegyről. Mi is felöltöttük a szerzetesek hagyományos, tisztaságot jelképező fehér ruháját (shirosozoku) és meghallgattuk Mr. Kurumizawa, a képzett zarándok vezetőnk (sendatsu) útmutatását. A vízesés alján egy platformot építettek ki, az instrukciónak megfelelően ezen sétáltunk ki egymás után, egyesével a vízesés alá, míg a vezetőnk a platform szélén imádkozott értünk.
Hűvös idő volt aznap, csepergett az eső és racionálisan gondolkodva cseppet sem kívánkoztam beállni egy hideg, 30 méter magas vízesés alá. A hely szelleme, a tradíció azonban megbabonázott. Bár tartottam tőle, egyáltalán nem zavart, hogy jéghideg a víz. A vízesést valamelyest megtöri a szikla, így az nem túl erősen zúdul alá, hanem úgy, mint egy zivatar. Egy darabig hallottam a pap hangját, aztán elnyomta a víz dübörgése. Összekulcsoltam a kezem, behunytam a szemem és tökéletesen ott voltam a jelenben. Csak néhány percig álltam a hideg víz alatt, de sokkal hosszabb időnek tűnt, és tényleg minden aggodalmam, szorongásom megszűnt. Megtapasztaltam, hogy bármilyen paradoxnak tűnik, pont a hidegben és a zajban lehet a legjobban elcsendesedni. Fantasztikus élményben volt részem, amire még sokáig fogok emlékezni és nem győzök elég hálás lenni, hogy ide is eljutottam.
Írta és fényképezte: Kisgyörgy Éva – travellina.hu