A dzsungel temploma
Angkorvat (Angkor Wat), Délkelet-Ázsia egyik legfontosabb régészeti lelőhelye, melyet évszázadokon át elnyelt a dzsungel, a covid után várja látogatóit.
Teljesen sötét van még, amikor megérkezem a templomkomplexumhoz, és rálépek a Szivárvány hídra. Az Angkorvatot körbeölelő árokban feketén csillog alattam a víz, a napfelkeltére várók már szállingóznak, a buddhista szerzetesek épp a füstölőket gyújtják a reggeli imához.
Mire felsétálok a lépcsőkhöz, vörösödik az ég alja, a templom előtti medencéknél már tolonganak a fotózni vágyók, ez az a pont, ahol a vízben tükröződő templom híres képei születnek.
Nincs kedvem a tömeghez, ezért az ellenkező irányba indulok, és leülök a lépcsők egyikére. A magasba nyúló lótuszrügyet formázó tornyok az őket körülvevő zöld fák buja formáira emlékeztetnek. A nap első sugarai megvilágítják az ikonikus sziluettet, Angkorvat hirtelen lidércként jelenik meg a sűrű, párás dzsungelben. A pazar kőváros láthatóvá lesz, a fedett galériák, a tágas udvarok és a bonyolult domborműves faragványok megelevenednek.
A Kambodzsa északnyugati részén található, közel kilencszáz éves romot az ősi Khmer Királyság fénykorában alkották. A több mint ezer épületből álló, mintegy 400 hektáros terület a világ legnagyobb vallási komplexuma, az emberiség egyik kulturális csodája is egyben.
Angkorvat építését a 12. század első felében II. Szurjavarman khmer király rendelte el. Azt tervezte, hogy hatalmas, temetkezési templomként szolgál majd halála után, ahol maradványai az örökkévalóságig pihenhetnek. Az épületet homokkőből álmodta meg, ezeket csatornákon szállították Angkorba. A tömbök megmunkálásánál fontos szempont volt, hogy az egymásra állításuk után tökéletesen egységesek legyenek, és az illesztések egyáltalán ne látszódjanak. Az eredetileg hindu stílusú vatot, amelynek neve khmerül „templomok városát” jelenti, Vrah Visnulokának, vagyis Visnu szent lakhelyének nevezték el, és három hindu istenségnek szentelték: a névadó Visnunak, Sivának és Brahmának.
A grandiózus munkálatokhoz ötvenezer kőműves, ötezer szobrász és kőfaragó harminc évi munkájára volt szükség. Angkorvat a khmer kultúra és művészetek aranykorában született, ma is működő vallási központ, mely fontos szerepet tölt be mind a hinduk, mind a buddhisták körében.
A napfelkelte után megjelennek a későn érkezők is, egy csapat kínai turista masíroz a zászlót lengető idegenvezető után. Mielőtt ők is besétálnának a lótusztornyokhoz, felállok a helyemről, és hosszú léptekkel átvágok a gyepen. Egy fiatal, önkéntes idegenvezető, látom, már messziről engem figyel, ahogy elhaladok előtte, mellém csapódik. Három dollár fejében, azt mondja, szívesen végigkísér a romok közt. Rábólintok, így együtt kezdjük meg sétánkat a mesterien faragott falak között.
„A khmer uralkodók istenkirálynak tekintették magukat, II. Szurjavarman sem gondolta ezt másképp. Angkorvatot a birodalmat védelmező Visnunak szentelte, akivel a hite szerint halála után egyesült – magyarázza a fiatal fiú, Pandit, aki az iskolából kimaradva inkább itt keresi meg a család napi bevételét. Angolul, ahogy a legtöbbjük, a turistáktól tanult, Angkor történelmét a hivatalos idegenvezetőket hallgatva ismerte meg.
„A templom külső és belső terve a hindu vallás szimbólumaira utal, a földi és az égi világ közötti kapcsolatot testesíti meg. A négy világtáj felé néző, gúla alakú templomhegy, a Himalájában fekvő Meru-hegyet, az Univerzum középpontját, és a megvilágosodás felé vezető utat szimbolizálja. A külső falak a világ peremén lévő hegyeknek felelnek meg; a környező vizesárok a rajtuk túli óceánokat szimbolizálja. Ahogy átjöttél a Szivárvány hídon, ezeket láttad a távolból.”
A falak között sétálva megállunk az apsarák, a khmer táncosok domborműve előtt. Apsara eredetileg egy hindu istennő, akinek neve azt jelenti, vízen született, de Kambodzsa Khmer Birodalom alatt kialakult nemzeti tánca is egyben. Ez a mennyei mozgásforma, amely mitológiai történeteket mesél, ma már az UNESCO szellemi kulturális örökség része.
Angkor II. Szurjavarman halála után hamar hanyatlásnak indult, a területet megszállták a khmerek ősellenségei, a vietnami csam népcsoport tagjai, majd amikor 1431-ben bekövetkezett a város eleste, a természet szépen lassan visszakövetelte magának a területet, csupán a buddhista papok látogatták a szentélyt.
Egészen 1601-ig senki nem említette meg a dzsungelben megbújó különleges épületet. Végül amikor a spanyol szerzetes, Marcelo de Ribadeneyra a vidékre érkezett, hogy összegyűjtse az európai misszionáriusok tapasztalatait, akiket buzgalmuk egészen a Mekong folyó körüli sűrű erdőig vitt, különleges beszámolókat hallott. Ribadeneyra ekkor írt először arról az eltűnt királyságról, melynek furcsán faragott falai itt-ott romba dőlve álltak.
„A kilencedik századtól kezdve, a khmer dinasztia alatt Kambodzsa olyan birodalmat épített fel, amely a mai Thaiföld, Vietnam, Laosz, Mianmar egy részét is lefedte – magyarázza tovább Pandit. „Csúcspontján kb. hétszázötvenezer ember élt, így az iparosodás előtti világ legkiterjedtebb városi komplexuma lehetett. Ám a 16. század végén, amikor a portugál misszionáriusok rábukkantak Angkorvat lótusz alakú tornyaira, a birodalom egykor tündöklő fővárosa már haláltusáját vívta. A romok eleinte felkeltették ugyan az európaiak érdeklődését, de akkor még inkább a kereskedelem és a kereszténység terjesztése érdekelte őket, nem pedig a régió gazdag vallástörténetének tanulmányozása.”
Addig nem történt különösebb változás, amíg 1860 januárjában Henri Mouhot francia természettudós, lepkegyűjtő el nem érte Angkorvatot, amit ott talált, mélyen megindította és egész további életét meghatározta. Naplójában ezt írja: „Elképzelhetetlen remekmű, Salamon templomának riválisa, amelyet egy ősi Michelangelo emelt… Nagyszerűbb, mint bármi, amit Görögország vagy Róma hagyott ránk.”
Egy évvel később a felfedező meghalt a laoszi Luang Prabangban, de Angkor iránti szenvedélye, a templomról készült rajzai, és hátrahagyott beszámolói – amelyek mentesek voltak az akkori európai központiságtól és előítéletektől – egyre növekvő kíváncsiságot ébresztettek a franciákban a kambodzsai kultúra iránt.
Jó órája sétálunk már a romok között, előveszem a hátizsákomból a termoszt, meg a poharat. Leülünk a fűbe, hátamat a faragott köveknek döntöm, és kiöntöm a kávét a kupakba, megkínálom vele Panditot is.
Ahogy idegenvezetőm mondja, Angkor eltűnése a világ egyik legnagyobb rejtélye. A kutatók és régészek a feltételezett okok hosszú listáját állították már össze, szerepel közöttük a hódítás, de a tengeri kereskedelemre való átállás is, amely alapjaiban ítélhette halálra a szárazföldi város jólétét. Bár nagyjából ezerháromszáz felirat maradt fenn a templomi ajtófélfákon és a szabadon álló köveken, de Angkor lakossága egyetlen szóval sem magyarázta meg királyságuk összeomlását.
Azonban a közelmúltban végzett ásatásoknak köszönhetően, melyek Angkor infrastruktúráját vizsgálták, egy új elmélet van kialakulóban. Úgy tűnik, az egész várost éppen az ítélte halálra, amely korábban birodalommá emelte, mégpedig a víz.
Az építészeti stílus mellett ugyanis Angkor másik legfigyelemreméltóbb jellemzője az a precizitás és szakértelem, amellyel a vízgazdálkodási rendszert, a csatornák és a tározók összetett hálózatát kialakították. A vízszabályozás elengedhetetlen volt a város fennmaradásához és gyarapodásához, hiszen ez biztosította az öntözés, a vízelvezetés, az árvízvédelem, a közlekedés stabilitását, azonban az éghajlatváltozással és a természeti katasztrófákkal, például aszályokkal és árvizekkel már nem tudott megküzdeni. A régészeti tanulmányok és történelmi feljegyzések szerint Angkorvat virágzása idején számos olyan szélsőséges időjárási esemény következett be, amelyek tartós károkat okoztak infrastruktúrájában. Volt olyan időszak, amikor súlyos szárazságtól szenvedett a környék, amely jelentős hatással volt a vízellátásra és a növénytermesztésre, majd ezt heves monszunok követték, amelyek áradásokat és eróziót okoztak, ami károsította a csatornákat és a tározókat.
A kiszámíthatatlan vízellátás végül a társadalmi és politikai stabilitás megingásához vezetett, megnőtt az éhínség, a betegségek, a helyiek máshová költöztek, a király pedig elvesztette isteni hatalmát, hisz nem tudta megvédeni alattvalóit a közelgő összeomlástól.
Elrejtett kincset talált két túrázó
A szakértők úgy vélik, hogy a tárgyakat a második világháború idején rejtették el.
Feltárás kezdődik a Noé bárkájának vélt formációnál
A törökországi Durupınar-formációt egyesek Noé bárkájának lelőhelyeként azonosítják, a régészeti szakma azonban igencsak kritikus az elmélettel kapcsolatban.
Emberáldozatokat találtak a maja vérbarlangban
A Cueva de Sangreit évszázadokon át használták emberek feláldozására.
Elveszett pápai palotára bukkantak
A Rómában zajló felújítási munkálatok részeként kerültek elő egy középkori épület maradványai.
Kivételes aranykincset talált egy amatőr fémkereső
Az Egyesült Királyságban feltárt lelet nagyjából 1400 éves lehet.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
