Ta Phrom és a Bajon, Angkorthom dzsungeltemplomai
A Khmer Birodalom ősi városának szívében áll Ta Phrom, a fákkal körbeölelt templomegyüttes, amelyet Hollywood tett világhírűvé.
VII. Dzsajavarman királyt sokan ma is Kambodzsa legjelentősebb uralkodójaként tartják számon, aki a 12-13. század fordulóján az Angkorvat építészeti csodáit létrehozta. Nemcsak felszabadította országát a vietnami csamok megszállása alól, de a belső viszályokat is felszámolta, és a Khmer Birodalmat újraalkotta.
Amikor végül 1181-ben megkoronázták, már 60 éves volt. Ekkor kezdődött a több mint három évtizedig tartó uralkodása. A Nagy Építő, ahogy később a krónikások nevezték, egymaga több szentélyt, utat, hidat és iskolát építtetett, mint az összes többi khmer uralkodó a birodalom fennállásának teljes hat és fél százada alatt együttvéve. Nem csak új fővárost alapított Angkorthom néven, de vele együtt a két mahájána buddhista templom-kolostort, Ta Phromot és Bajont is.
Bajon-templom
Ahogy rákanyarodunk az Angkor régészeti park felé vezető útra, reggel hét után már a hivatalos jegyellenőrök is megjelennek. A kambodzsaiakon kívül senki nem használhatja belépő nélkül az egyébként országútként működő szakaszt, amit a hatóság igen komolyan vesz, legalább háromszor megállunk a méretes fügefák alatt összetákolt ellenőrzőpontokon, míg végre elhajtunk Angkorvat előtt.
A földi mennyország vízióját életre keltő Angkorthomot keressük. Nem nehéz megtalálni, hiszen az ősi főváros falait öt monumentális kapu díszíti.
Rágurulunk a vizesárok fölött átívelő Győzelmi hídra, az utat szegélyező, faragott fejek mindegyike más. Amikor a sejtelmesen mosolygó, négyarcú kapu alá érünk, felnézek, és visszamosolygok a szobrokra. A hídon túli út egyenesen a város középpontjában álló Bajon-főtemplomhoz vezet.
Bajon Angkor legutolsó és egyben egyetlen olyan temploma, amelyet tisztán a mahájána buddhizmus tanai szerint terveztek. VII. Dzsajavarman király városépítési programjának fő műve, az istenkirály kultuszának hódoló legfőbb példa, amely egyben az uralkodó mauzóleuma is lett.
Annak ellenére, hogy Angkorthom területén nem egy kőfelirat épségben maradt, amelyek segítségével pontos adatokat kapunk egy-egy komplexum nevéről, lakóinak számáról, és a mindennapi életvitelről, a királyi város legfontosabb állami templomának történetét mai napig homály fedi. Maga a név a 19. századi francia átírása annak, amit a korai európai felfedezők hallottak a helyiektől. A Bajon valószínűleg a szanszkrit paryanka kifejezésre utal, ami azt jelenti, hogy „szent szobrok talapzata”.
Felsétálok a hatalmas, pilléres oszlopok között, a külső falat végig hosszában kőfaragványok díszítik, Buddha életének történetét és a khmer mitológiát mesélik el. Egy macska nyújtózik lustán a falak közt, a reggeli nap fényei lágyan futnak le mellette a padlón. A piramistemplom harmadik teraszán álló hatalmas kőarcok fel-feltűnnek, mintha folyton szemmel tartanának, ahogy a szűk árkádok között haladok.
Megállok a hozzájuk vezető lépcső előtt, csalódottan olvasom, hogy 2020 óta lezárták, mert helyreállító munkálatok zajlanak a tetőn. Tizenhárom évvel ezelőtt jártam először Bajonban, akkor felkapaszkodtam a szobrokhoz, az ember csak közvetlenül előttük állva érti meg azt a precizitást és elképesztő fantáziavilágot, amellyel az uralkodó és az építészei dolgoztak.
A mai Bajon azonban nem tükrözi VII. Dzsajavarman eredeti tervét, mert a templomot az évszázadok során nem egyszer bővítették. Olyan mesterien volt ugyanis megépítve, hogy a következő évszázadok uralkodói nem emeltettek új állami szentélyt, egyszerűbbnek találták Bajon átalakítását. Ez magyarázza a buddhista és hindu képek együttes megjelenését a falakon, attól függően, hogy az épp aktuális uralkodó mely hitrendszer követőjének vallotta magát.
Angkor más településeitől eltérően VII. Dzsajavarman királyi városát mandalaként vagyis kozmikus diagramként tervezték, melynek középpontjában a Meru-hegy palotája és egyben a világegyetem központja található. Az Angkorthom szívében épült Bajon ezt a szent hegyet kívánta képviselni a földön. A templom tornyait díszítő, 173 gigantikus arcról a mai napig viták folynak, évszázadok óta találgatják a kutatók, valójában kit is ábrázolnak. A khmerek úgy vélik, hogy Prohm vagyis Brahma négy arcát mutatja, amelyet VII. Dzsajavarmannak, a buddhista istenkirálynak a képére faragtak, míg mások azt gondolják, hogy a buddhista istenség, Lokesvara képmásai.
2003-ban a templom konzerválási munkálataira felállított csoport, a japán JSA (Japanese Government team for the Safeguarding of Angkor) és a Tokiói Egyetem ikeuchi laboratóriuma egy úttörő technikát fejlesztett ki Bajon 3D modelljének elkészítéséhez. Az arcokat digitálisan rögzítették, majd két évnyi vizsgálódás után egy tanulmányban közzétették, hogy azok a buddhizmusban és a hinduizmusban is népszerű karaktereket ábrázolják: Dévátát, az Istennőt, Dévát, az Istent, valamint Asurát, az Ördögöt.
Ta Phrom
Bajon után már csak naplementekor indulunk újra Angkorthomba. Most az északi kapuk felől, a dzsungelen át érkezünk.
Rálépek a fahídra, és besétálok Ta Phrom elhagyatott templomkomplexumába. Halkan fúj a szél, sejtelmesen susognak a fák, a természet szó szerint befonja a faragott falakat. Herri Mouhot természettudós, lepkegyűjtő nyomaiban járok, ahogy megpillantom a belső udvart, ugyanazt látom, mint a francia botanikus az 1860-as években, amikor rábukkant a dzsungelben rejtőző romokra. A régészek a templomhoz ugyanis nem nyúltak, csupán megtisztították a növényektől, alátámasztották itt-ott az épületeket, átjárókat építettek, de meghagyták olyannak, amilyenné az évszázadok és a dzsungel tette.
Rajtunk kívül szinte senki nincsen, a legtöbben délelőtt látogatnak ide, csak az a néhány hátizsákos turista tűnik fel a romok között sétálva, akik napokat töltenek Siem Reapben, és most velünk együtt jöttek élvezni a csendet.
Ta Prohm, melynek jelentése, Brahma isten ősatyja az angkori romegyüttes egyik legnagyobb építménye, 650 000 négyzetméter területet foglal el. Eredeti neve Rádzsavihara, vagyis a király temploma, amely az istenkirály és hozzátartozóinak halhatatlanságát szimbolizálta, építését 1186-ban kezdték meg.
Egyben VII. Dzsajavarman édesanyjának is emléket állít, az épület központi alakja Prajnaparamita, a bölcsesség megtestesítője ugyanis az anyakirályné képmására készült.
Ta Phromot a királynő örök nyughelyeként emlegetik, a legenda szerint a sírt négy, gyémántokkal teli kőfalba helyezték.
Bajonnal ellentétben a romtemplom kősztéléje megannyi érdekes információt hagyott az utókorra, innen tudjuk hogy a falak között 18 magas rangú szerzetes, 2 740 adminisztratív feladatokat ellátó tisztviselő, és 2 202 őket szolgáló asszisztens élt. Sőt a személyzetéhez még 615 apszara, azaz mennyei táncosnő is tartozott. A kolostor nagyszámú lakóinak ellátásáról az Angkorthom melletti falvakban élő, közel nyolcvanezer ember gondoskodott.
A Ta Prohm mesés vagyonnal rendelkezett, kincsei között öt tonna aranytál, harmincöt igazgyöngy és közel ötszáz drágakő szerepelt. Kiemelkedő jelentőségű közügyi és vallási központja volt a kora középkori Khmer Birodalomnak, amely egészen a 15. századig bővült újabb és újabb hozzátoldott épületekkel.
Miután a fővárost elpusztították a sziámiak, és a khmer királyt Phnom Penhbe kényszerítették, a hadsereg az összes ékkövet ellopta, a falból kikaparta, mára csupán üres lyukak árulkodnak arról, micsoda fényűző belső díszítés lehetett Ta Phromban.
A Khmer Királyság hanyatlásával a templom is több évszázadra feledésbe merült, elnyelte a dzsungel. Rekonstruálását az Ecole Française d’Extrême-Orient (EFEO) régészei kezdték meg, ma már Angkorvat romjaival együtt a világörökség része.
Átmászok az egyik fügefa alatt, pókhálókat tolok arrébb óvatosan a kezemmel. Van valami ősi és egyben hátborzongatóan misztikus is ebben az elhagyatott templomban. Embervastagságú gyökerek tekeregnek körülötte, mintha nem is fák, hanem hatalmas hüllők lennének, amelyek kiszívják a hátrahagyott falakból a még pislákoló életet. Odalépek a tökéletesen megfaragott falak egyikéhez, a táncoló apszarán már repedésnyomokat hagytak az évszázadok. Óvatosan megérintem a faragást, hirtelen egy madár rikkant a fejem felett, a szívbajt hozva rám.
Beleszippantok a dzsungelbe, zöld, tömény illat van, a port az idelátogató turisták most nem verték fel. Se szelfi botok, se kínai turisták, mikor átvágok a belső udvaron és megérkezem a Fához, teljesen egyedül lehetek vele.
Ta Phrom neve ma már összefonódik azzal a fával, amely előtt 2001-ben Angelina Jolie a Tomb Raider című hollywoodi kasszasikerben a napfelkeltét nézi. Mára Angkor egyik fő attrakciója lett, több millió látogatót vonz Kambodzsába évente.
Ám a fák királyságát új veszély fenyegeti, tavaly ugyanis a Tetrameles nudiflorát és az óriás gyökereit egy ismeretlen betegség támadta meg. Hogy megakadályozzák a további korhadást, a szakértők a fa egy részét eltávolították, az egészséges gyökereket lekezelték, míg a korhadtakat kikaparták, és gyanta, tehéntrágya valamint talaj keverékével töltötték fel kezelésképpen.
Az erdő fojtogató fügéi és kapokfái csodálatos szimbiózisban élnek a templomfalakkal, miközben pusztítják azokat, az ágaik és leveleik összefonódnak, tetőt, támasztékot és védelmet adnak, így őrizve meg az épületet az utókornak.
Leülök a gyökerek elé, elképzelem, ahogy a papok fel-alá járkáltak az épületek között, odasétálok a Fához, isten tudja, hány száz éves. Mikor senki nem látja, megsimogatom. Kemény, rücskös, a lemenő nap fényei miatt rózsaszínes. Herri Mouhot-ra gondolok, tökéletesen átérzem azt a csodálattal vegyes döbbenetet, ahogy a nagy fa előtt ülve a templomrajzait készítette.