Így vészelhették át az emberek az ősi szuperkitörést

Egy új tanulmányban a szakértők azt vizsgálják, hogy miként élhették túl az őskőkori emberek az elmúlt 2 millió év legnagyobb szupervulkán-kitörését – számol be az Austini Texasi Egyetem oldala. A Toba 74 ezer évvel ezelőtti pusztító aktivitását, illetve annak lehetséges hatásait régóta elemzik a szakemberek, az újabb kutatások pedig azt bizonyítják, hogy az esemény valójában messze nem alakította át olyan módon az éghajlatot, mint korábban vélték.

A modern ember története során többször is kivándorolt Afrikából, a globális elterjedéshez vezető migráció viszont kevesebb mint 100 ezer éve következett be. Egyes szakértők azt feltételezik, hogy a szétszóródás a nedvesebb időszakokban kialakult, táplálékban gazdag zöld folyosókhoz kötődött, a friss publikáció szerint ugyanakkor a populációk a száraz periódusokban, a szezonális folyók révén is terjeszkedhettek.

A kutatócsoport a mai Északnyugat-Etiópia síkvidékén, a Sinfa folyónál fekvő Sinfa-Metema 1 lelőhely maradványait elemezte. A fosszilis emlősfogak és a strucctojáshéjak izotópgeokémiája alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a lelőhelyet az emberek egy olyan időszakban lakták, amikor hosszú száraz évszakok voltak jellemzőek. További eredmények arra utalnak, hogy amikor a száraz időszakokban a folyók vízhozama megszűnt, az emberek úgy alkalmazkodtak, hogy a megmaradt víznyerő helyekhez ivásra érkező állatokra vadásztak. Ahogy ezen vízforrások is egyre szűkültek, a halak befogása könnyebbé vált, a táplálkozás fókuszába így a halak kerültek.

A helyszínen feltárt apró, vulkanikus üvegdarabok alapján a Toba kitörése egybeesett a terület populációmaximumával. Úgy tűnik, a szuperkitörés miatt a száraz évszakok hosszabbá váltak, így az emberek még több halat kezdtek el enni – itt érdemes ismét kiemelni, hogy a Toba klimatikus hatásairól megoszlanak a vélemények. A vízforrások visszahúzódása miatt az emberek emellett élelem után kutatva elkezdtek vándorolni.

„Ahogy az emberek egy adott száraz évszak vízlelőhelyén és környékén kimerítették a táplálékot, valószínűleg kénytelenek voltak új vízlelőhelyek felé mozogni” – nyilatkozta John Kappelman, a csapat tagja. A szezonális folyók így szivattyúként vezették el a népességet egyik vízforrástól a következőig, ami valószínűleg a legutóbbi, Afrikán kívüli szétszóródást is elősegítette.

A Sinfa-Metema 1 területén élők valószínűleg nem voltak tagjai a kivándorló csoportnak, leleteik azonban a korabeli emberek nagy fokú rugalmasságáról árulkodnak. Feltételezhető, hogy ezen alkalmazkodóképesség kulcsfontosságú volt Afrika elhagyásában, illetve a bolygó benépesítésében.

Sinfa-Metema 1 lakói a helyi csontok sérülései alapján különféle szárazföldi állatokra, így antilopokra és majmokra vadásztak, a tűzhelyek pedig azt sugallják, hogy megfőzték vagy megsütötték táplálékaikat. A helyszínen olyan, szimmetrikus háromszög alakú tárgyakat is találtak, amelyek nyílhegyek lehettek, 74 ezer éves korukkal az íjászat legősibb bizonyítékai.