Harminc éve kezdődött a ruandai népirtás pokla

30 éve, 1994. április 7-én kezdődött a második világháború utáni egyik legsúlyosabb népirtás az afrikai Ruandában – eleveníti fel az MTI az MTVA Sajtóarchívuma alapján. A 80 napig tartó mészárlásban 800 ezer ember vesztette életét.

A népirtás kezdete előtt Ruanda 7 milliós lakosságának 84 százaléka a földműveléssel foglalkozó hutu, 15 százaléka az állattenyésztő tuszi népcsoporthoz tartozott, a többi pigmeus volt. Mivel a gazdagságot a gyarmatosítás előtt marhákban mérték, a kisebbségi, de jobbmódú tuszik élveztek nagyobb presztízst.

Ruanda 1890-től német, az első világháború után belga gyarmat lett, berendezkedését a belgák az áltudományos rasszista elméletre alapozták. Az uralkodásra termett fajnak a fehért tekintették, alattuk helyezkedtek el az állattenyésztő tuszik és legalul a hutuk. A hutukat kizárták az oktatásból, a feketék számára fenntartott állami pozíciókba csak tuszik kerülhettek. A népcsoporthoz tartozást a személyi okmányokban is feltüntették, ezzel megszűnt a társadalmi mobilitás, kiéleződtek az etnikai ellentétek. Az 1950-es évektől azonban a tuszik kezdtek függetlenséget követelni, így a gyarmattartók a hutukat kezdték támogatni, akik az 1962-es függetlenné válás után végleg átvették a hatalmat.

Három évig tartott a polgárháború

A hutuk kezdetben megelégedtek volna a tuszik elűzésével, de 1972-ben, miután a szomszédos Burundiban hatalmon levő tuszik tömeggyilkosságokat követtek el az ottani hutuk ellen, pogromok is kezdődtek. 1973-ban a hutu etnikumhoz tartozó Juvenal Habyarimana került hatalomra, aki a diktatórikus kormányzásával okozott nehézségekért a tuszikat tette felelőssé. Az Ugandába menekült tuszik megalakították a Ruandai Hazafias Frontot (RPF), amelynek harcosai 1990-ben betörtek Ruandába, kitört a három évig tartó polgárháború.

A harcok alatt hutu paramilitáris erők szerveződtek, a hadsereg bozótvágó késekkel fegyverezte fel a hutu fiatalokat, listázni kezdték az „árulókat”, akik közé nemcsak tuszik, hanem a mérsékelt és megegyezésre hajló hutuk is bekerültek, működni kezdtek a tuszikat démonizáló propagandamédiumok, ezek legismertebb „munkája”, a Hutu Tízparancsolat a „csótányok”, azaz a tuszik teljes kirekesztésére szólított fel.

Habyarima és az RPF 1993-ban fegyverszünetet kötött, amely rögzítette, hogy a választásokat követően az RPF is kormányzati szerephez jut, 1994 februárjában pedig ENSZ-békefenntartók érkeztek az országba. A megállapodás nem lépett életbe: 1994. április 6-án a közép-afrikai államfők csúcstalálkozójáról hazatérő Habyarimana repülőgépét – amelyen a burundi elnök is ott volt – Kigali repülőterén lelőtték. A merénylet körülményei máig tisztázatlanok, sokan azt feltételezik, hogy szélsőséges hutuk végeztek a békülésre hajló elnökkel, akinek halálát ürügyként használták a jól előkészített leszámolásra a tuszikkal.

Az egész országra kiterjedt a népirtás

A kormányzat azonnal a tuszikat tette felelőssé és már néhány órával később megkezdődött módszeres legyilkolásuk. A fővárosban ellenőrző pontokat állítottak fel és mindenkit igazoltattak, a tuszikat kivégezték. A következő nap reggelén a hadsereg meggyilkolta a nyugalomra felszólító Agathe Uwilingiyimana miniszterelnök-asszonyt és az őt védő belga ENSZ-katonákat, az ENSZ ezután kivonta békefenntartóit. Az immár semmilyen ellenállásba nem ütköző milíciák még aznap kivégezték az alkotmánybíróság elnökét is, a hatalom Théoneste Bagosora ezredes kezébe került.

A genocídium az egész országra kiterjedt, a gyakran templomokban, kórházakban, iskolákban menedéket kereső tuszikat nemre és életkorra való tekintet nélkül, könyörtelenül lemészárolták.

A vérengzéseket végrehajtó milíciákhoz sokan kényszerből csatlakoztak, mert a mérsékelt hutuk is könnyen áldozattá válhattak.

A népirtás résztvevői napi feladatként tekintettek a tömeggyilkosságokra: reggelente a hadsereg és a rendőrség fegyverezte fel őket és utasításokat kaptak, merre induljanak – ahogy a propagandamédiában nevezték – „dolgozni”, a szörnyű tetteket nemritkán részegen követték el. A csaknem három hónapig akadálytalanul tomboló erőszaknak mintegy félmillió tuszi és 300 ezer mérsékelt hutu esett áldozatául.

61 embert ítéltek el

A népirtás csak júliusban ért véget, amikor az RPF csapatai bevonultak Kigaliba. A kormány összeomlott, a megtorlástól tartva pedig kétmillió hutu menekült Kongóba, jelenlétük a későbbiekben ott vezetett elhúzódó fegyveres konfliktushoz. Az RPF az 1993-as békemegállapodásban előírt koalíciós kormányt hozott létre Paul Kagame vezetésével, de a népirtásért felelős korábbi kormánypártot törvényen kívül helyezték.

A ruandai népirtást vizsgáló nemzetközi törvényszéket (ICTR) 1994 novemberében állították fel az ENSZ égisze alatt, munkáját 2012-ben fejezte be. A törvényszék 96 ember ellen emelt vádat és 61-et ítéltek el, politikusok, katonatisztek és a gyilkosságok elkövetői mellett a gyűlöletet terjesztő papokat, újságírókat is. Bírósági tárgyalások Ruandában is folytak és a törzsi hagyományokon alapuló közösségi bíróságokat is létrehoztak, amelyek egymillió ügyet tárgyaltak meg.

Áldozatok fotói Kigaliban, a népirtásnak szentelt emlékhelyen 2024. április 4-én.

Forrás: J. Countess / Contributor / Getty Images

A józan ésszel megmagyarázhatatlan genocídium okait azóta is kutatják történészek és pszichológusok, könyvek és filmek készültek az eseményekről. A Hotel Ruanda című filmet 2004-ben több Oscar-díjra jelölték, 2017-ben a Trafóban is látható volt a Hate Radio című előadás, amely a népirtásban kulcsszerepet játszó RTLM rádióállomás egyik adását rekonstruálja.

Franciaország 2020-ban számos 1990 és 1994 között keletkezett, a népirtás előzményeit bemutató levéltári dokumentumot tett közzé. A genocídium fő irányítóját, Théoneste Bagosorát életfogytiglanra ítélték, 2021-ben börtönében halt meg. Tavaly nagy vihart kavart, hogy a mészárlás egyik finanszírozóját, Felicien Kabugát elfogását követően – idős korára és betegségére tekintettel – nem állították bíróság elé. Ugyanebben az évben a ruandai népirtás színhelyei felkerültek az UNESCO világörökségi listájára.