Van, ahol kőolajban fürdenek az emberek

Naftalan, a kőolajwellness városa

Közismert, hogy Azerbajdzsán gyakorlatilag úszik az olajban, de most kiderült, hogy az itteni emberek ezt szó szerint veszik. Pedig az olajfürdő nem új jelenség, útinaplójában még Marco Polo is megemlíti: „az olaj nem ehető, de égetésre jó, valamint kenőcsnek a viszketéstől vagy rühességtől szenvedő embereknek és tevéknek”.

A legenda szerint egy középkori pásztor úgy döntött, hátrahagyja a beteg, rühes tevéjét, és végignézte, ahogy szerencsétlen állat belerogyott egy olajos gödörbe. Néhány hét múlva a pásztor visszatérve a helyszínre döbbenten látta, hogy a teve nemcsak hogy még mindig él, de teljesen egészséges.

Bakutól 320 kilométerre nyugatra, a Kis-Kaukázus hegység lábánál fekvő Naftalan kisvárosban évszázadok óta használják a helyi olajat gyógyításra. Ez a nyersolaj túl sűrű a kereskedelmi felhasználáshoz, és égetésre sem nagyon alkalmas, viszont egészségmegőrző tulajdonságokkal rendelkezik, ezért az emberek előszeretettel fürdenek benne.

A Naftalan olaj állítólag több mint 70 féle bőr-, ízületi és csontbetegséget enyhít. Fertőtlenítőszerként, gyulladáscsökkentőként, sőt érzéstelenítőként is használják.

A kezeléseket teljes körű orvosi vizsgálat előzi meg. Egy kezelés 10 perc olajfürdőt jelent és egy kúra hossza 3 naptól 3 hétig terjed. Az eljárás befejezése után egy asszisztens egy kaparókefével segít eltávolítani az olajréteget, majd a zuhanyzóba vezetik a pácienst, ahol az olaj eltávolítása meglehetősen sok mosást és súrolást igényel.

Bár amikor Naftalant beépítettem az útitervbe, még úgy gondoltam, kipróbálom én is, milyen egy kád meleg olajban ülni, aztán mégis meggondoltam magam két okból.

Az egyik az, hogy bár nem találtak összefüggést az olajfürdős kezelések és a rák között, az EU és az USA szabályozása a naftalint potenciális rákkeltő anyagnak tekinti. A másik pedig: nem túl vonzó, hogy az olajat újrahasznosítják, azaz ugyanabban fürdünk, mint egy előző beteg. Ezekhez képest igazán semmiség, hogy az olajszag napokig a páciensen marad.

A Sofi Hamid temető

Teve, szamovárok, varrógépek, autók, kígyók, tevék és gyümölcsök. Mi a közös ezekben?
Bakutól ötven kilométerre, viszonylag távol a lakott helyektől fekszik egy titokzatos hely, a Sofi Hamid temető. A rejtélyt csak fokozza, hogy a sírokon arab, latin és cirill betűkkel is vannak feliratok.

Még a helyiek is keveset tudnak Sofi Hamid életéről, akinek szentélye ezen a helyen található. A legenda szerint halálos ágyán arra kérte követőit, hogy holttestét kötözzék egy tevére és temessék el ott, ahol a teve megáll – az akaratát teljesítették, és ez a kietlen, világvégi hely lett a sírja és szentélye.

Az idő múlásával Sofi Hamid szentélye szakrális jelentőségűvé lett: az emberek elkezdték látogatni a sírját abban a reményben, hogy kívánságaik valóra válnak. Már kibogozhatatlan, hogy miképp, de elterjedt, hogy ebben az segít, ha a sír előtti teveszobor alatt átbújnak.

A temető pasztellszínű sírjai a régebbiek, ezeken valami színes ábra utal az elhunyt foglalkozására vagy halálának okára. De az újabb, komor fekete sírkövek is érdekesek, bár ezekből sok hasonlót találni más azeri temetőkben.

A furcsa az, hogy Azerbajdzsán muszlim állam és az iszlám tiltja a hasonló emberábrázolásokat. Csak itt, Azerbajdzsánban lehet ilyen „fotós” sírköveket látni és külön csavar a történetben, hogy ezek a szovjet időkben terjedtek el – amikor ugyebár a vallást tiltották.

Ivanovka, az utolsó kolhoz városa

Ivanovka városa a turistáknak semmi látnivalót nem tartogat, én mégis felkerestem. Itt található ugyanis az utolsó kollektív gazdaság, azaz téesz. Azerbajdzsánban egész biztosan ez az egyetlen kolhoz, de lehet, hogy az egész exszovjet térségben.

Ivanovka a 19. század közepén ideérkezett orosz vallási száműzöttek otthona, akik a mai napig a Szovjetunió idejéből fennmaradt utolsó kolhozban dolgoznak. Sőt, a téesz annyira jól megy, hogy itt termesztik az ország legfinomabb szőlőjét és zöldségeit.

Még saját őstermelői boltot is fenntartanak Bakuban. De nehogy azt higgyük, hogy elmaradottak az itt élő oroszok – ahogy kattintgattam a képeket, egy bácsi rám villantotta aranyfogú mosolyát és kedvesen azt kérdezte: TikTokra lesz?

Nahicseván

Nahicseván egy exklávé, melyet Irán, Örményország és Törökország vesz körbe – közel félmilliós lakosságával a világ egyik legnagyobb exklávéja. Amikor Azerbajdzsán rövid ideig, 1918 és 1920 között független állam volt, határai Bakutól Nahicsevánig nyúltak. A korai szovjet állam, Lenin „oszd meg és uralkodj” politikájának fényében azonban Örményországnak adta Zangezour tartományt, ezzel elvágva Nahicsevánt az anyaországától.

Területén száraz sivatagi részek, zöldellő mezőgazdasági területek és hegycsúcsok váltakoznak. A várost állítólag Noé alapította, és bár ez az állítás nem igazolható, 3000 éves történelme miatt az egyik legrégebbi város a régióban. Nahicseván a széteső Szovjetunióban elsőként kiáltotta ki függetlenségét – néhány héttel Litvánia előtt –, hogy aztán két héttel később Azerbajdzsánhoz csatolja magát.

Mivel Nahicseván a NATO-tag Törökországgal és Iránnal is határos, egyedülálló helyzete miatt a Szovjetunió egyfajta titkos exklávéja volt. Bő három évtizeddel azután, hogy ez az autonóm köztársaság kiszabadult a Szovjetunióból, még mindig viszonylag ismeretlen sokak számára az orosz nyelvű világban – és azon túl.

Nahicseván turizmusának középpontjában a mauzóleumok állnak, amelyek közül a leghíresebb Noé pátriárka sírja.

A legenda szerint itt temették el magát Noét, mikor bárkája a nagy árvíz után a későbbi Nahicseván közelében kötött ki.

A néphit azt is állítja, hogy Noé volt Nahicseván városának eredeti alapítója. Egyes tudósok szerint a „Nahicseván” név két örmény kifejezés kombinációja, amelyek együttesen „a leereszkedés helyét” jelenti, míg sok azerbajdzsáni azt állítja, hogy a név a Nakh („Noé”) és chivan („hely”) ősi perzsa szavakból ered.

Azok számára, akik hajlandóak több mint 1500 lépcsőfokot megmászni, Nahicseván talán legpompásabb látnivalója az Alinja-vár. Nemcsak maga a középkori vár látványos, de a romok mellől nyíló csodálatos kilátás is. A várat néha „Azerbajdzsán Machu Picchujának” is nevezik, talán mert emögött is egy hegycsúcs magasodik.

A történelmi falakat részben újjáépítették, hogy felvázolják, hogyan is nézhetett ki a hely a 12. századi fénykorában. Az erőd az 1140-es években épült, és olyannyira biztonságos volt, hogy 14 éven át sikerült ellenállnia az 1386-ban kezdődött ostromnak.

Mondanám, hogy ma már csak a turisták ostromolják – de ők se. Aznap, amikor ott jártam, jó ideig egyedül gyönyörködhettem a látványban. Később befutott egy háromfős társaság, de másokkal nem találkoztam.

Valószínű, hogy máskor sincsenek sokan, hiszen a hegy aljában mindössze egy kicsi, három-négy autónak elegendő parkolót alakítottak ki. Elmondhatatlanul jó érzés volt, hogy manapság, a tömegturizmus korában, még sikerült találnom egy olyan pompás nevezetességet, amely viszonylag könnyen elérhető, de még sincs tömeg.

Írta és fényképezte: Kisgyörgy Éva – travellina.hu