Ezeréves legendák kelnek életre Marrákesben

Belépek az óváros egyik riadjának hűvös belső kertjébe, és becsukom magam mögött a kaput. Marrákes hangos, szagos, nyüzsgése az árut kínálók kiabálásával kint reked. Egy pillanatig semmit sem látok a sötétben, csak a lépcsőt érzem a lábam alatt, meg a hozzám dörgölőző macskát.

Belélegzem a csöndet és elindulok a tetőn lévő kávézóba, ahonnan tökéletesen belátható a medina, vagyis az óváros és a Dzsema el-Fna tér.

Mindkettő a 11. században kelt életre, akkor, amikor Marrákes városát az Almoravidák megalapították. A történészek és a helyiek még most is vitatkoznak azon, hogy a tér pontosan honnan is kapta a nevét. Valószínűleg az itt tartott nyilvános kivégzések után nevezték el Dzsema el-Fnának, ami a halottak gyülekezetét jelenti.

Írók és művészek székhelye

Marrákes több mint egy évszázada vonzza a nyugati utazókat, már a 20. század első felében olyan hírességek érkeztek ide, mint George Orwell, valamint Jacques Majorelle. Ez utóbbi francia művész volt, aki nemcsak megtervezte a róla elnevezett buja kerteket, hanem ő alkotta meg a bleu Majorelle néven ismert mélykék színt is, amely a Majorelle kertben látható.

Yves Saint Laurent 1980-ban vásárolta meg a lugast, amelyet annyira megszeretett, hogy halála után a hamvait ott szórták szét. A háború utáni korszakban Paul Bowles író is megérkezett, és amikor megírta Sheltering Sky című elidegenedésről és az egzisztenciális kétségbeesésről szóló regényét, a várost ellepték a bohémek, a hippik és a gazdagok, akik szomjazták a napfényt és persze a kalandokat.

A kék csempékkel kirakott apró kávézóban senki nincsen, leülök szorosan a korlát mellé, és lenézek. Dzsema el-Fna évszázadokon keresztül szolgált a térség élelmiszerpiacként, ahová nap mint nap özönlöttek a kereskedők a hegyekből, vászonsátraik addig álltak a téren, amíg el nem adták a szamárháton idecipelt portékát. Jelenlegi határait a franciák határozták meg, mivel a Dzsemaát körülvevő összes épület az 1912-ben kezdődő francia protektorátus korában épült.

Az UNESCO 2001-ben a világörökség részévé nyilvánította a teret azért, mert az est beköszöntével életre kelti az ezeréves városi legendákat.

Bár az egykor itt fellépő vándor mesemondók azóta átadták a helyüket a zenészeknek, a színészeknek és a táncosoknak, az éjszakai karnevál továbbra is elkápráztatja az ide érkezőt.

Marrakesh elvarázsolt madarai

Kisvártatva odalép a fiatal pincér, mentateát kérek meg frissen sült magos lepényt. A szemközti kéményen a gólyák már felépítették a fészket, épp kicsinyeiket etetik.

Feléjük emelem a poharamat, a marrákesiek szent madaráról ugyanis azt tartják, hogy azok átváltozott emberek. Számtalan legenda kering a magasztos gólyáról, amely úgy tűnik, mintha fészkét igazítva épp imára borulna Allah előtt.

A leggyakrabban ismétlődő helyi mese szerint az egyik imám, aki hagyományos marokkói, fehér dzsellabát és fekete köntöst viselt azon a szerencsétlen éjjelen, bortól részegen felmászott a minaretre, és Allahot káromolta elhibázott életéért.

Az isten az imámra nézett, és haragjában gólyává változtatta a férfit. De már az iszlám területre való érkezése előtt is tartotta magát az a régi berber hiedelem, hogy a gólyák valójában átalakult emberek.

Medina, az UNESCO világörökség

Másnap korán nyakamba veszem a medinát, 9 előtt még csak ébredezik a város. Fejkendős asszonyok seprik a járdát, frissen sült kenyér illatát hozza a szél.

Mikor megállok a pékségnél, a férfiak integetnek, menjek be nyugodtan, épp akkor szedik ki a méteres lapáttal a lapos kenyereket a kemencéből. Veszek egyet, olyan forró, hogy a papíron át is égeti a kezemet.

Az óváros szinte semmit sem változott az évszázadok során, a málló falakat pontosan ugyanolyan stílusban próbálják meg felújítani, mint ahogy korábban is álltak. A 2023 szeptemberében bekövetkezett földrengés nyomai még most is láthatók, a medina falai sok helyen megrepedtek, összerogytak, a sikátorok épületeit fém- és faszerkezetekkel kell megtámasztani.

Lekanyarodok az omladozó ház melletti szoukban, berber szőnyegek függnek a falon, egy asszony százasával ametisztet árul meg fosszíliákat, mikor a kezembe veszem az egyiket, a nő óvatosan leemeli a tetejét. Egy 250 millió éves trilobitát, vagyis háromkaréjú ősrákot rejt a kő.

Ezek az ízeltlábúak 521 millió évvel ezelőtt, a kambrium időszak második korszakában jelentek meg, és a kora paleozoikum időben élték fénykorukat. A késő devon kihalási eseménysorán valamennyi rendjük eltűnt, kivéve a proetidákat, amelyek a perm végén estek áldozatául a kihalási hullámnak.

Megforgatom a kezemben a fosszíliát, az asszony 80 dirhamot, vagyis 2800 forintot kér érte. Lealkudom az árát a felére, elégedetten a zsebembe csúsztatom a követ, és folytatom utamat a még mindig csendes sikátorok közt. Valahol egy szamár iázik elégedetlenül, szekeres gazdája épp csak befér a szűk utcán, szó szerint fel kell ugranom egy díszesen faragott ajtó elé, ha nem akarom, hogy elüssenek.

Délután már a modern Marrákesben úszok a szálloda medencéjében, a Ville Nouvelle ugyanis közvetlenül a medinán kívül található, a szomszédos Gueliz és Hivernage környékei számos elegáns étteremnek és üzletnek adnak otthont.

Az elmúlt néhány évben a luxus palotahotelek is megnyíltak, ráadásul az 1 millió marokkói lakos mellett közel 10 ezer külföldi is ideköltözött valami egzotikust, mégis európait keresve.

Nem hiába, Marrákes nagyszerű és sokszínű város, ahol könnyen el lehet képzelni egy életet. Ha az ember a nyüzsgő utcákra és a hagyományos kultúra vágyik, egyszerűen csak besétál a medinába. Ha azt akarja, hogy Európában érezze magát, ellátogat a Gueliz negyedbe, ha épp a csendet hiányolja, kiautózik a 15 percre fekvő mesterséges oázisba, a Palmeraie-be, ahol a datolyapálmák és tevék közt nézheti meg az afrikai naplementét.