Házi őrizetben halt meg a magyar Drakula

Báthori Erzsébet (Nyírbátor, 1560. /augusztus 7?/. – Csejte, 1614. augusztus 21.) magyar grófnő életét sötét mendemonda árnyékolja be. Ő az, aki szépségének megőrzése érdekében állítólagosan szűz lányok vérében fürdött, illetve egyéb gonoszságoktól sem rettent vissza.

De mi igaz ebből? Hol a határ történelmi tények és egy ilyen, a régmúltban gyökerező társadalmi sztereotípia között? Ezekre, és hasonlóan érdekes kérdésekre keressük a választ egy sárvári (hely)történésszel, Szibler Gáborral, hiszen „magyar Drakula” ragadványnevet viselő asszony a helyi erősségben is élt.

Ám még mielőtt feltárulnak a részletek, lássuk az előzményeket. Sárvárhoz, így a Nádasdyakhoz kötődik a vár híres-hírhedt úrnője, Báthori Erzsébet, aki II. Nádasdy Ferenc (1555-1604), a törökverő hadvezér feleségeként került Sárvárra. Férjének halála után, mivel gyermekük, Pál, kiskorúként még nem tehette, Erzsébet vette kezébe a birtok irányítását.

Csakhogy elég keménykezű hölgy hírében állt, és a férfi nemesek nem túlzottan szerették, hogy egy nő irányítja őket

– vág bele a véres legendák magyarázatába a helytörténész. További ellentétként egyes történészek szerint akár vallási vonatkozásokat is említhetünk, mert a Báthoriak reformátusok voltak, a Nádasdy birtokokon viszont főként evangélikusok éltek. Más szakemberek politikai ellentéteket is vélnek felfedezni a vár úrnője és alattvalói között, tekintve, hogy a 17. század elején a Báthoriak közül kerültek ki az Erdélyt uraló fejedelmek.

Ekkoriban nem igazán bizonyult felhőtlennek az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság (ahol Sárvár is elhelyezkedett) kapcsolata. Sem Báthory Gábort (1589-1613), az erdélyi fejedelmet, sem pedig a Prágába száműzött szintén fejedelem Báthori Zsigmondot (1572-1613) nem kedvelték a Magyar Királyságban, és az Erdélyi Fejedelemségben is sok ellenségük akadt.

Eltüntették a koronatanúkat

„Báthori Erzsébetet 1610-ben letartóztatták. Azzal vádolták, hogy rajtakapták őt és néhány szolgálóját fiatal szolgálólányok kínzásán és megölésén. Állítólag találtak is néhány hevenyészve elásott holttestet.

Ezért kínzással vallomásra kényszerítették őket és anélkül, hogy a teljes pert lefolytatták volna, rövid úton a négy szolgálójából hármat kivégeztek.

Bár hiába tette lehetővé az akkori közjog, hogy erőszakkal csikarjanak ki beismeréseket, ám az így megszerzett vallomásokat csupán a perben lehetett felhasználni, a kivégzést csak annak lefolytatása után lehetett volna eszközölni” – avat be Szibler Gábora néhai jogrend rejtelmeibe.

Hozzáfűzi: ha ilyen gyorsan el kellett tüntetni a koronatanúkat, akkor képzelhetjük, mennyire lehetett volna „komoly” az a per, amiben elítélik a főnemesi származású asszonyt. Noha rangjánál fogva ez megillette volna Erzsébetet, erre azonban nem került sor.

Thurzó György (1567-1616) nádor, aki a több száz vallomást felvette és az eljárást lefolytatta, semmilyen konkrétumot nem tudott felkutatni az úrnő vétkességét illetően. Ezért egészen egyszerűen elzáratták a csejtei (mai Szlovákia területén lévő) várban, ahol házi őrizetben tartották 1614-ben bekövetkező haláláig. Idővel ezt az elbeszélést színezték ki.

Turóczi elengedte a fantáziáját

Turóczi László (1682-1765) jezsuita páter az 1700-as évek elején írt országtörténetében a különböző területek bemutatásával elérkezett Csejte várához. „Ott pedig szabadjára engedte fantáziáját – veti közbe Szibler Gábor, ráadásul egy református asszonnyal kapcsolatban.

Tette ezt bő egy évszázaddal az ominózus eset után, azaz mire az íróhoz került a történet, addigra a szájhagyomány egyébként is alakított rajta. Holott mindösszesen arról lehetett szó, hogy a hiú nő hírében álló Báthori Erzsébet egy fésülés során pofonvágta a szolgálólányt, amiért meghúzta a haját.

Amikor pedig észrevette, hogy a lány orravére kiserkent és a hölgy kézfejére csöppenve kifehérítette – „megfiatalította” az úrnő bőrét. „Ez nyilvánvalóan egy bugyuta mese, ami kapóra jött Turóczinak, hogy befeketítsen egy református asszonyságot. Úgy látom, a fennmaradt peranyag következtében a történészek számottevő többsége mára teljesen helyre tette a ferdítéseken alapuló mendemondát” – summáz a helytörténész.

Mint folytatja, az önálló, „világjáró” életre kelt história olyannyira beivódott egyes 20. század elején tevékenykedő történészek tudatába, hogy szerintünk annak korábbi felbukkanásával meglehet: ma nem De Sade márkiról (1740-1814) nevezik el a kínzásos jelenséget szadizmusnak, hanem Báthori Erzsébetről báthorizmusnak.

Mindenesetre a szakember tapasztalata szerint ez a legenda, a „magyar Drakuláról” napjainkra sokkal inkább a külföldi turistákat vonzza – Sárvárra – a magyarokat kevésbé. Ennek oka, hogy a hazai közvélemény kevésbé horror-orientált, mint a nemzetközi.

Szibler Gábor, mint múzeumi dolgozó és lokálpatrióta úgy gondolja, hogy ezt az igényt nem érdemes kiszolgálni. Csupán a történetet és annak hátterét tartja bemutatásra érdemesnek.