Főnixként emelkedett ki háborús hamvaiból Európa Jeruzsáleme
Harminc éve ilyenkor még javában dúlt a boszniai polgárháború, amely a Jugoszlávia széthullásához vezető délszláv válság része volt. A vérengzést az robbantotta ki, hogy a boszniai szerbek nem akartak elszakadni a Szlovénia, Horvátország és Macedónia kiválása után megmaradt Jugoszláviától, míg a boszniai horvátok és a bosnyákok nem akartak a szerb többségű államban maradni.
A modern kori történelem leghosszabb ostroma egy túlélő szemével
Fél évszázaddal a második világháború után Európában ismét koncentrációs táborok létesültek, miközben tömegmészárlások és etnikai tisztogatások zajlottak.
Szarajevó 1425 napon át tartó szerb ostroma során orvlövészek gyilkolták az utcákon közlekedő civileket, és a világsajtót bejárták a közeli hegyekből tüzelő aknavetők által okozott rettenetes pusztítás képei.
„Egy szarajevói rózsa” – mutat Mustafa a járdára festett vörös foltokra, miközben az óváros forgalmas utcáit rójuk. Több tucat járókelővel végzett itt egy aknavető lövedék, amely virágszerű lyukat vájt a betonba. Egy időben mintegy kétszáz, a vérengzésre emlékeztető „rózsa” is volt a fővárosban, ám ezek nagy részét az építkezések során befedték.
Mustafa, aki 13 éves volt, amikor a háború kirobbant, a mai napig abban a Szarajevó melletti hegyvidéki házban lakik, ahol született, és ahol túlélte a háború borzalmait.
„Úgy fél év szünet után, félreeső épületek alagsorában kialakított rögtönzött osztálytermekben folytatódott az oktatás, ahogy a művészeti előadások is, miközben nap mint nap aknagránátok százai landoltak Szarajevó utcáin.
Egyszer, amikor iskolába mentem – pontosabban futottam, hiszen a hegyekből a kis utcákon keresztül szinte folyamatosan lőttek ránk a szerb katonák –, egy dumdum lövedék a lábam mellett ért földet.
Ha eltalált volna, most nem lennék itt” – meséli idegenvezetőm, akivel a Funky Tours utazási iroda jóvoltából találkoztam.
Szarajevóban a vízhez, élelemhez, gyógyszerekhez, gázhoz és áramhoz való hozzáférés is megszűnt, és mivel a humanitárius segélycsomagok a lakosság szükségleteinek csupán a felét fedezték, a másik felét maguknak kellett beszereznünk. A piacok ezért mindig tele voltak, azután is, hogy az egyik központi piacot ért bombatámadásban 68-an életüket vesztették és 150-en súlyosan megsérültek.
„A szükség nagy úr, és a helyiek életében ekkoriban nem létezett olyan, hogy jó döntés. Megterhelő volt az állandó sötétség is, amely az ablaktalan, föld alatti óvóhelyeken körülvett minket. A bátyámmal biciklikerekekből és megrongálódott autók motorjából eszkábáltunk áramfejlesztő készülékeket. Így sikerült egy szilveszter este négy mozifilmet is megnéznünk egy kis tévén. Próbáltuk fenntartani egy normális élet látszatát abban a végeláthatatlan földi pokolban” – árulta el a túlélő.
A környező hegyeket megszállva, 1992 májusára a szerb erők egy 65 kilométer hosszú, harckocsizókból és mesterlövészekből álló ostromgyűrűvel blokád alá vonták Szarajevót, és hogy a védőket minél előbb megadásra kényszerítsék, válogatás nélkül szétlőtték a kórházakat, a kommunikációs központokat, a politikai, gazdasági és katonai létesítményeket, de iskolákat és műemlékeket is leromboltak. Számításaikkal szemben azonban a szarajevóiak kitartóan ellenálltak, így a megszállás három és fél évig elhúzódott. Az ENSZ statisztikái szerint ez idő alatt naponta átlagosan 329 – a legbrutálisabb napon, 1993. július 22-én összesen 3777 – pusztító lövedék érte a várost.
Vérfagyasztó jelenetek elevenednek meg előttem, amikor a Trebević-hegyre érve másik túravezetőm, a szintén bosnyák származású Ibrahim további részletekbe avat be.
Szarajevói szafari, így hívták azt a kezdeményezést, amelynek többek között Eduard Limonov orosz író és politikus is nagy rajongója volt.
A turisztikai szolgáltatás arról szólt, hogy szórakozásból öldökölni vágyó tehetős külföldiek befizettek egy tekintélyes összeget a boszniai szerbeknek, akik cserébe felhozták őket a hegyre, lőfegyvereket adtak a kezükbe és bátorították őket, hogy kedvükre lőjenek a város utcáin tartózkodó civilekre
– árulja el az idegenvezető.
A Remény alagútja
„Az Igman-hegyen keresztül ugyan el lehetett menekülni, de ha mindenki elmegy, akkor ki védi meg a várost? Akkor vajon létezne-e ma Bosznia-Hercegovina vagy Szarajevó?” – vezeti fel Ibrahim a „Remény alagútjában” tett látogatásunkat.
A bő négy hónap alatt, titokban épült járat, amely Szarajevó logisztikai ütőereként szolgált a háborúban, az ENSZ légihídként üzemelő repülőtér kifutópályája alatt húzódott, és Butmir városnegyedet kötötte össze Dobrinjával, ahol az 1984-es téli ötkarikás játékokra tervezett egyik olimpiai falu is felépült.
A Kolar család egykori otthonának udvarában állunk, ahol Szarajevó ostroma alatt naponta több ezer civil és katona megfordult. „Itt kezdték el ásni az alagút butmiri oldalát. Mivel a repülőtér az ENSZ védelme alatt állt, kicsi volt az esélye, hogy a támadók ezt a területet célozzák, hiszen elég egy mellélövés, és az ENSZ ellentámadást indít” – magyarázza Ibrahim, majd így folytatja:
„Az első két év különösen nehéz volt, hiszen a fegyverembargó miatt a szarajevóiak nem tudtak hozzáférni lőszerekhez és fegyverekhez. A szerbek elvágták a telekommunikációs vonalakat, és megmérgezték a város vízkészletének egy részét, így a sörfőzdéből, a tűzoltóságról és pékségekből lehetett hozzájutni ivóvízhez. Áramot gépjárműmotorokkal generáltak a lakosok, tüzelőanyag hiányában pedig ruhák vagy könyvek elégetésével fűtöttek és főztek. A túlélés érdekében ki kellett építeni egy áruszállításra alkalmas útvonalat, amely összeköti a várost más, bosnyákok által ellenőrzött területekkel.”
Hogy titokban tartsák, a nagy zajt csapó gépek helyett kézi szerszámokkal végezték a munkálatokat, mígnem megépült a 800 méter hosszú, 160 centiméter magas és 80 centiméter széles járat: a Remény alagútja.
Az éjjel-nappal dolgozó munkások fizetség gyanánt cigarettát és élelmet kaptak, mivel ezekkel kereskedni is lehetett
– meséli túravezetőm, hozzátéve: a munkások a Kolar család Šida nagymamájának önzetlenségéből merítettek erőt, aki vízzel, kávéval, teával kínálta őket. „A ma 97 éves Šida mama azóta is egy hős a helyiek szemében.”
Eleinte 50 kilós zsákokban, görnyedve cipelték az árut a Szarajevóban rekedt embereknek, miközben az alagutat a talajvíz miatt folyamatosan szivattyúzni kellett. Idővel síneket is lefektettek a járatban, és kocsikkal hordták az élelmiszert, a gyógyszereket és a katonai felszerelést Szarajevóba. Miután a szerbek rájöttek, hogy létezik egy titkos átjáró, bombázni kezdték a vélt bejáratokat, és bár megtalálniuk nem sikerült azokat, az alagút ostromában is több civil életét vesztette.
- Kezdetben 12 ezer fegyveres katona védte Szarajevót a támadókkal szemben, az ostrom végére pedig már 55 ezer civil és katona harcolt a város és Bosznia-Hercegovina megmentéséért.
- A város 44 hónapon át tartó bombázásban 11.541 ember halt meg – közülük 1601 gyermek volt –, és több mint 56 ezren súlyosan megsebesültek.
- A délszláv háborúban összesen több mint negyedmillió ember vesztette életét.
A háború végét jelentő 1995-ös daytoni békeszerződés után a hatalmon lévő politikai erők sorsára hagyták az alagutat, így az az ostrom és a beszivárgó víz következtében beomlott. A Kolar család, hogy megmentse e szimbolikus építmény és korszak maradványait, összegyűjtötte a korabeli használati tárgyakat és múzeumot nyitottak hajdani otthonuk udvarán.
Ott, ahol az eredeti átjáró viszonylag épen fennmaradt, 27 méteres szakasza is áll – amelyet jelenleg restaurálnak –, a „Remény alagútjának” egy 480 méter hosszú utánzata várja az ostrom eseményeire kíváncsi látogatókat.
Élet a háború után
A békemegállapodás értelmében, amelyet 1995. november 21-én írt alá az amerikai Daytonban Alija Izetbegović bosnyák, Franjo Tuđmann horvát és Slobodan Milošević szerb elnök, Bosznia-Hercegovina nemzetközileg elismert határai között, egyetlen államként maradt fenn. Ugyanakkor két entitásra osztották: a bosnyák és horvát többségű és további tíz félautonóm kantonra tagolódó Bosznia-hercegovinai Föderációra (amelynek megalakulása véget vetett a bosnyákok és horvátok közötti időszakos fegyveres konfliktusnak is), valamint a nagyrészt szerbek lakta, hét régióból álló Boszniai Szerb Köztársaságra, amelynek kormányzati központja a gyakorlatban Banja Luka.
A békeszerződésben foglalt feltételekkel egyik fél sem volt elégedett, mondván, ez a bonyolult kormányzási struktúra minden, csak nem hatékony, ráadásul az etnikai elkülönülés megszilárdítása csak akadályozza a hosszú távú megbékélési és integrációs erőfeszítéseket. Az entitások létrehozása olyan helyzetet teremtett, ahol a nemzeti intézményeket gyakran megbénították az etnikai vétók és az együttműködés hiánya. Mindezt tetézte, hogy a háborús menekültek és a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek közül sokan nem tudtak visszatérni a háború előtti otthonunkba, ami bizonyos területeken ellenérzést váltott ki és állandósította az etnikai homogenitást.
Boszniában – a meglévő és kiújuló feszültségek ellenére – lassan három évtizede béke honol, abban azonban idegenvezetőim is egyetértenek, hogy a daytoni békemegállapodásban megfogalmazott bizánci politikai struktúra helyett egy működőképesebb megoldásra van szükség annak érdekében, hogy teljes mértékben fenntartható összhangot lehessen teremteni az országban.
„A politikai színtéren továbbra is folynak a csatározások, de a lakosság körében a háború óta fokozatosan enyhültek az ellentétek. Mivel muszlim családba születtem, a háborúban engem is megölhettek volna a származásom miatt, de ma már senkit nem érdekel, hogy mi a neved” – mondja Mustafa
„Rengeteg barátom van a Boszniai Szerb Köztársaságból és Szerbiából is, és bármerre járok Boszniában, mindenhol rokonszenvvel és nyitottsággal találkozom. Ez részben a virágzó turizmusnak köszönhető” – teszi hozzá Mustafa, aki régebben többnapos gasztrotúrákat vezetett a Balkánra látogatóknak, manapság pedig feleségével az otthonukban szervezett főzőleckéken avatják be a turistákat a helyi fogások elkészítésének rejtelmeibe.
Fellendülő turizmus
Bosznia-Hercegovina turisztikai növekedési üteme 2022-ben a harmadik leggyorsabb volt a világon.
Figyelemre méltó, hogy az elmúlt években egyre több látogató érkezik Bosznia-Hercegovinába olyan országokból, mint Szerbia vagy Horvátország, amelyek korábban háborúban álltak Boszniával és egymással is.
A turisták beáramlása biztos jele annak, hogy az ország helyzete kezd stabilizálódni, véli Ibrahim, aki szerint meg kell becsülni azt a temérdek természeti kincset is, amely az ipari fejlődés viszonylagos hiánya miatt maradhatott fenn.
Azt, hogy vendéglátásban valóban kitűnőek a szarajevóiak, kevés, de annál intenzívebb élményem alapján én is alátámaszthatom. Kétnapos villámlátogatásom alatt bármerre jártam, otthonosan éreztem magam ebben a sokszínű városban, és nem találkoztam olyan hellyel, ahova csak turisták vagy kizárólag az itt élők járnak.
Amikor véletlenül betévedtem egy magánház udvarába, a lakók kávéval kínáltak, majd barátságosan útba igazítottak, amikor pedig a hangulatos bazári forgatagban bóklásztam a családommal, az árusok azonnal kitalálták a beszédünk alapján, hogy magyarok vagyunk, és őszinte érdeklődéssel kérdezgették, hogy hogy érezzük magunkat ebben az „eklektikus környezetben”.
Természetesen leegyszerűsítés lenne egyenlőségjelet tenni az idegenforgalom fellendülése és a béke közé, de az kétségtelen, hogy a turisztikai szektorban dolgozók lelkesen tesznek azért, hogy fejlődjön ez az iparág – és ezáltal az ország gazdasága. Reményeik szerint ez a törekvés még jobban megerősíti az emberek összefogását, és a háborús sebeket is egyszersmind begyógyítja.
Magyar videós örökítette meg Nápoly és Pompeji szépségét
Kószó András fotós-videós a közelmúltban Olaszország néhány világhírű helyszínét járta be.
Immár bárki hozzáférhet Petőfi Sándor fiának verseihez
Petőfi Zoltán 135 versét és 95 darabos levelezését tették elérhetővé digitális formában.
Tanulók millióit sodorja veszélybe a klímaválság
Az UNICEF az oktatás világnapja alkalmából tett közzé jelentést.
Fényűző magánfürdőt találtak Pompejiben
A szakértők szerint a komplexum tulajdonosa vendégei elkápráztatására használhatta a fürdőt.
Félig az óceánra épült ez a gyönyörű mecset
Több mint 100 ezer hívő, 35 ezer ember alkotása, 50 millió munkaóra: ez Casablanca ikonikus mecsete, a II. Hasszan-mecset.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
