A berber zene Bartók Bélát is megihlette
A Magas-Atlasz mélyén, a Marrákesből a Szaharába vezető utak egyike a Todra-szurdokon át vezet. A drámai mészkőtájat a Todra és a Dades sebes folyása alakította évezredeken keresztül, ma a szűk kanyon utolsó, 40 kilométeres szakasza a sziklamászók és túrázók paradicsoma. Nem csoda: néhány csúcsa eléri a 400 méteres magasságot is.
Óvatosan ereszkedve a gyalogutak egyikén, legelő kecskékbe botlok. A gravitációt meghazudtoló ügyességgel másztak fel a sziklafalon, most épp azon mesterkednek, hogyan érjék el a még teljesen zöld fügéket.
Lent a kanyonban megcsillan alattam a kristálytiszta víz, a korábbi vad folyó ma már csermellyé szelídült, minden gond nélkül át lehet sétálni rajta. A nyári nap perzselően süt, érzem, ahogy égeti a nyakamat a felkontyolt hajam alatt. Iszom egy kortyot a kulacsomból, már nincs sok hátra, és leérek a természetes oázishoz.
Az ősi kanyon
Ájit Benhaddu erődjét magunk mögött hagyva teljesen megváltozik a marokkói táj. A száraz, monoton kősivatagot datolyapálma ligetek váltják fel. Az idő már szétáztatta az évszázadokkal ezelőtt épült kaszbák vályogházainak a tetejét, ám a berber családok nem költöztek ki az omladozó épületekből. A frissen mosott ruhák vidáman lebegnek a szélben, hullámzó táncukkal úgy festenek, mintha legyeznék magukat a nappali hőségben.
Megérkezve a kanyon bejáratához, az önkéntes túravezetők azonnal megjelennek. Amikor mosolyogva nemet intek, nem erőszakoskodnak, hagyják, hogy egyedül induljak útnak.
Besétálok a szurdokba, ahol a hegy falai egy szűk, 10 méter széles járatot hagytak maguk között jó fél kilométeren. Erős, ásványföldes illatot hoz a szél, a délutáni nap aranyban fürdeti a sziklák oldalát, fecskék cikáznak egyik kőoromról a másikra, majd megpihennek a Todra kopasz csúcsán, a magányos óriássziklák egyikén, melynek oldalára lyukakat véstek a mászófelszereléseknek.
Bár a kanyont naponta több százan látogatják, most szinte senki nincsen itt, így amikor az árusok sem figyelnek, feljebb húzom a térdig érő ruhámat, és hogy lehűtsem magamat, belegázolok a vízbe. Kissé távolabb asszonyok guggolnak a folyóban, közelebb megyek.
Arcukat teljesen eltakarja a berber módon megkötött kendő. Ötliteres műanyag flakonokat töltenek meg a vízzel, egy kisfiú ugrabugrál körülöttük.
A kanyon bejáratánál a szamarak is feltűnnek, egy fiatal lány lovagol a csapat élén. Mikor megérkezik, rövidet biccent, majd felkapja a flakonokat, és elkezdi beletömködni a szamáron átvetett szőnyeg méretes zsebeibe.
Csak akkor látom, mennyire világoszöld a szeme, amikor rám néz.
A nomád berberek egyike, akik fent sátraznak a Todra tetején.
A kecskék, akikkel idejövet találkoztam is az övék. Az itteni családok élete semmit nem változott az évszázadok során, mintha a civilizáció tejesen elkerülné őket, a férfiak feladata mai napig az állattartás, legeltetés, az asszonyoké a vízhordás meg a főzés.
Loutar, a berber lant
Kiülök a kövekre, megszáradok, majd újra nyakamba veszem a szurdokot. Felmászok az egyik szakaszon, meglepetésemre egy, a sziklákon rögtönzött kávézóba botlok. A szalmatetős asztaloknál egy fiatal férfi ül, épp a kecskebőrből készült loutart hangolja.
Aberkan, aki a kávézó mellett kialakított nyitott oldalú nádsátorban előző nap harminc külföldi zenésznek nyújtott szállást éjszakára, egy fél óra múlva már azt magyarázza, hogyan is született a berberek muzsikája, és a telefonján mutatja az előző esti, gyertyafényben úszó koncertet a Todra szurdokkal a háttérben.
„A berberek népzenéje évszázadok óta ugyanolyan, nemzedékről nemzedékre, szájról-szájra szállt, és jóval megelőzte az arabok Marokkóba érkezését” – mondja a fiú, majd finoman megpengeti a loutart. „Míg északon a mediterrán stílus terjedt el, addig itt, a hegyvidéken már mások a melódiák.
Ahogy nagyapám mondta, amikor az Atlasz zöldell, és a termés szépen növekszik, az emberek örülnek annak, hogy élnek.
És amikor az emberek értékelik az életet, az megnyilvánul a zenéjükben is. Ennek a régiónak saját hangszere is van, a loutar. A mesterek egy megfelelő vastagságú fadarabot báránybőrrel vonnak be, majd négy nejlon húrral felhangolják. Hangzása hasonló a lanthoz, azonban az itteni zenészek játékmódjának köszönhetően a dallam teljesen eltér.”
Ahogy Aberkan mondja, a marokkói zenének három fajtája alakult ki, a vidéki, a rituális és hivatásosok által előadott. Az elsőt egy egész falu férfiai és asszonyai játsszák, akik szüret után összegyűlnek, hogy együtt táncoljanak és énekeljenek. Ezeken az előadásokon csak a dob (bendir) és a fuvola (nai) használható, mint hangszer.
A rituális zene a szertartásokon szólal meg, a házasságkötések, temetések, nagyobb ünnepek idején. E mellett a gonosz szellemek elleni védelemként is muzsikálnak a berberek, a zenészek ilyenkor négyfős csoportokban utaznak, és egy költő, vagyis amidaz kíséri őket. Az amidaz rögtönzött verseket ad elő, gyakran dob és egyhúros hegedű kíséretében.
A hivatásosok legtöbbje a chleuh berber klánból kerül ki, akik lantokból, gitárból, és cintányérokból álló együttesekben játszanak, tetszőleges számú énekessel és táncossal kísérik az előadásukat.
A berber zene a nomád ember ősi emlékezetéből és hagyományaiból merít, Bartók Béla például heteket töltött Marokkóban, hogy terepfelvételeket készítsen, de a Rolling Stones és a Led Zeppelin is az Atlasz-hegység zenészeivel vette fel albumjainak egyikét.
Aberkantól elköszönve, visszamegyek a hasadékba. A berber asszonyok már összepakoltak, épp az utolsó flakonokra tekerik a műanyagtetőt.
Jó három órát vesz igénybe a munka, a vízgyűjtést minden nap megismétlik. Mielőtt elindulnak a kövek között, a szamarak még isznak egy utolsót, majd belesétálva a naplementébe, eltűnnek a Todra hasadékai között.
Félig az óceánra épült ez a gyönyörű mecset
Több mint 100 ezer hívő, 35 ezer ember alkotása, 50 millió munkaóra: ez Casablanca ikonikus mecsete, a II. Hasszan-mecset.
Kiderült, kik készítették a titokzatos ausztráliai földgyűrűket
Melbourne külvárosában ősi, dombokon kialakított struktúrák láthatóak.
Ősi, nőközpontú társadalmat találtak
Úgy tűnik, a rómaiaknak igazuk volt: a vaskori Britanniában a nők a társadalom fontos szereplői voltak.
Ezért vallhattak kudarcot a Stonehenge építői
Egy új elmélet szerint a Stonehenge építése Britannia egyesítését is szolgálhatta.
Rejtélyes arcot találtak egy ősi ciszternában
A több ezer éves arcot a ciszterna falába faragták.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
