Így lett Torino az olasz csoki fellegvára
Torino történelmi központjában patinás kávézók, kézműves csokoládékülönlegességeket kínáló üzletek és kirakatukban legendás édességek széles választékát felvonultató cukrászdák várják az ínyencségek kedvelőit, míg a város külső kerületeiben és vonzáskörzetében csokoládéfeldolgozó üzemek és laboratóriumok árulkodnak a piemonti csokoládékészítés és -fogyasztás csaknem fél évezredes hagyományáról.
Torinóban és környékén évente több mint 80 ezer tonna csokoládét állítanak elő, ami az országos össztermelés 40 százalékát biztosítja. A Bianchini, a Leone, a Pernigotti, a Venchi, a Peyrano, a Feletti, a Streglio, a Stroppiana vagy a Ferrero csak néhány a legendás csokoládékémárkák közül, amelyek Piemontban születtek – nem véletlenül nevezik Torinót Olaszország csokoládéközpontjának.
Szerelem első kortyra
Torinóban a csokoládéfogyasztás szokása az 1500-as években alakult ki, miután a maják által „istenek eledeleként” emlegetett Theobroma cacao a spanyol hódítók hajóin Európába került. A kakaóbabból kinyert értékes csemegét azonban a 18. századig kizárólag forró ital formájában fogyasztották – többnyire az arisztokraták.
A spanyol nemesség körében népszerű „folyékony csokoládé” kortyolgatása Európa más királyi udvaraiban és főúri szalonjaiban is hamar kedvelt szokássá vált. Piemontban a Savoyai-ház révén terjedt el azután, hogy Emánuel Filibert savoyai herceg és spanyol szolgálatban álló hadvezér 1560-ban a hercegség fővárosát áthelyezte Torinóba. Felesége, Ausztriai Katalin Michéla javaslatára az ünnepségen egy különleges italt, gőzölgő forró csokoládét szolgáltak fel a város polgárainak, ami egy csapásra sikert aratott.
Az étcsokoládéból és vízből készült egzotikus nyalánkság, amely a torinói királyi palota lakóinak alapvető fogyasztási cikkévé vált, további kísérletezésre ösztönözte a cukrászmestereket. Hamarosan megszületett a diablottino (piemonti nyelvjárásban diablutìn), egy étcsokoládéból, cukorból és vaníliából készült csokoládékorong, amelyet a világ első rágható csokoládéjaként tartanak számon. Az udvari nemesség édesszájú tagjai a tizenegy órai ebéd és a délután négykor elköltött vacsora között tartott „merenda reale” (királyi uzsonna) során a forró csokoládé mellé különféle kekszeket, süteményeket és diablottinót falatoztak.
A 18. században divatossá vált bicerin arról a kis talpas pohárról kapta a nevét, amelyben felszolgálták az italt. Az eredeti recept három variációja közül a pur e fiur egy tejhabos kávé volt, míg pur e barba alatt a kávé és a forró csokoládé elegyét értették. A vendégek kedvence azonban a „mindenből egy kicsit” (‘n poc ‘d tut); a kávé, a forró csokoládé és a tejszín elkülönített rétegéből álló változat volt, amelyet a bicerin bölcsőjében a mai napig az eredeti recept alapján készítenek el.
Az 1763-ban megnyílt Caffè Al Bicerin a Santuario della Madonna Consolata bazilikát látogató hívők körében is nagy népszerűségnek örvendett: „A szentáldozásra böjtöléssel felkészülő hívők a mise után előszeretettel csillapították éhségüket a templommal szemben épült cukrászdában, és nagyböjt idején is tiszta lelkiismerettel bicerinezhettek, hiszen a frissítő és laktató finomság nem számított ételnek” – árulta el Alberto Landi, a kávézó egyik tulajdonosa.
A királyi palota beszállítójaként tevékenykedő csokoládékészítő mesterek és alkalmazottaik ekkoriban már naponta mintegy 350 kilogramm fogyasztásra kész csokoládét állítottak elő, hogy kielégítsék a kékvérűek kívánalmait.
A fáradságos munka során a megpörkölt és a héjától megtisztított kakaóbabot az úgynevezett prae asztalon, egy gabonaőrlésre használt kézi malomkőből kialakított, redőzött felületű és alulról parázzsal fűtött homorú szerkezeten péppé zúzták. Az így keletkezett kakaómassza volt az alapja a Savoyaiak kedvenc csemegéjének. A 19. század végére azonban már nem csak a gazdagok kiváltsága volt ez a szokás; a környéken dolgozó utcai árusok is megengedhették maguknak, hogy egy pohár, tizenöt centesimóért kapható bicerinnel indítsák vagy dobják fel a napjukat.
A Caffè Al Bicerin egy időben azon kevés vendéglátóhely közé tartozott, ahol a hölgyek férfiak társasága nélkül vendégeskedtek.
Az pedig, hogy a kávézó a mai napig megőrizte otthonos báját és egy letűnt kor hangulatát, annak köszönhető, hogy „több mint egy évszázadon át szívvel-lélekkel dolgozó nők működtették. Feleségemmel igyekszünk ennek az elhivatottságnak a szellemében folytatni az elődök munkáját” – fűzte hozzá Landi.
„Ínségből” ínyencségek
A 19. század elején a csokoládékészítés mesterségét űzők és az előállítás fejlesztésében potenciált látó vállalkozók új mechanizmusokkal kísérleteztek a kakaó, a cukor és a vanília képlékeny masszává keverésére. Mindeközben azonban a napóleoni háborúk ellehetetlenítették a barna aranyhoz való hozzáférést Európában, ami komoly kihívás elé állította a csokoládé piemonti fellegvárát.
Amikor Nagy-Britannia kormánya 1806-ban a francia partokat is érintő tengeri blokádot vezetett be, Bonaparte Napóleon kontinentális zárlattal vágott vissza: miután megtiltotta a brit gyarmatáruk behozatalát a Franciaországgal szövetséges és attól függő európai országokba, számos értékes nyersanyag, mint a kávé, a cukor, a dohány és a kakaó, elérhetetlenné vált Olaszországban. A megcsappant kakaókészlet miatt a piemonti csokoládémestereknek alternatív megoldást kellett találniuk, hogy továbbra is ki tudják elégíteni megrendelőik igényeit – anélkül, hogy a változtatás a színvonal rovására menne.
Kifundálták, hogy a kakaó egy részét a Langhe vidékén termő, kiváló minőségű Tonda Gentile Trilobata mogyoróval helyettesítik. Ebből a koncepcióból született meg a ma világszerte ismert európai nugátkrémek elődje, az úgynevezett gianduia, és még számtalan népszerű cukrásztermék, amelyeket Torino történelmi kávéházaiban, cukrászdáiban és csokoládéboltjaiban érdemes keresni. Merci beaucoup, Napóleon!
A svájci Ticinóból származó Giacomo Martino Bianchini, egy kevésbé ismert csokoládémester forradalmi találmányának köszönhetően 1819-től egyre nagyobb tételben és költséghatékonyabban lehetett Torinóban csokoládét előállítani. Miután Károly Félix szárd-piemonti királytól tíz évre kizárólagos jogot kapott az általa feltalált, hidraulikus meghajtással működő szerkezet használatára, Bianchini kibérelt a Pó-folyó mentén egy korábban bőrgyárként működő épületet, és megnyitotta Torino első csokoládéüzemét.
A gyárépület rövidesen Bianchini egyik alkalmazottja, a valdens Paul Caffarel tulajdonába került, aki Bianchini 1837-ben bekövetkezett halála után az üzletet is átvette. Caffarel szerint Bianchini vállalkozása a magas üzemeltetési és karbantartási költségek miatt nem volt kellőképpen jövedelmező, ezért hogy fellendítse azt, Genovában vásárolt egy szintén vízmeghajtású gépet (egy bizonyos Bozzelli találmányát), amelynek segítségével naponta több mint 300 kilogramm csokoládét tudtak előállítani.
Az egyre növekvő kereslet és a kakaó importjának korlátozása a kreativitásnak is teret adott: Michele Prochet csokoládégyáros – aki testvére házassága révén rokoni, majd üzleti kapcsolatba került a Caffarel családdal – egyike volt azoknak a szakembereknek, akik a kakaó egy részét finomra őrölt piemonti mogyoróval kezdték el helyettesíteni. Így született meg a 30 százalékban mogyorót tartalmazó gianduia nugát és az abból formázott gianduia nugátrúd, valamint a világ első csomagolt csokoládéja, a gianduiotto, amelyeknek receptjét Caffarel és Prochet 1852-ben szabadalmaztatták.
A gianduia titka a minőségi alapanyagokban, a megfelelő arányokban és a mogyoró lassú, 150-180 fokos hőmérsékleten történő kíméletes pörkölésében rejlett.
Ízesítő gyanánt kerülhetett bele vanília, és a felhasználástól függően más fűszerek.
A fordított bárka alakú, aranyszínű alufóliába csomagolt Gianduiotto, amelyet az 1865-ös torinói karneválon árusítottak először, az olasz commedia dell’arte archetipikus piemonti karakteréről, a jókedélyű és borkedvelő Giandujáról kapta a nevét. A csokoládéfalat látszólag véletlenszerűen kialakított formája a gyerekeket a karneválon cukorkákat osztogató Gianduja jellegzetes kalapjára emlékeztette, míg a felnőttek szivarcsikként emlegették a népszerű édességet. Az egyedi külcsínt azonban nemcsak a karnevál apropója inspirálta; a kicsi és puha, könnyen olvadó csokoládéfalatokat az állag megőrzése és a jobb eltarthatóság érdekében csomagolták be egyesével.
A kakaó és a finomra őrölt pörkölt mogyoró ötvözésének gondolata sok más csokoládégyártót megihletett. Egyesek a gianduia nugátmassza sokszínű felhasználásában láttak fantáziát, ezért különféle cukrásztermékek és péksütemények alapanyagaként hasznosították azt, míg mások újabbnál újabb csokoládés receptekkel álltak elő, hogy lenyűgözzék első számú megrendelőiket, a királyi házat és a főúri családokat.
A kor áhított és tekintélyes „A királyi ház beszállítója” címével büszkélkedhetett többek között az 1836-ban megnyílt Stratta cukrászda is, amely nemcsak Európa legszebb kávézói közé tartozott, de egyike volt azon üzleteknek, ahol már gázlámpával világítottak. A Palazzo Solaro del Borgo árkádjai alatt ékeskedő Stratta desszertkülönlegességei, hidegtáljai és saját készítésű vermutja nagyszabású társadalmi és politikai rendezvényeken, banketteken és bálokon is sikert arattak. A történelmi cukrászda nyújtotta gasztronómiai élményekbe ma már bárki belekóstolhat, a helybeni értékesítés és a cateringszolgáltatások mellett ugyanis a Stratta legkelendőbb termékei online is megvásárolhatók.
A legrangosabb olasz édességmárkák közé tartozó Baratti & Milano híres specialitása – a Caramella Classica néven szabadalmaztatott cukorkák mellett – a háromrétegű cremino kocka, amelynek klasszikus változata gianduiából és piemonti mogyorókrémből készül, míg modernebb variációiban pisztácia-, mandula-, kávé-, vagy citromkrém alkotja a középső réteget.
Alapítói, Ferdinando Baratti és Edoardo Milano 1858-ban nyitották meg likőröket, előételeket és kézműves édességeket árusító üzletüket a mai Via Garibaldin, majd 1875-ben átköltöztek az akkor újonnan épült Galleria Subalpina bevásárlóközpontba. A II. világháborúban a Baratti & Milano gyárának egy részét és a kávézót is lebombázták, a felújítások során azonban a tulajdonosok gondoskodtak róla, hogy ugyanazt a hangulatú és art nouveau stílusú kávéházat élesszék újra, amelyet eredetileg megálmodtak.
A Baratti & Milano elegáns csomagolásai a részletgazdag illusztrációkkal és az aranyozott, dombornyomott fémdobozokkal nemcsak a bennük rejlő ínyencségek kiválóságát tükrözik, de önmagukban is olyan kuriózumnak számítanak – főleg ha limitált kiadású termékről van szó –, amelyeket a műgyűjtők is nagyra értékelnek.
Tradíció és innováció találkozása
A múlt század elején, a Porta Nuova vasútállomás közelében nyitotta meg kapuit a bajor-piemonti származású Gustavo Pfatisch cukrászdája, ahol a kezdetektől fogva a torinói hagyományok és az innovatív megoldások ötvözésének jegyében zajlik az ételkülönlegességek előállítása. Az épület alagsorában kialakított csokoládéfeldolgozó üzemben Pfatisch és utódai a remekül bevált Lehmann- és Bühler-gépek mellett saját tervezésű cukrászeszközökkel kísérletezve fejlesztették ki finomabbnál finomabb termékeiket.
A kreatív játékok mellett egy élő műhely is várja a múzeumba látogatókat, ahol a csokoládékészítő mesterek a Pfatisch frissen készült ínyencségeiből kínálnak kóstolót.
A Slow Food mozgalom és a fenntartható csokoládégyártás elhivatott képviselője, az idén hatvan éves Guido Gobino olyan legendás termékeket dobott piacra újragondolt formában és korszerűsített csomagolásban, mint a gianduiotto vagy a cremino. A Slow Food mozgalom 1986-ban, a piemonti Bra városából indult útjára a gyorséttermi kultúra és az iparosodott élelmiszertermelés elleni reakcióként. A hagyományos főzési módszereket, a helyi élelmiszerek fogyasztását és a fenntartható mezőgazdaságot népszerűsítő kezdeményezés azóta egy nemzetközi szervezetté nőtte ki magát, amely a „jó, tiszta és méltányos módon előállított” élelmiszerek fogyasztására ösztönzi az embereket.
A Tourinot a klasszikus Gianduiotto kisebb, ám – az alacsonybb cukor- és magasabb mogyorótartalomnak köszönhetően – intenzívebb ízélményt nyújtó változata, a Cremino al Sale pedig egy csipetnyi tengeri sóval és extra szűz olívaolajjal felturbózott réteges praliné. Az ünnepi alkalmakra egyedi kollekciókat készítő Guido Gobino a hagyományos ízek mellett merészebb kombinációkkal is kísérletezik; mangós, gyömbéres, sáfrányos és más egzotikus gyümölcsökből vagy fűszerekkel készült csokoládékülönlegességei nagy sikert aratnak a vásárlók körében.
A négyfős vállalkozásból nemzetközi hírű csokoládégyártóvá nőtt La Perla di Torino története is jó példája annak, hogy hogyan válhatnak a korlátok ígéretes lehetőségekké. A cukrászcsaládban nevelkedett Sergio Arzilli a cöliákiája miatt kezdett el a ‘80-as évek végén gluténmentes édesipari termékek gyártására koncentrálni, és miközben elsajátította a csokoládékészítés csínját-bínját, megalkotta azt a két csokoládétrüffelt, amelyek hamar hírnevet szereztek a La Perlának.
A családi cukrászüzletben szerzett tapasztalatok, valamint a glutén- és tejmentes édességek megalkotása iránti szenvedély vezette el Sergio Arzillit és lányát, Valentina Arzillit olyan egyedi finomságok szabadalmaztatásához, mint a szicíliai ízvilág inspirálta citromlikőrös-habcsókos csokoládétrüffel; a calabriai édesgyökér, a piemonti mogyoró és a fehér csokoládé hármasából született tartufo; a kókusztej alapú vegán csokifalatok; a hajdina-, kukorica- vagy kenderlisztből készült csokoládés kekszek, vagy a hagyományos olasz ünnepi kalácsok (colomba, panettone) csokoládédarabokkal és trüffelkrémmel töltött kiadásai. Az elmúlt néhány évben a La Perla több mint egy tucat díjat nyert innovációival.
A La Perla laboratóriumában és üzemében újgenerációs gépekkel és száz százalékban megújuló energia felhasználásával zajlanak a munkálatok – a kakaóbabszemek rostálásától kezdve a pörkölésen, őrlésen, finomításon, konsírozáson és temperáláson át a formába öntésig; végső megjelenésüket pedig a gondos gépi vagy kézi csomagolás után nyerik el az édes csemegék.
Mitől (nem) fenntartható egy csokoládé?
A kakaóban található értékes ásványi anyagok és vitaminok egy rakás jótékony hatással vannak az emberi szervezetre. Már egyetlen falat csokoládé is növeli a jó közérzetetért felelős szerotonin, endorfin és fenil-etil-amin szintjét, ám sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mennyi keserűséget és szenvedést rejthet magában ez a falat attól függően, hogy milyen körülmények között állították elő.
Az ipari csokoládék zöme kizsákmányolás, erdőirtások, gyermekmunka és jelentős környezeti károk árán kerül forgalomba, miközben a kakaó származási helyéről és az ellátási láncról szinte semmilyen információt nem kap a fogyasztó.
- A világ kakaóbab-termelésének 70 százaléka négy nyugat-afrikai országban; Elefántcsontparton, Ghánában, Nigériában és Kamerunban zajlik (Elefántcsontpart és Ghána együtt a világ kakaóexportjának több mint feléért felel), de Indonézia, Pápua Új-Guinea és a dél-amerikai országok, például Brazília és Ecuador is nagy mennyiségben exportál kakaót.
- A kakaó több mint 90 százalékát 6 millió gazdálkodó termeszti, akik 1-5 hektáros vagy annál kisebb családi gazdaságot üzemeltetnek, míg a nagy ültetvényekről a csokoládé nyersanyagának mindössze 5%-a származik. Az érintett családok megélhetése a kakaóbab termesztésétől és értékesítésétől függ, márpedig bevételük gyakran a termelési költségeket sem fedezi.
- A globális kakaópiacot évi 15 milliárd dollárra becsülik, a csokoládégyártásból és -értékesítésből származó össznyereségnek pedig csak kis része, 5-6 százaléka jut az alapanyag előállítóihoz, míg a nyereség 80 százaléka a kakaóbab átalakításával és a feldolgozott termékek forgalmazásával foglalkozó multinacionális cégeknél marad.
- Alacsony bérezésük miatt a helyi gazdálkodók fiatalkorúak foglalkoztatásával igyekeznek csökkenteni a termelési költségeket, miközben környezetkárosító gyakorlatokkal próbálják növelni a terméshozamot.
Az 1990-es évek végén terjedtek el az első jelentések kiskorúak kakaóültetvényeken zajló dolgoztatásáról, különösen Afrikában. A nagy multinacionális vállalatok az ellenőrzések és a felügyelet fokozásával próbáltak ellensúlyozni, ez a stratégia azonban nem járt sikerrel. A National Research Center NORC (Chicagói Egyetem) felmérése szerint körülbelül 1,56 millió, 5 és 17 év közötti gyermek dolgozik Elefántcsontpart és Ghána kakaótermesztő területein, ebből 1,48 millióan végeznek veszélyes tevékenységet, például machetéket és mezőgazdasági vegyszereket használnak.
A NORC által gyűjtött adatok szerint az olyan cégek, mint a Mars, a Hershey és a Nestlé azon célkitűzése, hogy 2020-ig 70 százalékkal csökkentsék a gyermekmunka alkalmazását, kudarcot vallott, ami rávilágít arra, hogy az iparág képtelen egy erős stratégiai jövőképet megfogalmazni. A nagyvállalatok inkább a felszínes fenntarthatóságra helyezik a hangsúlyt – költséges marketinggyakorlatokkal –, ahelyett, hogy a kizsákmányolás elleni küzdelembe fektetnének erőforrásokat.
Az etikai szempontokon túl a kakaótermesztésnek jelentős környezeti hatása is van. Elefántcsontpart védett területein számos illegális kakaóbetakarítási tevékenység zajlik, és miután az esőerdők területe 1960 óta több mint 80 százalékkal csökkent, félő, hogy a csokoládé iránti növekvő globális kereslet miatt 2030-ra nem lesz többé erdő az országban. Egy olyan országban, ahol a lakosság többsége annyira szegény, hogy egy falat csokit sem engedhet meg magának.
Elszegényedésük miatt a gazdálkodók nem tudnak befektetni a kakaófák fenntartásába, ezért az öreg vagy beteg fák lecserélése helyett erdőirtással bővítik az ültetvényt, a védett területekre vagy nemzeti parkokba ültetett kakaófák terméshozamát pedig többek között úgy próbálják növelni, hogy közvetlen napsugárzásnak teszik ki a növényeket. Ez azonban a hozamnövekedés mellett a gyomok elburjánzását és a növénybetegségek kockázatát is maga után vonja, a gyomirtók és növényvédő szerek széles körű használata pedig nemcsak a dolgozók egészségét károsítja, de a talajt és a helyi vízkészleteket is szennyezi.
A kakaó közvetítőkön keresztül jut el a csokoládégyárakba, az ellátási láncban történő tranzakciók sokasága miatt azonban gyakran a felvásárlók számára sem egyértelmű, hogy pontosan honnan származnak az alapanyagaik.
Mind a gyártóknak, mind a fogyasztóknak óriási felelőssége van abban, hogy megbizonyosodjanak az általuk vásárolt nyersanyag vagy késztermék előállításának körülményeiről. Fogyasztóként elsősorban azzal járulhatunk hozzá a csokoládéipar fenntarthatóságához, hogy az átláthatatlan hátterű csokoládék helyett méltányos kereskedelemre utaló tanúsítvánnyal (pl. Fairtrade, UTZ certified, Rainforest Alliance Certified, Cacao-Trace) ellátott termékeket vásárolunk.
A Fairtrade egy nemzetközi szervezet, amely találkozási pontként működik a kistermelők, a vállalatok és a fogyasztók között a fenntartható és etikus kereskedelem globális rendszerében. Célja a fejlődő országok mezőgazdasági termelőinek segítése, életkörülményeik javítása az alábbi alapelvek mentén: méltányos ár biztosítására való törekvés; a gyermekmunka tilalma és az emberi jogok tiszteletben tartása; becsületes munkakörülmények biztosítása; tisztességes bér biztosítása; hosszú távú kereskedelmi kapcsolatra törekvés; a helyi közösségek fejlesztése, támogatása a Fairtrade prémiumából; a környezet kiemelt védelme; valamint a fogyasztói tudatosság növelése.
A Fairtrade programhoz való csatlakozás egy tőzsdei spekulációktól független, stabil minimálár garanciáját jelenti a kistermelők számára. A gazdálkodók Fairtrade bónuszt is kapnak, amelyet közösségi szolgáltatásokra vagy a termelés fejlesztésére fordíthatnak.
A Cacao-Trace az egyetlen fenntarthatósági program, amely a kakaóbab minőségén alapul, és 100%-os minőségi bónuszt garantál a gazdáknak. A tanúsítási program alapelvei a következők:
- Minőség a mennyiség helyett. Ha a gazdálkodókat arra kényszerítik, hogy többet termeljenek, fennáll a többlettermelés veszélye, ami miatt csökken a kakaó piaci ára, és ennek következtében a gazdálkodó bevétele is.
- Kakaó vásárlása kistermelőktől a Cacao Trace szabványai alapján a helyi piaci árnál magasabb áron.
- A kakaó és a csokoládé árréséből származó haszon egy részének megosztása a gazdálkodóval „csokoládébónusz” formájában, valamint a bónusz kifizetésével járó költségek átvállalása.
A csokoládé ünnepe Torinóban
2025 februárjában 22. alkalommal rendezik meg Torinóban a CioccolaTò vásárt és fesztivált, ahol rengeteg olasz és nemzetközi csokoládégyártó várja ínyencségeivel és érdekes programjaival a gasztronómiai kalandok, a művészetek és a történelem kedvelőit. A rendezvényen nemcsak megkóstolni lehet a kézműves termékeket, de műhelyfoglalkozások, játszóházak, interaktív kiállítások és ismeretterjesztő előadások keretében a készítésük mikéntjébe is bepillanthatnak a látogatók.
A CioccolaTò a piemonti csokoládé gazdag múltja előtt tisztelegve és a Slow Food szellemében ösztönzi az embereket a tudatos fogyasztásra és a fenntartható előállításra, hogy még sokáig élvezhessük a valódi csokoládé jótékony hatásait.
Felhasznált irodalom:
Gigi Padovani – Clara Vada Padovani: Storie di cioccolato a Torino e in Piemonte (2023)
Pietro Semino: L’arte culinaria del cioccolato. Storie e ricette (2015)
Mauro Silvio Ainardi – Paolo Brunati: Le fabbriche da cioccolata. Nascita e sviluppo di un’industria lungo i canali di Torino (2008)
Clara Vada Padovani – Gigi Padovani: Cioccolatorino. Storie, personaggi, indirizzi, curiosità (2010)
Franco Angeli (szerk.): Il cioccolato. Industria, mercato e società in Italia e Svizzera (XVIII-XX sec.) (2007)
Manuela Viglione (szerk.): Baratti & Milano. Una grande storia del gusto a Torino (2019)
Orlando Perera: Torino al Cioccolato – Storia e ricette del cacao sotto le Alpi e un incontro con Guido Gobino (2008)
Ókori ezüstkincset rejtett egy sziklában lévő hasadék
Az Izraelben végzett feltárás során különböző korú érmék kerültek elő.
80 éves hajóroncsok bukkantak elő a Dunából
Ismét láthatóvá váltak a Gabriella-szigetnél nyugvó maradványok.
Felújítják és múzeummá alakítják William Blake egykori lakóházát
A 18. századi angol romantika jeles költője, képzőművésze és nyomdásza egykori lakóháza siralmas állapotba került mára, egy alapítványnak sikerült a felújításhoz szükséges összeget előteremtenie.
Török kori építményt tártak fel Tolnán
Eddig kevés fürdőt sikerült feltárni az egykori hódoltsági területen.
Középkori települést tártak fel Debrecenben
A kutatók az egykori Szepes falu maradványait találták meg.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
