Ez volt az olasz futball legsötétebb napja
A Torino labdarúgócsapatának 1949-es katasztrófájában a holokausztot túlélő magyar edzőlegenda, Egri-Erbstein Ernő is életét vesztette.
1949. május 4-én a szakadó eső, az erős széllökések és a városra ereszkedő köd miatt a helyi hatóságok időjárási veszélyjelzést adnak ki Torinóra és környékére. Pierluigi Meroni, a Lisszabonból Barcelonán, Nizzán és Savonán át a torinói Aeritalia repülőtérre tartó Fiat G.212. I-ELCE hárommotoros gép kapitánya 16 óra 45 perckor helyzetjelentést küld a földi irányítóközpontnak: „Savona fölött repülünk, kétezer méter magasan. Húsz perc múlva Torinóba érünk.”
A fedélzeten a Torino labdarúgócsapatának 18 játékosa – akik közül tízen az olasz labdarúgó-válogatott tagjai – edzőik, menedzsereik és három újságíró társaságában várják, hogy viszont lássák szeretteiket.
16 óra 59 perckor Meroni jelenti az irányítótoronynak a jármű helyzetét, miszerint Pino Torinese felett, 2000 méter magasan, a kijelölt pályán haladnak, majd miután odalentről közlik a pilótával, hogy a repülőtéren heves esőzés, viharos szél, sűrű köd és gyenge látási viszonyok uralkodnak, 17 óra 3 perckor megérkezik Meroni válasza: „Roger. Minden rendben. Köszönöm.”
Két perccel később már sem az Aeritaliának, sem más közeli repülőtereknek nem sikerül kapcsolatba lépnie a Fiat G.212 személyzetével. Az irányítóközpontból küldött üzenetre, amely szerint a leszállást vakon kell végrehajtaniuk, már csak a csend felel.
17 óra 5 perckor egy, a Superga-bazilika közelében dolgozó kőműves megpillant egy repülőgépet, amely egyenesen a bazilika felé tart. A 670 méter magas Superga-dombon épült székesegyház lakói, akik hozzászoktak már a repülőgépek közelségéhez, a következő pillanatban egy hatalmas dörrenésre lesznek figyelmesek.
Miután a testvérek a becsapódás helyszínére sietnek, síri csend és egy darabjaira hullott, füstölgő repülőgép látványa fogadja őket. A roncsok között Don Tancredi Ricca káplán megégett, csonka testeket talál. A balesetben minden utas életét vesztette. Egy épségben maradt bőröndből előkerülő ruhadarab, az olasz labdarúgó-válogatott meze egy korszak végéről árulkodik.
Vittorio Pozzo, az olasz válogatott korábbi szövetségi kapitánya – aki az elsők között érkezik a Superga-bazilikához, hogy segítsen az áldozatok azonosításában –, egy felfoghatatlan tragédiával szembesül, egy olyan csapat végzetével, amely a pályán szinte verhetetlen volt.
A Torino tündöklése és egy elfeledett magyar futballhős
A Torónak (Bika) és Granatának (Gránátvörösek) is becézett Grande Torinót az 1940-es években a világ egyik legjobb klubcsapataként tartották számon. Az 1906-ban megalakult AC Torino az 1927-28-as szezonban lett először bajnok, majd az 1942-43-as és az 1948-49-es szezon között öt alkalommal nyerte meg a Serie A-t. A játékosok nemcsak koruk ünnepelt futballsztárjai voltak, hanem a második világháborúban megtépázott Olaszország reménysugarai is, akikben egy nemzet újjászületésének szimbólumát látták az olaszok.
A ‘40-es évekbeli Grande Torino legfőbb mozgatórugója egy magyar labdarúgó, Egri-Erbstein Ernő volt, aki edzői-menedzseri karrierje során több olasz csapatnál is megfordult, taktikai zsenialitását azonban azután tudta legjobban érvényesíteni, hogy 1938-ban edzőként csatlakozott az AC Torinóhoz. Innovatív szemléletének köszönhetően a Toro védekezésen alapuló játéka egy rendkívül hatékonyan támadó rendszerré alakult. Mint szakmai körökben mondogatták, meglátásaival és módszereivel Egri-Erbstein legalább harminc évvel megelőzte korát. Bár hamarosan távoznia kellett, szakmai tudása megalapozta a csapat hosszú távú sikereit.
1939-ben, miután az antifasiszta Torino városa is kénytelen volt meghajolni Mussolini és a faji törvények szigorítása előtt, a zsidó származású Egri-Erbsteinnek és családjának el kellett hagynia az országot.
Amikor 1946-ban Ferruccio Novo, az AC Torino elnökének meghívására a náci fogságból megmenekült Erbstein visszatért, dicsőséges jövőt jósoltak a csapatnak.
„Tagadhatatlan hozzáértése, tapasztalata és szenvedélye miatt Novo vakon bízott Erbsteinben, aki egy olyan izgalmas feladatra vállalkozott, amely éppen az ő lendületének köszönhetően volt ígéretes és csodálatra méltó” – jellemezte Salvatore Lo Presti újságíró.
Erbsteint nemcsak szakmai tudása és műveltsége, de humánus mivolta miatt is nagyra becsülték és tisztelték.
Édesapám mélyen hitt abban, hogy a jó sportteljesítményhez a lelki egészség megőrzése is nélkülözhetetlen, ezért afféle bölcs nagybácsiként gondoskodott a játékosokról és a csapatszellem megőrzéséről
– mesélte a National Geographic magyarországi online kiadásának Susanna Egri, a repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt Egri-Erbstein Ernő idősebbik lánya.
Az egyéni edzéstervek és étrendek kialakítása mellett a mester a játékosok taktikai felkészültségét sem bízta a véletlenre; minden mérkőzés előtt részletesen elemezte a táblán az ellenfél játékát, amit a csapattagok tréfásan „végzetes óraként” emlegettek. A fegyelem és az odaadás meghozta gyümölcsét: a ‘40-es évek végére a Grande Torinóból Olaszország legerősebb klubcsapata lett, a tündöklés azonban egy viharos májusi napon örökre véget ért.
Az utolsó mérkőzések
Néhány nappal a tragikus baleset előtt a Torino az Internazionale ellen játszott a San Siro stadionban, és bár a mérkőzés gól nélkül zárult, négypontos előnyével a Torino megőrizte első helyét a tabellán. A sorozatban ötödik bajnoki cím még nem volt hivatalos – négy további megmérettetés várt az együttesre –, de senki sem kételkedett benne, hogy a Granata nyeri meg a scudettót.
Miután a csapat meghívást kapott Francisco „Xixo” Ferreira, a Benfica visszavonuló játékosának tiszteletére rendezett barátságos mérkőzésre, 1949. május 1-én a Grande Torino Lisszabonba repült. Barcelonai megállójuk során összefutottak a Milan játékosaival, akik egy Real Madrid elleni mérkőzésre tartottak.
A kellemes meglepetést önfeledt baráti és szakmai eszmecsere követte, a két csapat tagjai felidézték a két hónappal korábbi milánói mérkőzést, amikor az olasz válogatott 3:1-re legyőzte a spanyolokat. „A spanyolok minden bizonnyal revansot akarnak venni a márciusi vereségért. Sok sikert!” – ezzel a jókívánsággal búcsúztak el a Grande Torino játékosai a Milantól – mint később kiderült, végleg.
Amikor a spanyol futballklubvezetők értesültek róla, hogy mindkét első osztályú olasz csapat Spanyolországban tartózkodik, felvették a kapcsolatot Antonio Businivel, a Milan technikai igazgatójával, és egy jövedelmező üzletet ajánlottak: a két Serie A csapat játszhatna egy barátságos mérkőzést spanyol földön, május 5-én. Busini azonnal felhívta a Torino vezérigazgatóját, Egidio Agnisettát, aki azonban határozottan visszautasította az ajánlatot, ugyanis elképzelhetetlennek tartotta, hogy a bajnokság döntőjéhez közeledve újabb barátságos mérkőzésen vegyenek részt:
A Torinót május 4-én várják haza.
A barcelonai megállót követő délutánon Xixo Ferreira fogadta Lisszabonban a Grande Torinót, hogy körbevezesse a vendégeket a gálameccsnek otthont adó Estadio Nacionalban. Másnap reggel a Torino a Benfica pályáján edzett, a klub székházában rendezett fogadás után pedig szabad foglalkozás és lazítás várt a játékosokra. Ki városnéző sétára indult, ki üdvözlőlapot írt a családjának, ki ajándékok beszerzéséről gondoskodott. Szokásához hűen Egri-Erbstein Ernő a belváros utcáit járva játékbabát keresett lányának, Susannának.
Május 3-án a Benfica és a Torino barátságos mérkőzése a hazai csapat 4:3-as győzelmével zárult, és a végeredménytől függetlenül mind a játékosok, mind a szurkolók, mind a sajtó izgalmas és emlékezetes küzdelemként könyvelte el a meccset. A találkozót egy ünnepi vacsora követte, majd a Granata és kísérete a Hotel do Parque szállodában tért nyugovóra.
Miután a Barcelonából Lisszabonba tartó repülőút nem volt turbulenciamentes, Luigi Cavallero, a Granatát kísérő egyik sportújságíró ezekkel a szavakkal zárta a lisszaboni meccsről írt tudósítását, amely a La Stampa május 4-ei számában jelent meg: „Legyenek kíméletesek, és ne táncoltassanak meg minket a szelek.”
Aznap reggel 9 óra 40 perckor a Fiat G.212-es hárommotoros chartergép a majdnem teljes torinói csapattal és kíséretével a fedélzetén (Sauro Tomà egy sérülés miatt nem tudott részt venni ezen a találkozón) felszállt a lisszaboni repülőtérről, és 14 óra 5 perckor landolt Barcelonában. A tankolást követő újabb felszálláskor (14 óra 50 perc) azonban az eredeti tervekkel szemben nem Milánó, hanem közvetlenül Torino felé vették az irányt. A tragédia óta számtalan szóbeszéd és találgatás kapott szárnyra, a döntés pontos oka viszont máig ismeretlen – feltehetően azt a kétórás buszozást szerették volna megspórolni az utasok, amely a repülőút után még várt rájuk –, ahogyan a baleset körülményei is tisztázatlanok.
16 óra 59 perckor, Pino Torinese elérésekor a repülőgépnek egy 290 fokos balra fordulással a nagyjából kilenc kilométerre lévő Aeritalia kifutópályájához kellett volna igazodnia, 305 méter tengerszint feletti magasságban. Ehhez képest a gép ekkor a Superga-domb magasságával egy vonalban haladhatott, miközben a két pilóta úgy hitte, hogy még mindig 2000 méter magasan repülnek. Mire észlelni tudták a gép valós helyzetét, már túl késő volt reagálni. A magasságmérő meghibásodása, a rossz látásviszonyok és az erős oldalszél összjátéka lehetett az oka annak, hogy a repülőgép 180 km/órás sebességgel a Superga-bazilika hátsó falának ütközött. A roncsok elhelyezkedésének elemzése során nem találtak a domb kikerülésének megkísérlésére utaló nyomot.
Az olasz futball legszomorúbb napja
Susanna Egri, aki ekkor a firenzei opera prímabalerinájaként egy bámulatos karrier elején járt, a tragédiát megelőző napokban kapott ígéretes ajánlatot Párizsból. „Restelltem volna elutazni anélkül, hogy apu tudott volna róla, ezért az utolsó percig otthon maradtam, és kértem az egyesületet, mondják meg, mikor és hol fog landolni a gép, de nem tudtak választ adni” – idézte fel Egri-Erbstein lánya, aki végül este hat órakor indult el otthonról a pályaudvarra, hogy Párizsba utazzon egy megbeszélésre.
„Miután édesanyámmal részt vettünk az április 30-ai, Milánóban rendezett Internazionale – Torino mérkőzésen, együtt vacsoráztunk a csapattal. Ekkor láttam édesapámat utoljára. A vacsora után kikísért minket a szálloda elé, és mosolyogva integetett, ahogy távolodtunk az autóval” – mesélte Susanna.
Csak néhány hónapja történt, hogy a háború miatt szétszakadt család újra egyesülhetett Torinóban.
„A gép május 4-én délután öt óra körül zuhant le, én pedig hat órakor indultam el otthonról. Ekkor még nem tudtunk semmit. Miközben az állomásra tartottam, egy barátnőnk telefonon értesítette édesanyámat, aki megkérte, hogy szaladjon ki értem a pályaudvarra.
A kupéban, ahol helyet foglaltam, két nő beszélgetett: »Hallottad? Lezuhant a Torino gépe. Mindenki meghalt.« Azonnal odaléptem hozzájuk, és hitetlenkedve faggatóztam: »Hogy mondja? Mi történt?« Látták rajtam, hogy mélyen érint, amit hallok. Mindeközben a barátnőnk megtalált, és már gurulni kezdett a vonat, de még épp időben sikerült leugranunk. Így tudtam meg, hogy apu meghalt” – tette hozzá Susanna.
„Vissza vonattal, nem repülővel” – táviratozott a Milan elnöke, Umberto Trabattoni a fiainak, akik a tragédia napján léptek pályára a Real Madrid ellen. A Rossoneri játékosai képtelenek voltak felfogni, hogy a bajnokok, akiket néhány nappal korábban még erejük teljében láttak, nincsenek többé.
Búcsú és emlékőrzés
1949. május 6-án zsúfolásig megtelt Torino belvárosa. Nem hivatalos adatok szerint 500–700 ezren vettek végső búcsút a Granata tizennyolc labdarúgójától és a légikatasztrófa további tizenhárom áldozatától.
A Palazzo Madamában tartott temetési szertartás során Ottorino Barassi, az Olasz Labdarúgó-szövetség elnöke megindító szavakkal emlékezett meg az áldozatokról, és bejelentette, hogy az 1948–1949-es olasz labdarúgó-bajnokság első osztályának bajnoki címét az AC Torino szerezte meg. A rangadó utolsó négy játéknapján a Torino tartalék kerete és ifjúsági csapata a bajnoki címért küzdő riválisok utánpótlás csapataival mérkőzött meg.
A Torino tragédiájának hírére nemcsak Olaszország futballközössége borult gyászba; világszerte megemlékezéseket tartottak az elhunytak tiszteletére. „A brazil Corinthians azzal fejezte ki együttérzését, hogy a Granata mezében lépett pályára, az argentin River Plate pedig három héttel a baleset után Torinóba utazott, hogy egy jótékonysági emlékmeccs keretében a Serie A játékosaiból összeállt Torino Simbolo csapatával pénzt gyűjtsenek az áldozatok családjai számára” – mesélte Vito Mazzilli, az Associazione Memoria Storica Granata emlékegylet elnökhelyettese.
„A Grande Torino nemcsak egy sportideál, hanem egy olyan álomcsapat volt, amelyben az emberek a háború borzalmai után a megváltó reményt és az újrakezdés lehetőségét látták. Az olasz futball legjobb fiainak elvesztése hatalmas űrt hagyott maga után, ami a jövőbe vetett hitet is lerombolta. A Torino FC történetének elmúlt hetvenöt éve azonban bizonyítja, hogy kellő elszántsággal és kitartással a legnagyobb tragédiák árnyékában is újra lehet kezdeni”– fűzte hozzá Enrico Meucci, a Torino FC szurkolója.
A supergai katasztrófa után az olasz válogatottat is újra fel kellett építeni, hiszen a Torino gerince képezte annak alapját. „Az 1950-ben, Brazíliában megrendezett világbajnokságra az olasz nemzeti válogatott érthető okokból csak hajóval volt hajlandó elutazni. A két héten át tartó út megnehezítette a csapat felkészülését, ami az eredményeken is meglátszott” – mondta Mazzilli.
A Torino FC soha nem tudott újra eljutni arra a szintre, amelyet a legendás Grande Torino képviselt, ennek okai többnyire gazdasági jellegűek voltak. Az 50-es évek végén a csapat kiesett a Serie A-ból a Serie B-be, és bár a 60-as években visszatért az olasz futball élére, a tragédia óta eltelt évtizedekben a Torinónak mindössze egy nemzeti bajnokságot és három kupát sikerült megnyernie. „A nagyszerűség azonban nemcsak a győzelmekben mérhető, hanem az elszánt és kitartó küzdelemben is” – véli Meucci, aki szerint a klub és a szurkolótábor összetartásának és a Torino FC történetének, szellemiségének és értékeinek megőrzése iránti törekvéseknek köszönhetően a Grande Torino emléke soha nem fog elhalványulni.
A tragédia nem a halál, hanem a felejtés, és mi nem felejtünk
– áll a Torino FC történetének emléket állító múzeum, a Museo del Grande Torino e Della Leggenda Granata egyik falán. A több tízezer eredeti emléktárgyból álló gyűjteményben képes és írásos dokumentumok, a Torino játékosainak személyes tárgyai, labdák, mezek, kupák, a Stadio Filadelfia öltözőjének bútorai és lelátójának egy része, valamint a baleset helyszínéről származó bőröndök és a repülőgép egy-egy alkatrésze is helyet kapott.
A Superga-bazilika az elmúlt évtizedekben a futballrajongók körében is népszerű zarándokhellyé vált. A székesegyház hátsó falánál emelt emlékműnél az egyesület minden év májusában ünnepi megemlékezést tart a légikatasztrófa áldozatainak tiszteletére. A márványtáblán az olasz labdarúgás történetének legendás nevei sorakoznak – azt üzenve az utókornak: a Grande Torino sosem hal meg igazán.
A repülőgép-szerencsétlenségben elhunytak:
Játékosok:
- Valerio Bacigalupo – az AC Torino kapusa
- Aldo Ballarin – az AC Torino védője
- Dino Ballarin – az AC Torino védője
- Émile Bongiorni – az AC Torino csatára
- Eusebio Castigliano – az AC Torino védője
- Rubens Fadini – az AC Torino középpályása
- Guglielmo Gabetto – az AC Torino csatára
- Ruggero Grava – az AC Torino védője
- Giuseppe Grezar – az AC Torino védője
- Ezio Loik – az AC Torino középpályása
- Virgilio Maroso – az AC Torino védője
- Danilo Martelli – az AC Torino középpályása
- Valentino Mazzola – az AC Torino csapatkapitánya és középpályása
- Romeo Menti – az AC Torino csatára
- Piero Operto – az AC Torino középpályása
- Franco Ossola – az AC Torino csatára
- Mario Rigamonti – az AC Torino középhátvédje
- Schubert Gyula – az AC Torino középpályása
Edzői stáb:
- Egri-Erbstein Ernő – technikai igazgató és edző
- Leslie Lievesley – edző
- Ottavio Corina – masszázsterapeuta
Klubvezetők:
- Egidio Agnisetta – igazgató
- Andrea Bonaiuti – utazásszervező
- Ippolito Civalleri – kísérő
Újságírók:
- Renato Casalbore
- Luigi Cavallero
- Renato Tosatti
A repülőgép legénysége:
- Pierluigi Meroni – pilóta
- Cesare Biancardi – másodpilóta
- Celestino D’Inca – mérnök
- Antonio Pangrazzi – rádiós
Felhasznált irodalom:
Roberto Pennino: Gli Immortali del Grande Torino e i ragazzi del 1949 (2019)
ifj. Franco Ossola, Giampaolo Muliari: Un secolo di Toro. Tra leggenda e storia cento anni di vita granata (2014)
Dominic Bliss: Erbstein Ernő. Az elfeledett magyar futballhős
Ősi uralkodói sírt találtak Egyiptomban
A több ezer éves nyughely a második átmeneti korra datálható.
Megtalálták egy szoborfej száz éve keresett törzsét
A kutatók Kambodzsa világhírű lelőhelyén, Angkorban végeztek feltárást.
Több mint 1 millió éves emberi csontot találtak egy barlangban
A lelet az egyik legkorábbi nyugat-európai emberi maradvány.
Több száz éves sírok bukkantak elő az olvadó permafrosztból
A klímaváltozás miatt felenged Svalbard korábban fagyott talaja, ami komoly fenyegetést jelent a régészeti anyagokra.
Képeken az olaszok egyik legvadabb hagyománya, az ivreai narancscsata
A karneválszezon végéhez közeledve az észak-olaszországi Ivrea bájos utcái és piazzái valóságos csatatérré alakulnak, ahol a citruslövedékekkel felszerelt és adrenalintól fűtött városlakók elszánt küzdelme egy középkori lázadást kelt életre.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
