Hadifoglyok építették ezt a lenyűgöző várost

A marokkói, foglyok építette Szavírában kékre festett halászbárkák ringatóznak, és itt forgatták a Trónok harca egyes jeleneteit.

Naplemente előtt indultam el a hosszú, sárga óceánparton. Gyerekek fociztak, teljes csapatok telepedtek ki a homokra, ki-ki zokniban, papucsban, vagy épp mezítláb futott. A gyülekezetbe fejkendős lányok is vegyültek, amióta Marokkó ilyen jól szerepelt a foci-világbajnokságon, mintha minden fiatal, nemre való tekintet nélkül, labdát akart volna rúgni.
Messziről már látszott, ahogy a halászhajók befutottak az öbölbe. Megérkezve a medina hatalmas kapujához, ott, ahol néhány ember eltűnt egy falba vágott boltív alatt, én is besétáltam az óvárosába. Kék ajtók mellett haladtam el, mikor az egyik kinyílt, óvatosan bekukkantottam.
Tökéletesen csempézett kút csobogott a belső kert közepén. A sikátor aztán egy hatalmas térré bomlott, ahonnan már látszott az egykori portugál városfal és bástyák.
Francia foglyokkal építtették
Esz-Szavíra, vagy franciás átiratban Essaouria az Atlanti-óceán partján fekvő ősi kikötőhely Nyugat-Marokkóban, amelynek az óvárosa, a medina az UNESCO világörökség listájára is felkerült. A régészeti ásatások szerint a karthágóiak alapították, és bár a terület évezredek óta lakott, igazi fellendülést csak a 16. század hozott, amikor a gyarmatosító portugálok, majd a franciák ideérkeztek.
Az akkor Mogadorként elnevezett város mai arculata Mohammed ben Abdallah szultánnak köszönhető, aki 1760-1773 között több szakembert, köztük a matematikus-építészt, Théodore Cornut-t bízta meg azzal, hogy a külföldi kereskedők igényeihez igazodó várost építsen.
Végül a kikötőt Cornut tervrajzai alapján az 1765-ös kudarcba fulladt Larache-i expedíció francia foglyaival építtették fel, e mellé került aztán az új városrész is és a kasbah, vagyis az erőd.
Miután a város kiépült, tovább növekedett, aranykorát a 18. század vége és a 19. század első fele között élte, amikor az ország legfontosabb kereskedelmi kikötője, egyben diplomáciai fővárosa is lett.
A tökéletesen megmaradt középkori falak nemcsak Jimmy Hendrixet és az őt követő hippiket babonázták meg, hanem nem egy filmrendezőt is megihlettek. Orson Welles Othellója mellett a Trónok harcához is forgattak itt néhány jelenetet, Szavíra keltette életre a rabszolgatartó várost, Astaport, ahol a makulátlanok, a szigorúan képzett, rabszolga-katonák éltek.
A régi kikötőt modernizálni akarják
A kikötő felé vettem az utat. A városfalon ülve épp egy férfi pucolta a halakat, a sirályok eszeveszetten köröztek a feje felett olyan közel, hogy meg tudta volna érinteni őket.
Megálltam előttük. Az Atlanti-óceán hatalmas hullámokat vetett a sziklákon, éreztem, ahogy a sós permetet az arcomba fújja a szél.
A férfi, mit sem törődve velem, szakszerű mozdulatokkal felhasította a laposhalat, kivágta a zsigereit, majd a madarak közé lökte. Az egyik sirály elkapta, a többi utána vetette magát, hangosan civakodtak, verekedtek, szárnyaikkal verdestek. Mindegyik tépni, enni akarta a cafatot, úgy felverték a port a madárürülékes falon, hogy szúrta az orromat, ahogy levegőt vettem.
A férfi aztán egy tengeri sügért vett elő, komótosan megpucolta, kibelezte, és most a háta mögött ólálkodó sirálycsapatnak dobta a koncot. A verekedés újra elkezdődött. Mikor egyre több bámészkodó gyűlt körénk, úgy döntöttem, mielőtt lemegy a nap, ideje kimenni a kikötőbe.
A nyüzsgés már messziről látszott, fejkendős asszonyok guggoltak a földön apró, szardíniákat kínáltak, a mellettük lévő standon egy férfi árult karomnyi polipokat, meg ráját. Motorok lavíroztak az eladók közt, biciklik imbolyogtak, a macskák mindenütt ott ólálkodtak, amikor az árusok nem figyeltek, ellopták a garnélákat.
Lesétáltam a mólóra, a fiú, aki ott ácsorgott, megszólított: „Vegyen friss halat, és itt, mögöttem az étteremben meg is grillezik, ha akarja”. „Mennyi kilója a tintahalnak” – néztem rá. „Az a legdrágább, nem tudom pontosan” – vonta meg a vállát Hasszán – „de megkérdezem, ha akarja.”
Elindult a kékre festett csónakok felé. Egy pillanatig tétováztam, de amikor hátrafordult, hogy követem-e, én is ráléptem a rámpára, ami a kikötőt kötötte össze a hajókkal. A lában alatt cuppogott a sár meg a halpikkely, az egyik csónakban épp a hálókat ellenőrizték.
„Még jókor érkezett Esz-Szavírába ahhoz, hogy régi állapotában lássa a kikötőt. A kormány modernizálni akar mindent, az épületeket lebontják, újak lesznek helyettük rendes halpiaccal. Az árbocosokból is sokkal többet fogadnak majd. Látja, már most megvan a rendszer, az a nagy például csak szardíniát fog, az a másik meg csak rákot, a kisebbek hozzák a vegyeseket. A legtöbben egész nap kint vannak az óceánon.”
Élet a tengeren
Épp előttünk futott be egy kék csónak, néhány halász kiugrott, és amíg a rakományát kihúzták addig a parton levők levitték a mérleget. Lemérték a halakat, majd felvonszolták, és hűtődobozokba tették. Ahogy Hasszán mondta, a halak egy része itt marad a városban, de a legtöbb Marrákesbe és az ország belsejébe utazik.
A halászok napi rutinja mindig ugyanaz. Hajnali kelés, a fogni kívánt hal fajtájának megfelelő horgok és csali kiválasztása, a tárolóládák bepakolása. Persze van, amikor napokig várni kell a kikötőben, mert az Atlanti-óceánról jövő szél nem teszi lehetővé a tradicionális kék csónakokkal való kihajózást. A város jelképe a szardínia, abból sokat fognak, de ahogy a piacon magam is láttam, akár kék cápa is akad a horogsorra.
Mikor ez utóbbira rákérdeztem, Hasszán azt mondta: „A halászok nem dobják vissza. Egy hete épp egy 150 kg-osat hoztak, steak lesz belőle, a turisták legalább annyira szeretik, mint a kardhalat.”
Tovább sétálva a kikötőben, a vontatóhálós hajókhoz értünk. A legénység itt már teljesen más volt, mint a családi kézben tartott kék csónakoknál. Fiatal fiúk tisztították a fedélzetet, a macskát, aki a méretes hálókon napozott, senki nem zavarta el. Állítólag van, hogy kihajózik a legénységgel, ha épp úgy tartja kedve.
Bár a vonóhálós halászatot megannyi területen betiltották vagy jelentősen korlátozták, ma is találkozunk ezzel a módszerrel a vizeken. A sokszor 4 focipályányi hálóval úgy szántják fel a tenger fenekét, hogy minden ott élő élőlényt letarolnak, egy húzással az aljtengeri élővilág akár 20%-t is el tudják távolítani.
Marokkó a vizeinek védelme érdekében az ENSZ Élelmezésügyi Világszervezetének Kék Növekedés Program égisze alatt létrehozta a Ceinture Bleu tervet, amely a halászathoz kapcsolódó kihívásokat hivatott kezelni.
A Ceinture Bleu, vagyis a Kék Öv célja a fenntartható halászat, a kevesebb járulékos kár, amely egyben lehetővé teszi a halállomány újratermelődését is és a csökkentett szén-dioxid kibocsátás.
Ennek érdekében az országban műholdalapú követőrendszert használnak a halászhajók helyzetének monitorozására, a szükséges berendezést minden marokkói halászhajóba beszerelik. Így lehet követni azok mozgását, ellenőrizni, mekkora távolságot jártak be, hogy pontosan hol vannak, mikor hagyják el a kikötőt és mikor térnek oda vissza. Ugyanakkor a Marokkói Halászati Kutatóintézet bójái egyszerre szolgáltatnak oceanográfiai és meteorológiai adatokat is.
Ahogy Hasszánnak megígértem, másnap délben újra a kikötőbe értem. Frissen fogott osztrigát árultak, meg szevicsét kagylóban. A fiatal árus rányomta a citromot az előbbire, és 1 euróért kínálta.
Elsétáltam a halpultok előtt, a frissen fogott homárokra egy méretes levelet terítettek, hogy ne érje őket a nap. Egy apró kék cápát is megláttam, mikor közelebb hajoltam, hogy megnézzen, a halász rám akarta beszélni, de megráztam a fejemet. Inkább kiválasztottam egy tintahalat, két királyrákot, meg egy kisebb méretű vörös álsügért, és ahogy Hasszán irányított tegnap, átsétáltam a bástya tövében lévő étterembe, ahol 2 euróért meggrillezték az ebédemet.
Leültem a műanyagasztalok egyikére, kinyújtottam a lábamat, és míg a halaimra vártam, bagettel etettem a körülöttem szállongó sirályokat.