Régi mesterség: egy igazi takácsműhelyben jártunk
Nagyanyáink staférungjában még ott voltak a hagyományosan szőtt konyharuhák, abroszok. És ma?
Voltaképpen a takács kéziszövő kisiparost fed. Debreczeni János, mezőberényi Népművészet Mestere díjas takács életútján keresztül mutatja be szeretett hivatását.
Szemléletesebb, ha erről inkább odabent a műhelyben beszélgetünk, kattogó, forgó-morgó eszközei között. „Ez egy felvetőgép, rajta kívül különböző orsózó- és csévélő gépek is rendelkezésre állnak. Kézi varráshoz innentől kezdve már csak tű és cérna kell, de konyharuha beszegéséhez, több termék előállításához nélkülözhetetlen a varrógép, hacsak nem azsúrozunk (mutatós, csipke-hatású díszítéssel látjuk el), vagy egyenesen csipkét varrunk” – vág rögtön a közepébe Debreczeni János.
„Hímzővásznainkat valójában már géppel szőjük. Bonyolultságukból adódóan egységenként egy ember áll mellettük, aki lankadatlan figyelemmel kíséri, hogy a zsűrizett termékek minőségén ne essen csorba” – teszi hozzá.
Személyes mesterséghistória
Noha eredendően, a 18. században kizárólag férfiak lehettek takácsok, immáron a szövők 95%-a nő. Jól mutatja a nemek arányának felcserélődését, hogy Debreczeni János jelenlegi tanítványai között sincs férfi – legutóbb is egyetlen egy vett részt az oktatáson. Ennek okát a szakma könnyebbé válásában látja: „Kollégáim válláról levette a felvetés terhét a technikai fejlődés, így maradt a befűzés.”
Mindemellett a takács fenntartja: nem egyik napról a másikra válik valaki mesterré.
Olyannyira nem, hogy ő maga még 1966-ban, fiatalként került kapcsolatba a takácsmesterséggel – véletlenül. Jó általános iskolai eredményei miatt mezőgazdasági kovács édesapja gimnáziumi tanulmányokat és állatorvosi pályát szánt fiának. Mivel ő nem érzett ehhez magában elegendő elhivatottságot, takács szomszédjának javaslatára kipróbálta magát e területen – és ragadt itt. „Számomra a legtöbb örömöt okozta ez a szakma. Nem állítom, hogy nem éltem át kudarcokat, de azok mind-mind előre löktek” – vallja Debreczeni János.
Anno három esztendős szakmunkásképzés keretein belül sajátította el az alapokat. „Ezalatt a szakma csínját-bínját, a fonalfestéstől kezdve egészen a felvetésig mindent megtanultam. Utána négy évig technikumba jártam, ahol a tervezéshez és ipari termeléshez szükséges ismereteket mélyítettem el” – emlékszik vissza szakmai életútjának kezdeteire a mezőberényi takács. „Tudásom negyedét két mesteremtől tanultam, míg fennmaradó részét többek között szövőktől lestem el” – teszi hozzá.
Eleinte mellékállásban, majd az ezredforduló után fő tevékenységévé vált, így családi vállalkozás keretein belül folytatja. Mint meséli, hivatása sok átalakuláson ment keresztül az elmúlt 55 év alatt, ám ezalatt mindvégig kapcsolatban állt a szövéssel: kezdetben házipar-jellegű tömegtermelés folyt, ahol elsődleges szerep jutott a funkcionalitásnak, utóbb pedig a kisszériás, mívesebb termékek irányába mentünk el. Ennek oka, hogy a tucatáru szerepét átvette a távol-keleti ipar.
Profiljuk egyik része a kápát-medencei hímzések 95%-ához megfelelő hímzővásznak előállítása, míg másik a néptáncegyütteseknek szánt székely és moldvai rokolyákhoz, blúzokhoz és alsószoknyákhoz való anyag. Harmadrészt pedig zsűrizett textíliák, úgy mint abroszok, méteráru, bodorvásznak készítése.
„Nagyon kis mértékben ugyan, ám jelen van a szőnyegszövés is” – egészíti ki Debreczeni János. Tapasztalata szerint legkönnyebben elkészíthetők a csíkritmusos konyharuhák, törlők. Legkomplikáltabbak a szedett szőttesek, amikhez szakértelem és türelem egyaránt dukál. „Ezeket a szövőszékeket már be lehet úgy főzni, hogy kiadják a mintát” – magyarázza a. Ezekből ki is lehet lépni, azaz szedni a mintát.
Kultúrtörténeti visszatekintő
Megannyi emberöltőn keresztül felhalmozott szaktudás vezetett idáig. Szulovszky János, A kézművesipar helyzetének változásai a céhek megszüntetésétől az állomsítás küszöbéig (1872-1945) című tanulmányában a takácsok mesterségtörténetéről leírja: évszázadokon át a parasztcsaládok nőtagjainak munkája volt a kender és a len megmunkálása, a rostok megfonása, majd a kész fonal vászonná szövése.
Ezt iparszerűen űzte a takács. Két nagyobb rendre különültek el a céhrendszer idején a takácsok: „a sima vásznakat és a piros-kék mintás szőtteseket készítő hímes vagy magyar takácsokra, és a hímek mellett a főleg lenfonalból finomabb vásznakat szövő sávolyos vagy német takácsokra” – bontja ágaira e szakmát a tanulmány írója. Utóbbiak főként a városiak és módosabb gazdák megrendelésére készítették damasztszerű, sávolyos vásznaikat.
Egészen a 19. század második feléig, mikor is a sávolyos munkák háttérbe szorultak a hímesek javára. Hamarosan azonban a szövőgépek és a gyárosításból fakadó értékesítési fölény miatt, a 19. század utolsó harmadától hanyatlani kezdett a kisipar. Ehhez társult az olcsó anyagbeszerzés és a tömeges szükséglet gyors kielégítésének képessége.
Ugyanakkor „a gyorsan változó divatra is nehézkesebben reagált a kézműves takács, akinek a házipar konkurenciája tovább nehezítette a megélhetését” – vázolja Szulovszky János, aki a szövőipar többi szereplőjének korabeli helyzetét hasonlóképpen látja a takácsokéhoz. Innentől fogva a kézműves munkának legfeljebb házipar szintjén, illetve vállalati „kiadási és felvásárlási” (Verlag) rendszer keretében engedett még némi teret a nagyüzemi szféra.
Némi kiegészítésként fűzi hozzá Debreczeni János: híresek a lyoni takácsok, akik liliommintás és barhendes anyagokat szőttek. Itt Mezőberényben, ahol mindig kevesebb, mint 12 takács dolgozott, sosem tudtak céheket alkotni.
Képzési anomáliák: akkor és most
„Úgy gondolom, egyike vagyok azoknak a takácsoknak, akik utolsóként jártak szakiskolába” – feltételezi Debreczeni János, miáltal rávilágít a szakképzés valós helyzetére. Ugyan léteztek ezt követően ipari technikumok, csakhogy azok más jellegű képesítést adtak. Inkább az ipari szövésre terjedt ki a szövők oktatása, mintsem a hagyományosra. „Egy év alatt megtanították a gépi szövést a diákoknak, semmi többet, mert erre volt szüksége a szocialista iparnak.”
Furcsamód az is előfordult az idők során, hogy a takácsok tanították (vissza) potenciális vásárlóikat. „Sárközben a gazdag parasztcsaládok takácsot fogadtak, hogy tanítsa meg lányaikat a jellegzetesen kimívelt szőttesek elkészítésére” – említi a szakember, aki meglehetősen nagy kontrasztot állít ezzel a takácsképzés aktuális helyzetével.
Ma iskolarendszerben a Békés Megyei Népművészeti Egyesület által akkreditált képzésen 2 év alatt szerezhető OKJ-s bizonyítvány. Szakkör-szerűen oktatja a szakmát, nem csak nyári táborokban, általában 10-12 fő érdeklődik nyaranta. „Örömmel fonják meg saját sáljukat, konyhakendőjüket” – emeli ki.
Mindannyiójukban közös a szándék: szeretnének ezzel foglalkozni, illetve játszóházi foglalkozások és budapesti workshopok keretein belül továbbadni a tanultakat.
Vállalkozás indításához azonban feltétel a szakmunkás bizonyítvány, emellett a tőkeerős háttér is alapfeltétel.
A mester ennek miértjét sem rejti véka alá: „Milliós összeget emészt fel, mire megveszi valaki az induláshoz szükséges szövőszéket és a hozzá tartozó fonalakat. Ahhoz, hogy vásárban is meg tudjon jelenni portékájával, alsó hangon 1-2 év szükséges, mire erre elegendő mennyiségű szőttest tud termelni. Ez nem lehetetlen, csupán kitartás kérdése, mert szőni mindenkit meg lehet tanítani” – biztat a szakember, aki hozzáteszi: egyéni szorgalom, ízlés, rátermettség függvényében alakítható ki a saját arculat, kollekció.
Kihívásból megoldás
Sokkal inkább jelent kihívást a fonalbeszerzés, mint maga a szövés – vagy akár csak annak megtanulása. Ugyanis hazánkban teljes egészében megszűnt a fonalgyártás, ergo marad az import: korábban Olaszországból, utóbb Lengyelországból.
„Mivel idehaza nem éri meg nekik lerakatot létesíteni, ezért a hozzánk legközelebbi depó Temesvár mellett működik” – árnyalja tovább a helyzetet. Hobbifelhasználóknak ez az út sem járható, mivel csak nagy mennyiségben szolgálnak ki: 30-100 kg-os minimumokkal.
Azért, hogy segítsük a hobbiszövőket, nekik háztartási mennyiségű fonalat is értékesítünk
– emeli ki Debreczeni János.
Idevágó érdekesség, ahogyan annak idején a szakember elei megoldották a fonal kérdését. Felesbe szőttek a takácsok, azaz a falusi asszonyok által bevitt fonál feléből készült el a megrendelt áru, a másik hányadát saját céljaira használta fel a szakember. Ha a megbízó a teljes fonalmennyiségből szeretett volna – leggyakrabban hétköznapi használatra való abroszokat, lepedőket – készíttetni, akkor ezt térítés fejében tette meg a takács. Műhelyéből ritkábban mívesebb darabok is kikerültek.
Nagyon sokan hobbiként űzik, esetleg bedolgozásos rendszerben keresnek belőle valamennyit, ám Debreczeni János tudomása szerint aligha van 5 olyan takács – vagy szövő – az országban, akik hivatásszerűen ebből élnek. Ő közéjük tartozik: hajnali hatkor indul munkába és egészen ebédig dolgozik. Utána, ha kell, visszatér műhelyébe és tesz-vesz, mintákat készít elő, újdonságokat próbál ki. Gyakorta szombatonként is elfoglalt, az oktatási alkalmak miatt.
Két gyermeke közül lánya viszi tovább a hivatást. Már elvégezte a takács-, valamint a népi játék- és kismesterség oktatói képzést is, így mostantól már közösen oktatják a takács szakmát.. „Ezért részünkről az utánpótlás megoldott. Mégsem szeretném addig abbahagyni, amíg tudom, addig űzöm” – jelenti ki magabiztosan mezőberényi műhelyében.
A régi mesterségeket bemutató sorozatunk további cikkeit itt olvashatja.
Már 4000 éve is létezett állami bürokrácia
Több száz agyagtáblát tartalmazó ókori levéltárat tártak fel Irakban.
Ritka viking ékszert találtak egy mocsárban
A lelet kiváló állapotban maradt fenn az oxigénszegény környezetnek köszönhetően.
Emberek által elejtett mamutokat találtak
A kutatók egy ausztriai lelőhelyen végeztek újabb feltárást.
Szomorú leletek árulkodnak az ókori bányászat kegyetlenségéről
Tárgyi bizonyítékok igazolják, hogy az I. Ptolemaiosz idején folyó aranybányászat komoly emberi áldozatokkal járt.
Feldarabolt holttesteket rejtett az ősi tömegsír
A kutatók szerint a rögtönzött tömegsírban az ázsiai hunok áldozatait temették el.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
