Fotókon egy magyar kékfestő gyönyörű munkái

Tóth Ildikó győri Népi Iparművész kékfestő a kékség birodalmába kalauzol. Ehhez először meg kellett találnom a megyeszékhely girbegurba központjában a kedves kis cégérrel jelzett üzletét, majd a stílusosan Festő utca 20. alatti műhelyét, amelyről kiderül, nem véletlenül áll ott, ahol.

„Dédapám Torontál vármegyében született, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején. A családja is kelmefestésből élt, a torontáli szőnyegekhez felhasznált fonalakat festették. Három fiuk volt: egyikük a műhelyt örökölte, a másik kettőnek vándorútra kellett indulnia tapasztalatokat gyűjteni. Így járta be dédapám egész Európát: Bulgáriától Németországig több műhelyben is megfordult.

Akkor hallotta, hogy itt, Győrben a Festő utcában él egy nagyon híres, Aschendorf nevű kékfestő.

Hozzá jött tanulni” – vezeti fel a család többgenerációs szakmai történetét Tóth Ildikó, hozzátéve: ezzel együtt dédpapájának magánéletébe úgyszintén változás köszöntött, hiszen dédmamája két utcával odébb, a Sütő utcában lakott, megismerkedtek, és a vándorút véget ért.

De miért is Festő utca az, ahol Éhling Péter megállapodott? Mivel vízigényes munka a festés, mindig folyók mellé telepítették műhelyeiket. Így itt is: a Rábca partján létesült a helyszín, ám a festők nagy pechére a folyót elterelték a 19–20. század fordulóján, erre emlékeztet e városrész girbegurba utcaszerkezetet.

A kialakult helyzet megoldásaként Éhling Péter a környéken elsőként bevezettette a vizet műhelyébe, míg több kollégája kénytelen volt abbahagyni a festést – holott Győrben ennek 300 esztendőnél is nagyobb múltja van: 1695-ből való az első hiteles írásos dokumentum a textilnyomás gyakorlatáról. Győr Város Tanácsjegyzőkönyvében olvashatunk két mintázó legényről, akik nyilvántartásba vétettek, így Balogh György és Fábián Mihály „nyomtatás formával hímeket csináló” legényekként vannak említve a korabeli írásban.

Ekkoriban errefelé nagyon kedvelték a kékfestő termékeket, asszonyok jártak be a városba a környező falvakból, hogy a maguk szőtte len- és kenderanyagokat megfestessék. Konkrétan a heti vásárokban választották ki a szimpatikus mintát – annak sorszáma alapján –, majd az elkövetkező piaci napon mentek vissza a kész áruért a vásárlók.

9 fotó

A virágkor egészen a második világháborúig tartott, ekkor a nyersanyaghiány miatt esett vissza a termelés. Szintén ekkor volt az úgynevezett kivetkőzés, amikor az asszonyok többsége nem öltött népviseletet, mivel a gyárakban kezdtek dolgozni, ami lehetetlenné tette népviseletük hordását. „Hiába hordtak volna kékfestőt a szlovákok és a svábok, ha kitelepítették őket” – teszi hozzá a szakember.

Családi szakma

Majd a ’70-es évekig éreztette hatását a fenti visszaesés, ám akkoriban újfent a kékfestő és a népi kultúra felé kezdett fordulni a közfigyelem, a trend szerencsére azóta is kitart. Elég, ha csak körülnézünk lakóhelyünkön: autentikus vendéglátóhelyek asztalterítői, lakástextilek vagy a népviseletben megjelenő ruhadarabok szintén jótékonyan hatnak a kékfestő viselés újraélesztésében.

Szinte mindent, nem csak hagyományos dolgokat lehet kékfestőből készíteni: mackókat, babákat, állatokat ugyancsak alkotunk

– sorolja Tóth Ildikó, majd röviden azt is vázolja, hogyan fest szakmájának szamárlétrája.

„Legegyszerűbb a kékfestő-méteráru készítése, amihez csupán egymás mellé kell rakni a mintákat, tehát nem kell hozzá nagy fantázia. Ellenben legbonyolultabb egy kerek vagy ovális terítő kiszerkesztése, ami akár 1 hétig is tarthat, gyakorta órákat gondolkodunk férjemmel azon, hogyan lenne a legszebb a minta, mintafákat pakolgatunk egymás mellé, addig, míg nem tudjuk egymást meggyőzni, melyik szebb” – meséli. Alapesetben azonban egy nap elegendő ahhoz, hogy kiszerkesszenek, mintázzanak és megfessenek egy terítőt.

Ez azt is jelenti, hogy nem kimondottan női vagy férfi, családi szakma a kékfestés, minden életkornak, nemnek megvan a maga tevékenysége. Példának okáért kifejezetten férfimunka a 30 méteres vizes végek létráról való teregetése a magasban lévő szárítóállványra. Mintázni azonban bárki, akár gyerekek is tudnak – némi gyakorlás után egy óvodás is gond nélkül ráérez a mintázás precizitására.

És ha már tulajdonságokat harsogtatunk, ne hagyjuk ki, hogy kékfestőként hátrány a tériszony, de előny a pontosság. „De még nagyon komoly matematikai tudás, kémiában való jártasság sem árt hozzá. Onnantól kezdve, hogy a mintázómassza összetétele, aztán maga a festés, a tónusok kontrollálása: mindig a méteráru súlyának megfelelő meszet, vasgálicot, indigót kell pótolni ahhoz, hogy a kellő eredményt kapjuk” – teszi hozzá.

Műhelytitkok

Mint Tóth Ildikó mondja, nem egyszerű, de tanulható szakma az övé. Természetesen, ebben az esetben sem iskolapadban ücsörögve, tankönyvlapokat susogtatva válik kékfestő a lelkes jelentkezőből, hanem aktív műhelymunka révén.

„Nagyon speciális berendezéseink vannak. Gondoljunk csak a festőkútra, ami egy 3 méter mély, másfél méter keresztmetszetű, indigóval teli festőkút. Ezen kívül szükséges még egy nagyméretű mintázóasztal, amelynek a bevonata sem túl kemény, sem túlságosan puha nem lehet, hogy egyenletesen fel tudja venni a nyomott alakzatokat. Szerves része még a műhelynek az úgynevezett sasi, a mintázóláda, ami azért egyedi, mert kettő láda van egymásban, közöttük pedig víz tölti ki a teret” – emeli ki Tóth Ildikó.

12 fotó

Erre a puha, vízágyszerű tárgyra kenik a papot, vagyis a mintázómasszát, amelyet mindig egyenletesen kell kenni.

Összetétele felől ne nagyon érdeklődjünk, mert anno is kémeket küldtek egymáshoz a mesterek, hogy pontos információkat kapjanak konkurenciájuk mintázóanyagának összetételéről.

Mint ahogyan minden háziasszonynak van titkos süteményreceptje, a mesterek is ekképp bántak a mintázóanyaguk összetételének kiadásával.

Ekkor ötlik fel a kékfestőben egy idevágó, nagyon kedves történet. Egyik kollégája papot, tehát mintázóanyagot küldött Pápára, a Kékfestő Múzeumba. Annak rendje módja szerint feltette a buszra, majd a célállomáson kimentek elé, kérdezték is a sofőrt, hogy megjött-e a pap. Erre a buszvezető közölte, hogy ő nem látott papot, majd amikor a következő járatnál is megkérdezték tőle, akkor kapott észhez a gépkocsivezető: jaj, ott, az a teli vödör!

Napjainkban mindösszesen néhány kékfestő tevékenykedik idehaza, többek között Tiszakécskén, Tolnán, Nagynyárádon és Bácsalmáson. Közöttük barátias, sőt családias kapcsolat van, rendszeresen találkoznak, megvitatják mesterségük, és életük ügyes-bajos dolgait.

Tanács a fiataloknak

Legalább nem idegen eredetű szakkifejezés a pap! A legfrissebb adatok szerint a mesterséget flamand hajósok hozták be a Németalföld vagy Hollandia területére az 1200-as években. „Egyik településükön él egy hagyomány, amelyet Blau Montagnak, azaz kék hétfőnek hívnak, mikor is mindenki kéket visel. Oda nagyon szeretnék eljutni” – mondja a szakember.

Szerinte munkájának éppen az a legszebb oldala, hogy amit elképzel, megvalósíthatja: imént éppen ausztráliai magyar iskolának készített ballagó tarisznyákat. Mindeközben akár 100 éve nem használt motívumokat elevenít fel. Élményszámba megy, amikor szeme előtt, kezei között elevenednek meg dédszüleink viseletei.

Nem is meglepő módon büszke arra, hogy kékfestő lehet. „Olyan kitüntetéseket, elismeréseket kapunk a várostól is, hogy a gyerekek is látják, érdemes ezt csinálni, mert van megbecsülése a kékfestésnek.

Javaslom az ifjabb korosztály tagjainak, hogy a diploma megszerzése után legyen olyan szakmájuk is, amelyben ki tudják fejezni önmagukat, tudjanak saját kezükkel tárgyakat létrehozni, mert az nagyon fontos

– teszi hozzá Tóth Ildikó, és szokása szerint egy példatörténetet tűz gondolata végére.

„Mivel Farkas Bertalan pápai kötődésű, születésnapján mi mással kedveskedhetett volna neki a város, mint egy mesterségbemutatóval a Kékfestő Múzeumban. Az űrhajós kollégákon kívül a feleségeik is eljöttek, köztük az amerikai is. Egyikük, miután bátortalanul fogott neki kipróbálni a mintázást, nagyon hálás volt, amikor a megfestett terítőjét utána küldtük a tengerentúlra. Olyan gyönyörű köszönőlevelet fogalmazott, hogy ő még semmit nem készített saját kezűleg, de ezt most elteszi, és mindenkinek meg fogja mutatni” – meséli.

Még sincsenek csillagászati céljaik a jövőre nézve. Az első pillér, hogy mindkét lányuk, Gerencsér Enikő és Bajcsai Brigitta is folytassa a mesterséget: sikeresen szerepelnek saját tervezésű anyagaikkal, termékeikkel kiállításokon, pályázatokon. Mit kívánhatnának még szüleik ezen felül?

Csupán annyit: műhelyüket szeretnék látogatóbarátabbá tenni, figyelembe véve a nagy érdeklődést. „Szeretnénk látogatóközpontot kialakítani, ahol akár kézművesfoglalkozás keretein belül ismertethetjük meg mesterségünket a hozzánk érkező érdeklődőkkel. Szerencsére mindenhol ott nyüzsögnek a fiatalok, és azt látom, szívesen dolgoznak. Jó lenne a hagyománynak és a modern elvárásoknak is megfelelő kékfestőt létrehozni” – zárja gondolatait Tóth Ildikó.

Régi mesterségeket bemutató sorozatunk további részei itt érhetők el.