Miként dolgoznak napjaink kovácsai?

Takáts Zoltán, pilisborosjenői népi iparművész díszítőkovács láthatóan tisztelettel, ugyanakkor emelt fővel szed gyújtóst, froclizik papírt és lobbant tüzet műhelyének egyik szegletében. Pár perc türelmet kér, mire megfelelő – 1100 fok körüli – hőmérsékletre hevülnek a lángok, ugyanis ha túl alacsony a tűz hőfoka, nem lágyul a fém, ám ha túl magas, akkor a kelleténél képlékenyebbé válik az izzó acél, ami szintén nem formálható.

„Van egyfajta szakmai önérzet a kovácsokban, ami visszamutat a mesterség régmúltjába. Ahhoz, hogy rezet, bronzot, vasat tudjanak feldolgozni, ércekből kellett kinyerniük őket, ráadásul a tüzet is meg kellett szelídíteni ahhoz, hogy dolgozni tudjanak.

Nem véletlenül övezte misztérium azokat az embereket a történelem során, akik képesek voltak a Föld mélyéből ércet kinyerni és azokból tűzzel szerszámot, tárgyakat előállítani.

Sokszor az istenekkel, máskor a pokol lakóival azonosították őket. Féltek tőlük vagy rajongták őket. Ezért él mindmáig a kovácsbüszkeség” – veti fel a fújtató körül sertepertélő mesterember.

Gondolatait Fodor István, A Kárpát-medence kézművessége a magyar honfoglalás előtt című tanulmányában támasztja alá. Ásatások leleteire, így a mai Kölked (Mohács közelében fekvő község) közelében előkerült avar kori (6-8. századi) kovácsmester sírjában feltárt, pikkelyszerű vaslemezekből összeállított páncélokra hivatkozva jelenti ki a szerző: Pannóniában az avar kor második felében már elterjedtek az „avar” vagy „nemeskéri” kohók.

Cölöpös szerkezetű, szabadon álló műhelyekben is kovácsolták a vastárgyakat a kohótelepeken. Elődeink a vasat már Levédiában és Etelközben is bizonyára a mocsári üledékekben keletkező gyepvasból nyerték a honfoglalást (895) megelőzően. Korabeli kovácsaink – keleti őseikhez hasonlóan – főként használati tárgyakat így kapákat, ekevasakat, lószerszámokat és fegyvereket készítettek.

Később, a céhek évszázadaiban, többségében falun dolgoztak a kovácsok, így a helyi szerszámkészítés és javítás, ló-, vagy tehénpatkolás elegendő kenyeret adott nekik, sőt! Egészen a 20. századig még állatgyógyításban is segédkeztek, mikortól szerepük ezen részét egyre inkább átvették az állatorvosok.

Ahogyan a technika fejlődött, nem csupán a paraszti élet eszközeit, kalapácsfejeket, kapát, kaszát kovácsoltak, hanem az uradalmi kovácsokból gépészkovácsok fejlődtek a 19-20. században. Ténykedésük a gyáripar mindinkább fokozódó térnyerésével sem vált hiábavalóvá, ugyanis a vasútépítésekkel az új gépek kezelésével meglehetősen jól fizető álláshoz jutottak.

Döntésükkel majdnem végérvényesen bealkonyult a kézműves kovácsszakmának. Törekvések voltak, hogy iparművészként határozzák meg magukat azok, akik még hittek a klasszikus elvekben.

Ez egyedül csak a díszítőkovácsoknak sikerült. Ők a 19. század utolsó harmadában temérdek reprezentációs kovácsmunkát végeztek – az ekkoriban tömegével (újjá)épülő házak, épületek díszítéséhez: korlátok, kapaszkodók, kapuk, kerítések dicsérik munkájukat.

Olyannyira így van ez, hogy sokuk külföldön is megállta helyét: Párizs, inkább Franciaország számos épülete munkájuk híján nem ugyanígy festene. De Takáts Zoltán itt, Pilisborosjenőn alapított családot és kovácsműhelyt.

16 fotó

Nekünk vas, nekik acél

Mikor megfelelő hőmérsékletre melegedett a tűz, a mester nekikezd az első tévhit tisztázásnak. „Díszműmunkákhoz minél lágyabb az anyag, annál jobban formálható. Laikus szemmel ez akár a lágyabb vas is lehetne. Csakhogy kémiailag tiszta vasat két okból sem tudna használni a kovács: egyfelől elemi formában viszonylag ritkán lehetne hozzájutni. Másrészt pedig olyan formálhatatlan, hogy alig-alig tudná megmunkálni. Végeredmény szempontjából pedig olyan gyenge szilárdságú tárgyakat kapnánk, amik a legkisebb erőhatásra is eldeformálódnának- és/vagy törnének.

Vagyis: amit vasnak gondolnak az emberek, az mind acél: vas és szén ötvözete.

Minél több szenet használ a vashoz a kohászat, annál keményebb az acél. Edzhetőségének (lágyságának-szilárdságának) fordulópontja 0,4%-nál van: ez alatt nem edzhető (ezt mondja a hétköznapi ember vasnak), míg efelett edzhető, (ezt hívják acélnak a laikusok). Rozsdamentességet és kopásállóságot is különböző ötvözőanyagokkal lehet elérni”.

Mint a mester mondja: bizonyos fokig persze, a közhiedelemmel egybevágóan, nehézséget jelent, hogy tűzzel, izzó fémmel kell dolgozni, de azért elsajátíthatók a fortélyok. Kell hozzá fizikai erő, ám korántsem akkora, mint amekkorát gondolnánk.

Hogy erre és szakmájának feltételezett maszkulin-jellegére rácáfoljon, Kajós Viktória móri patkolókovácsot említi meg, aki Magyarország egyetlen hivatásos női patkolókovácsaként magas szinten űzi a szakmát. Takáts Zoltán a második közhely cáfolatával leszögezi: kellő érdeklődéssel, elszántsággal bárkiből lehet kovács. „A lényeg, hogy ebben az irányban képzelje el az életét.”

Üde kivétel a tipizálás alól, hogy ő nem édesapjától örökölte hivatását, ráadásul nem is ebben az irányban képzelte el az életét. Akkor mégis hogyan jutott ide?

„Joggal mondhatjuk, véletlenül. Gyermekkoromban szerettem rajzolni, festeni. Amikor középiskolát kellett választanom a hatvanas évek első felében, Pécsett akkoriban alakult meg az első művészeti gimnázium. Logikusnak tűnt, hogy helyiként oda jelentkezem. Igen ám, csakhogy iparművészeti gimnázium volt, így szakmát is kellett választanunk” – meséli.

A mester számára a díszítőfestő szak tűnt legközelebbinek a képzőművészetekhez, tehát arra iratkozott be, ahogyan a többség, ezért ötvösnek sorolták át. Eleinte ez teljesen idegenül hatott számára, mígnem egyik szaktanára, eredetileg díszműlakatos, néhány tanulót rávett, foglalkozzanak kovácsolással.

„Addig-addig, míg egy kis kovácsműhelyt alakítottunk ki, ahol nagyon megszerettem a szakmát. Ez másodikos gimnazista korom óta folyamatosan tart. Még mindig kovács akarok lenni” – vallja Takáts Zoltán bő félévszázados múlttal a kezében.

Csapásirányok

Nem válogat a mester, hiszen apróbb munkáktól, lábasalátétektől a berendezési tárgyakon át egészen az épületszerkezeti-elemekig: rácsokig, kapukig nagyon széles a paletta. Csak első blikkre egyszerű kisebb tárgyat készíteni – minél bonyolultabb, annál aprólékosabb megmunkálást igényel, így egy alátát is lehet komplikált, míg egy kapu egyszerű. Fordítva ugyanúgy.

Csakhogy a legszimplább munkadarabok inkább a szerkezeti lakatosok feladatát, mintsem a díszítőkovácsokét jelentik. Immáron csak megrendelésre dolgozik a mester. Régebben kiállításokra, vásárokra is járt, ezek előnye, hogy nem a megrendelőéhez, hanem saját elképzelésének kellett megfelelni.

És éppen pont ez az, amiért újabban felhagyott korábbi szokásával: egyre gyakrabban maradt a nyakán eladatlan produktum.

Maradnak tehát a megbízások. Ha kopogtatnak nála, először megbeszélik a konkrét igényt, majd helyszíni felmérés következik az ügyfélnél. Ezek után tervezés és tervegyeztetés következik, ekkor dől el az előre elkészített 3-4 vázlatból, hogy melyiket valósítja meg.

6 fotó

„Ha egy mostanság divatos kovácsoltvas-kaput kérnek, akkor a terveknek vizuálisan illeszkedniük kell a ház stílusához. Miután véglegesnek tekintjük a papírra vetett elképzelést, indul a műhelymunka, ami az összeszereléssel ér véget – feltéve, ha nem túl méretes darabról van szó. Helyszínen állítom össze a nagyobb darabokat” – magyarázza.

Abból a szempontból nincs különbség az acél lágyságában, hogy kül- vagy beltérre kerül-e a belőle kovácsolt tárgy. Bár, mint Takáts Zoltán mondja, vannak jól megmunkálható, rozsdamentes anyagok, ám azok magas költsége miatt nem használják őket – inkább marad a festés, esetleg a horganyozás korrózióvédelem gyanánt

Éppen aktuális fejlemény az, hogy az OKJ-ben (Országos Képzési Jegyzékeben) eddig szereplő díszműkovács és patkolókovács szakmákat törölték. Következésképpen iskolarendszerben ettől kezdve már nem tanulhatók.

„Már amikor én iskolába jártam, akkor is kihaló szakmának mondták a miénket, bár ez szerintem mindmáig nem igazolódott. Egyik oknak a szakma iránti érdeklődést, másiknak a közönség igényét említem a kézműves kovácstermékek iránt.

De azzal, hogy most kikerült a szakmák listájáról, már az elvi lehetőségétől is megfosztották a szakma utánpótlását.

Jelenleg két kifutó tanfolyam van, Nyíregyházán és Győrben. Közös bennük, hogy felnőttképzés keretében futnak. Később talán a szerkezetlakatosok, netán az általános fémművesség oktatásába épül be e rég óta művelt szakma tudás anyaga. Tanfolyamok, nyári táborok, szakkörök szervezésével még mindig van remény, hogy ha nem is iskolarendszerben, de gyakorlati oktatással öröklődjön át a következő generációnak az, amit mi, kovácsok tudunk” – zárja némileg borúlátással meglátását Takáts Zoltán, miközben az üllőre teszi az imént befejezett kovács tűzifogót.

Régi mesterségeket bemutató sorozatunk további részei itt érhetők el.