„Az emberek visszatérnének, de nincs már hova” – magyar fotós képein a polgárháború sújtotta Mianmar mindennapjai

Mianmarban a békéről sokan beszélnek, de kevesen tudják, milyen is az: az emberek többsége háborúban született, háborúban nőtt fel, valószínűleg el sem tudják képzelni, milyen lehet fegyverek nélkül élni. Szabó Gergely fotóriportja a National Geographic online felületén.

A jelenleg is tartó mianmari konfliktus 2021-ben kezdődött, amikor a választások eredményét a hadsereg nem fogadta el és erővel átvette a hatalmat. A puccsot követően országszerte tüntetők vonultak az utcákra, akik az önkényes hatalomátvétel ellen tiltakoztak.
A hadsereg a tüntetéseket elfojtotta, a katonák a tömegbe lőttek, a rendszer ellenségének vélt személyeket pedig bebörtönözték.
Az atrocitások eredményeként az országban véres polgárháború robbant ki, ahol a kormányerőkkel szemben az egységbe szerveződött ellenállók (People's Defence Force) vették fel a küzdelmet.
A harcok ma is tartanak, senki sem tudja mikor és hogyan fognak véget érni.
Az emberek már hozzászoktak a háborúhoz, amelyben nemzedékek nőttek fel. A falukban járva gyerekeket, felnőtteket látni, mindenki igyekszik valamerre, a földekre dolgozni vagy épp az állatokat a legelőre hajtani.





Folyamatos bombázások
A falvak között nincsenek országutak, apró ösvényszerű földutak ágaznak mindenfelé, mint a hajszálerek a szervezetben. Autók nincsenek, az emberek robogókkal vagy ökrök által húzott szekerekkel közlekednek. A falvakban nincs semmilyen közmű, vezetékes víz, csatornázás, áram, illetve gáz.
Az emberek jól megvannak így is, a villamos energiát napelemekkel vagy aggregátorokkal állítják elő, éjjel az akkumulátorokról megy a világítás. Gázra nincs igazán szükség, fűteni a meleg éghajlat miatt nem kell, a főzéshez pedig fából raknak tüzet. Hűtők nincsenek, az ételek hűtését jégtömbökkel oldják meg, melyeket a városokból hoznak robogón.
A hadsereg folyamatosan bombázza a falvakat, illetve taposóaknákkal teszi élhetetlenné a területeket, emiatt rengeteg civil szenved súlyos sérüléseket.
Az orvosi ellátást a felkelők szervezték meg a lakosság részére, az orvosok látva az emberek szenvedését, önként csatlakoztak a felkelőkhöz, hogy segíteni tudjanak. A támadások miatt ideiglenes kórházakban látják el a betegeket.
Az épületekben szauna meleg van, gépek nincsenek, a műtétet fejlámpával végzi el a doktor. A betegek adatait kockás füzetben vezetik, számítógépet nem használnak. A gyógyszerek egy része a földön hever kisebb halmokban, nehéz hozzájuk jutni, a nagy részüket a civilek az életük kockáztatásával csempészik ki a kormányerők által ellenőrzött városokból.





Önzetlen helyiek
Mianmarban az emberek mélyen vallásosak, a faluk határában aranyszínű sztúpák magasodnak az ég felé. Az emberek a lelki békéért és a nyugalomért látogatják ezeket, talán ezért is bombázzák a kormányerők célirányosan a szent helyeket. A pagodák mennyezetét a gránátok több helyen beszakítottak, a szerzetesek viszont kitartanak, továbbra is szorgosan dolgoznak a romok között.
A kormányerők nem kímélik a lakosságot sem, amikor a harcok közelednek a falvak felé, az emberek mindenüket hátrahagyva elmenekülnek. A menekültek kisebb ideiglenes menekülttáborokban találnak menedéket, apró bambuszházakban élnek, a felkelők védelmezik őket.
A táborokban főleg nők és páréves gyerekek vannak, ez utóbbiak mosolyogva, vidáman szemlélik az őket körbevevő világot, mit sem sejtve azokról a borzalmakról, melyekből a szüleik kimenekítettek őket. Az emberek visszatérnének, de nincs már hova, az otthonaikat a kormányerők felégették.
Mianmarban bármerre is jártam, az emberek mosolyogtak, kedvesek voltak, érdeklődőek.
A falubeliek egyszerű körülmények között éltek, ám bárkivel is találkoztam, önzetlenül segített, meghívott, hogy ebédeljek együtt a családjával, senki sem panaszkodott.
A lövészárokban megkérdeztem egy felkelőt, ő miért harcol, amire azt válaszolta: azért, hogy a gyerekeinek szebb élete legyen, járhassanak rendesen iskolába, utazhassanak a világban, tanulhassanak és ne kelljen attól félniük, hogy éjszaka lebombázzák a házukat. Azt mondta, neki már mindegy, de ő meg tehet azért, hogy gyerekeinek ne az övéhez hasonló sors jusson.





Szabó Gergely 2025 márciusában járt Mianmarban, a négy éve tartó konfliktusnak a becslések alapján eddig mintegy 80 ezer halálos áldozata van. Korábban készített képanyagot az ukrán háborúról, a líbiai polgárháborúról és Afganisztánról, további felvételeit Facebook- és Instagram-oldalán lehet megtekinteni.