Ezen az ünnepen az élők fekszenek koporsóba

„Az öcsém hétéves sem volt, amikor az éjféli mise után egy gyertyával a kezében állított haza. Három nappal később halálos kórt állapítottak meg nála”– mondja Maria, és elgondolkodva megkavarja házi készítésű gyümölcsteáját, amelyben jégkockák és mentalevelek úsznak.

A 73 éves asszony kertjében, a narancsfák alatt ülünk, komótosan hátradőlünk a székeinken, és hallgatjuk a méhek zümmögését. A galiciai dombok a lábunk alatt hullámoznak, egy lélek sem jár az utakon. Olyan békesség száll a délutáni tájra, mintha csakis ketten lennénk ezen az örökké zajongó világon.

„Anyám mélyen hívő asszony volt, és mint sok galiciai, nem csak az Úrhoz és a szentekhez imádkozott.

A pogány mitológiák tündérei, nimfái és a szellemek is a mindennapjainak szereplői voltak.

Meg volt győződve arról, hogy az öcsém azon a szerencsétlen napon, amikor a gyertyát szorongatta, a Santa Compaña, a Szent Kísérő egy csapatával találkozott.”

Santa  Compaña

Ahogy Maria magyarázza, a helyi legendákban szereplő kísérteties csoport valójában nem más, mint a földön ragadt baljós lelkek menete, amely éjfélkor indul útjára. Vezetőjük mindig egy élő személy, aki keresztet és szentelt vizet visz magával, míg a halottak gyertyával a kezükben követik őt a szomorú sorban. Úgy tartják, hogy valamiféle természetfeletti erő, titokzatos átok kényszeríti arra, hogy minden este kimenjen, és másnap hajnalhasadtáig a városokon, falvakon és erdőkön át vezesse a lelkeket, de ebből semmire nem fog emlékezni, amikor reggel felkel.

A felvonulás hajnalban fejeződik be, ekkor kerül csak ágyba, másnap pedig végtelen fáradtságot érez majd, mint az, aki nem aludta ki magát. Csupán akkor szabadulhat meg szerencsétlen sorsától, ha útja során találkozik egy másik élővel.

A hiedelem szerint a Santa Compañát – vezetőjüktől eltekintve – csak nagyon kevesen látják, legtöbben csupán érzékelik a jelenlétüket.

Ilyenkor olvadt viasz illatát hozza a szél, apró lángok remegnek a horizonton, és sokakra megmagyarázhatatlan didergés és félelemérzet tör.

<!– [if IE 9]><![endif]–>

Forrás: Balogh Boglárka

„Mikor a család megértette, hogy a Szent Kísérők a mi házunkat is meglátogatták, és a pap feladta az utolsó kenetet a haldokló testvéremnek, anyám bezárkózott a szobába, és egy álló napig Szent Mártához, Lázár nővéréhez imádkozott”– néz rám Maria az asztal fölött. „ Megígérte neki, hogy ha meggyógyítja egyetlen fiát, tiszteletére a szent ünnepnapján, július 29-én, apró koporsót fog végigvinni a család a majdnem meghaltak gesztiválján.”

Márta története

A példabeszéd úgy szól, hogy amikor Krisztus megérkezett Betániába, Lázár már négy napja a sírban volt. Amint Márta megtudta, hogy közeledik a Megváltó, elébe sietett, hogy közölje a szomorú hírt. Jézus azonban megnyugtatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.” Azzal Lázár sírjához ment, és kérte, hengerítsék el a követ. Tekintetét az égre emelte, imádkozni kezdett, majd így szólt: „Lázár, jöjj ki!”, és a halott e szavakra kisétált a kriptájából.

Az írások úgy tartják, hogy Jézus keresztre feszítése után az ősegyház elleni üldözéskor (i. sz. 40 körül) Márta házának gyülekezetét elfogták, Palesztina tengerpartjára hurcolták, majd minden evező alkalmatosság nélkül a tengerre bocsátották. A hajó azonban nem süllyedt el, hanem a keleti hagyomány szerint Ciprusnál, a nyugati szerint Gallia partjainál ért szárazföldet.

Amikor kikötöttek, utasai letelepedtek, és hirdetni kezdték az evangéliumot. Lázár Aix városának püspöke lett, Márta a betegeket és a szegényeket gondozta, Mária pedig remeteként élt még 30 esztendeig.

Mártát 1262-től kezdték ünnepelni a ferencesek, nevezetesen július 29-én. A nevéhez fűződő csodák Marseille-ben estek meg, később háziasszonyként ábrázolták, de oltalmát kérték hirtelen halál, vérfolyás és pestis ellen is. Azt, hogy mikor is lett As Neves védőszentje, senki sem tudja, a menthetetlennek vélt betegek meggyógyításáért emberemlékezet óta hozzá imádkoztak a helyiek.

Az öcsém végül csodával határos módon meggyógyult

– mondja Maria, és szájához emeli a poharat. „ Anyám pedig beváltotta az ígéretét, megcsináltatta az apró fehér koporsót, és a család díszes körmenetet tartott Szent Márta tiszteletére.”

Majdnem meghaltak fesztiválja

A galiciai As Neves kicsi kápolnájában, a Santa Marta de Ribartemében minden év július 29-én rendezik a majdnem meghaltak fesztiválját, ahol azok adnak hálát a szentnek, akik az előző évben a halál torkából menekültek meg. Erről a nem mindennapi ünnepről az első írásos emlék az 1700-as évekből maradt fenn.

<!– [if IE 9]><![endif]–>

As Neves.

Forrás: Balogh Boglárka

Maria házából kiérve eukaliptuszfákkal szegélyezett úton kanyargok a dombon lévő templom felé. Az irányt nem lehet eltéveszteni, egy egész kocsisor araszol velem együtt a keskeny szakaszon.

Galicia Északnyugat-Spanyolország különösen vonzó régiója, érintetlen vad területei, strandjai egyedi építészeti stílussal párosulnak, történelmi helyei kiemelkedőek, hisz a paleo- és a neolitikum maradványai mellett ősi római romok is találhatók itt.

As Neves Pontevedra megyében fekszik, mindössze 40 kilométerre Vigo kikötőjétől. A kisváros Portugáliával szomszédos, összehasonlíthatatlan környezetét, változatos hegyvidéki tájait a Miño folyónak köszönheti. Kinézek az ablakon a zöld, buja tájra: mintha megállt volna az idő,  As Neves lakossága a termékeny talajnak köszönhetően ma is a mezőgazdaságból él.

Amikor megérkezem a templom elé, és elindulok a domb peremén állók közé, már messziről hallani a liturgiát. Búcsúhoz hasonló zsibvásáron kell átvágnom, ahol a nyári ruhák mellett Madonna-ikonokat meg sárga viaszszobrokat árulnak.

Az egyik asszony akkora szőlővel sütött kenyeret tesz az asztalra, mint egy kerék, mások kolbászokat, sajtokat pakolnak a pultra, kóstolóhoz vágják a falatokat. A templomba már egy lélek se fér be, így a misét kihangosítva hallgatják a hívek, szoros sorokat alkotva a lugas alatt.

Megállok a kápolna előtti vaskorlátnál, ahol a helyi televízió munkatársai mellett megannyi fotós sorakozik fel, és a tömeget figyelem. A legtöbbjük hosszú, vékony, sárgás viaszgyertyát szorongat a kezében, némelyik olyan magas, mint egy ember, a lángokat pedig apró, fehér kartonkúpokkal védik a fel-feltámadó széltől. Mindannyian a templommal szemközt felállított, embernél nagyobb Szent Márta-szoborhoz igyekeznek.

A köszönetet mondók közül azonnal feltűnik egy velem egykorú nő.

Mikor ő következik, szűk, zöld ruháját lesimítja, és a kezében lévő, melleket formázó gyertyával elindul a lépcsőn. Még menet közben meggyújtja az ex votost, vagyis fogadalmi ajándékot, amelyet ezen a különös fesztiválon valamelyik árustól szerzett be, majd lehajtott fejjel megáll a már dombbá növő viasztestrészek előtt.

Ájtatosan keresztet vet, szája mozgásából ítélve imát mormol, majd elfújja a lángot, és a halom tetejére dobja a maga szimbolikus testrészét. Ezek után táskájába nyúl, és egy hófehér zsebkendőt vesz elő. Megérinti vele Szent Márta szobrának lábát, és ugyanazzal a lendülettel a nyakára, az arcára és a homlokára törli az áldást.

A koporsók körmenete

Szent Mártának azon képessége, hogy Istennél közben tud járni a betegek felépülése érdekében, mélyen gyökerezik a babonás galiciai szívekben. A fesztiválon megjelenők legtöbbje arra kéri a szentet, hogy segítsen nekik a gyógyulásban, bár sok ember, mint ez a fiatal nő is, azért jött, hogy köszönetet mondjon szerencsés felépüléséért.

Lassan delet üt az óra, így visszasétálok a templom elé, nem akarom elszalasztani az ünnep fénypontját, amikor a koporsók menete útnak indul. Pontban tizenkettőkor harangozni kezdenek, és mozgolódás támad a kápolna előtti téren.

Lemegyek a karzatról, és befurakodom a tömegbe. A felállított, fényesre lakkozott koporsók előtt már ott állnak a szerencsések.

Hirtelen megtorpanok, mert felismerem a zöld ruhás nőt, aki az imént adott hálát Szent Márta szobránál. Név nincs a koporsójára függesztve, de így is meghallom, hogy Elvirának szólítják.

Mikor a pap mindenkit arrébb tessékel, Elvira eligazítja halottas ládájában a fényes selyempárnát és a csipkés alátétet, egy pillanatig tétovázik, majd mély lélegzetet vesz, és hanyatt belefekszik. Egy darabig a feje fölötti, napfényben kavargó porszemeket figyeli, majd amikor ő következik, keresztet vet, és mintegy vezényszóra, a család férfi tagjai vállukra emelik.

A templom ajtaja hirtelen kinyílik, és a koporsók körmenetét az egyenruhás fúvószenekar kezdi meg, majd a hívők kihozzák Szent Antal és Szent Márta szobrát. Mire kiérek az árkádok alól, már másik három koporsó halad előttük az egyházi énekeket kántáló tömegben.

10 fotó

Visszamegyek a fotósoknak fenntartott helyemre, ahonnan felülről lehet rálátni az eseményre, és várom, hogy a menet alánk érjen. Elvira már napszemüveget vett fel, kezében szépen csipkézett legyezőt tart, és rezzenéstelen arccal tűri a homlokán lecsorgó izzadságcseppeket. Száját a kegyelet és a túlélt tragédia súlya vékony vonallá préseli, amikor meghallom mellettem az egyik öregasszony hangját. Bár az itteniek azon a különös nyelven, a galegón beszélnek, amely a gyakorlatlan fülnek a portugál és a spanyol keverékének tűnik, de így is megértem, hogy az asszony a lányról mond valamit.

„Mellrákkal műtötték a szerencsétlent nyolc hónapja” – int a fejével Elvira felé.

Nem adtak neki sok esélyt, úgy mondták, áttétes lett, de csodával határos módon mégis meggyógyult.

Szegény anyjával hányszor elzarándokolt Szent Márta szobrához! Hála a Magasságosnak, imáik meghallgatásra leltek” – azzal nagy buzgalommal keresztet vet, és beszélgetőpartnerével együtt elindul a tömeg után. Követem őket.

Rögtönzött étkezősátrak mellett haladunk el, az egész templom környékét belengi a pulpo a la gallega édeskés szaga. A frissen fogott, hatalmas polipokat üstökben főzik olívaolaj és egy kis paprika társaságában, majd darabokra vágva tálalják a fapadokon.

A tűz mellé ütemesen recseg a pap hangja a toronyból szóló kihangosítón, és éppen ahhoz a szakaszhoz ér, amikor arra figyelmezteti a jelenlévőket, hogy Szent Márta mindannyiunkon segít, csak bízni kell benne. A koporsókat vivő körmenet most újra visszakanyarodik felénk, az egyikben fekvő férfi elektromos kézi ventilátorral hűti magát, néha felemeli a fejét, belekortyol a vizébe, majd mint aki jól végezte dolgát, kiinteget a járókelőknek.

Egy asszony lép Elvira koporsójához, megszorítja a fiatal nő kezét, azután hátrébb húzódva hagyja, hogy a család folytassa köszönetmondó útját. Egy fiatal, erősen kifestett nő, aki hatalmas melleit szűk pólóba tuszkolta, térdpárnákat és kék mamuszokat készít elő, és amint a koporsók elhaladnak előtte, térden csúszva kezdi meg vezeklését.

Végül mindannyian egy sorba tömörülünk, és a zenekar játékával a fülünkben, Elvirával és a többi hálaadóval megindul a mintegy háromszáz emberből álló menet, hogy Szent Márta szobra után bejárja a templom előtti utcákat is. Kevesebb mint egy órával később visszatérünk eredeti helyünkre, Elvira kilép a koporsóból, elmondja azokat az imákat, melyeket ilyenkor kell, majd a többiekhez hasonlóan 180 eurót fizet a papnak a koporsókölcsönzésért, aztán beleveti magát az ünneplő tömegbe.