105 éve alussza örök álmát Rosalia Lombardo, az olasz Csipkerózsika

Kifizettem a belépőmet, és elindultam a lépcsőn. A levegő hűvös volt és száraz, mintha évszázadok pora szűrődött volna át a katakomba falain.

Az észak-szicíliai Palermo városában található kapucinus kripták több ezer múmiát rejtenek, köztük megannyi gyerekét is.

A kapucinus rendhez tartozó szerzetesek 1534-ben telepedtek le a Santa Maria della Pace nevű templomban, és bár halottjaik számára az oltár alatt tömegsírt hoztak létre, amikor ez megtelt, új kripta ásásába kezdtek azzal, hogy a testvéreket majd exhumálják, és áthelyezik ide.

Ám amikor megtörtént a holttestek feltárás, megdöbbenve tapasztalták, hogy közülük 45 természetes módon mumifikálódott, és az arcuk is felismerhető volt, amit a barátok Isten művének tekintettek.  Temetés helyett így ereklyeként állították ki őket az új temető folyosójának falaiba vájt fülkékben, majd 1787-ben levelet tettek közzé, amely kimondta, hogy a régióban mindenki, így a gyerekek is jogosultak arra, hogy haláluk után a katakombákban helyezzék el őket.

Ekkor született meg Palermo leghíresebb látványossága, amit néhány euróért ma bárki megnézhet.

A katakombák feletti kolostor.

Forrás: Serra Di Cassano

A kripta lakói

Átsétáltam a boltívek alatt a detektoros kapunál, az előttem járó kínaiak épp elhagyták a termet, már felfelé tartottak a bejárathoz. Teljesen egyedül maradtam, lépteim visszhangja furcsán, tompán kongott a kőpadlón, ahogy befelé haladtam a város alá vájt alagutakban.

Enyhe ammónia- és porszag csapta meg az orromat, felnéztem a falakra. Testek lógtak mindenfelé, aszott arcok, kiszáradt szemüregek néztek vissza rám, a régi ruhák foszladozó redőiben megbújt az idő. Olyan volt, mintha magát a történelmet konzerválták volna ebben a sötét, hűvös nyugalomban. A barátok jól megtervezett sorokba helyezték a tetemeket, külön fal volt a jogászoknak, a szerzeteseknek, a gyermekeknek, sőt a szüzeknek is.

Egy pillanatra megálltam a szüzek és a csipkés ruhácskába öltöztetett csecsemők mellett, némelyiknek a kezét keresztbe fonták a mellkasuk előtt. Csak akkor pillantottam meg a fényárban fürdő folyosót, aminek közepébe Rosaliát kihelyezték, amikor felette, az utcáról hangos dudálás és kukák görgetése hallatszott a szellőzőnyílásokon keresztül.

Odamentem a kislányhoz.

A klimatizált üvegkoporsó köré, amelyben feküdt, egy kötelet húztak, hogy a kíváncsi látogatók ne tapogassák meg a fedelét és az oldalát. Körbesétáltam, de a nap olyan szögben csillogott az üvegen, hogy nem tudtam kivenni az arcát. A kezemmel beárnyékoltam a szememet, és odahajoltam hozzá, hogy tisztán lássam a vonásait.

Pont olyan volt, mint a fényképeken. Halvány bőrét ugyan kissé megsötétítette az idő, de ennek ellenére az arca sima és puha maradt. Úgy feküdt ott, mint egy porcelánbaba, aranybarna haja gondosan elrendezve a hatalmas masni alatt, szempillái lehunyva.

Rosalia és a spanyolnátha

Rosalia Lombardo, vagy ahogy a palermóiak hívják, a Szunnyadó szépség mindössze kétéves volt, amikor elkapta a rettegett spanyolnáthát.  A H1N1 influenza-vírus 1918-ban érkezett meg Szicíliába, közvetlenül az első világháború vége előtt. A betegség gyorsan terjedt a túlzsúfolt városi környezetben, ahol az emberek közel éltek egymáshoz, gyakran több generáció lakott egyetlen háztartásban. A járvány különösen a gyermekeket, fiatal felnőtteket és időseket érintette súlyosan.

Palermóban és környékén a becslések szerint több ezer ember halt meg a kór következtében.

Rosalia valószínűleg a járvány harmadik hulláma idején betegedett meg.

A történészek egyetértenek abban, hogy bakteriális tüdőgyulladást kapott, amely akkoriban, antibiotikum híján, gyakori és sokszor halálos kimenetelű volt kisgyermekeknél.

A Lombardo család feje, Mario katonaként harcolt az első világháború idején, a háborúból hazatérve szembesült a tomboló járvánnyal. Bár a család mindent megtett, hogy Rosaliát meggyógyítsa, orvostól-orvosig vitték, a kislány 1920. december 6-án, minden erőfeszítés ellenére meghalt.

Mariót annyira megrendítette gyermeke elvesztése, hogy elhatározta, ha életben nem is tudta tartani a lányát, legalább halálában őrizze meg úgy, mintha csak aludna. Így kezdődött az a különös történet, amely máig világszerte emberek millióit érint meg, és számos tudóst késztetett a mumifikálás pontos technikájának felkutatására.

Dr. Alfredo Salafia, a mester

Az apa Rosaliát a halála után azonnal a híres balzsamozó orvoshoz, dr. Alfredo Salafiához vitte, aki legalább annyira különleges figura, mint maga Rosalia. Salafia szicíliai születésű vegyész, balzsamozó és anatómus volt, aki az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején tevékenykedett. Saját magát professzornak is nevezte, bár nem minden forrás támasztja azt alá, hogy valóban rendelkezett hivatalos egyetemi professzori címmel.

Leginkább konzerváló és balzsamozó technikáiról volt ismert, amelyek a korabeli orvostudomány határait feszegették. Saját korát meghaladó úttörő volt, az első olasz orvosok egyike, aki a modern vegytan eszközeit alkalmazta holttestek megőrzésére, és több magas rangú egyházi és állami személy mumifikálását is elvégezte.

Amikor Mario Lombardo felkereste Salafiát kislánya miatt, az orvos már nem volt aktív, ekkorra visszavonult a nyilvános tevékenységtől. Mégis: különleges kivételként elfogadta a felkérést, és személyesen végezte el Rosalia mumifikálását.

Ez volt az utolsó ismert munkája, és mára ez vált a mesterművévé is.

A mumifikálás folyamata

Miután Salafia megkapta a felkérést Lombardótól, hogy balzsamozza be a gyermekét, az elsőként állapotfelmérést végzett. Mivel Rosalia alig pár órája halt meg, a szövetek nem indultak oszlásnak, ami alapvető fontosságúnak ígérkezett a sikeres tartósításhoz.

A doktor a testet megmosta, majd lehűtötte, hogy lassítsa a bomlást. Ezután saját fejlesztésű balzsamozó oldatát a jobb combartérián keresztül a kislányba fecskendezte. Ez a módszer biztosította, hogy a formula eljusson a test minden részébe, az agyba, izmokba, bőrbe, belső szervekbe.

Az anyag, amelyet Salafia használt, több komponensből állt, és teljesen egyedinek számított az akkori időszakban. Az eredeti kézirat alapján csak 80 évvel később rekonstruálták, ami a következőkből állt:

• Formalin (formaldehid-oldat), amely fertőtlenített, és elpusztította a baktériumokat, megállította az enzimatikus bomlást.
• Glicerin, amely megőrizte a test nedvességtartalmát, megakadályozta a kiszáradást és repedezést.
• Szalicilsav, amely gomba- és baktériumölő hatású konzerválószer, míg az alkohol (valószínűleg etanol) a szárítást segítette.
• A legmeghatározóbb komponens azonban a cink-szulfát és cink-klorid volt, ezek tették lehetővé, hogy a test merev, szoborszerű struktúrát kapjon, így az ne roskadjon össze idővel, mint a legtöbb mumifikált holttest.

Az oldat beadása után Rosalia hűvös, száraz környezetbe került néhány napra, hogy a vegyületek kifejtsék hatásukat. A pihentetés során a bőr és az arc megtartotta eredeti formáját, ami egyedülálló a balzsamozási gyakorlat történetében. Miután a test állapota stabilizálódott, Salafia a kislányt egy kifejezetten a számára készült üvegkoporsóba helyezte, amit ólommal zárt le.

Megfejtik a titkot

A doktor 1933-ban halt meg, szülővárosában, Palermóban. Temetése után gyakorlatilag elfelejtették. Mivel módszerét hivatalosan soha nem dokumentálta, nem adta tovább, úgy tűnt, a balzsamozási technikáját örök homály fedi majd.

Vele ellentétben Rosalia azonban nagyon gyorsan nemzetközi figyelmet kapott, teste szinte teljesen érintetlenül vészelte át az elmúlt 105 évet. Bőrrothadás a mai napig nem jelentkezett, az arca sima és telített, a haja ugyanúgy csillog, a szemhéjak még mindig formásak, a belső szervek részben épek (CT-vizsgálatok szerint), a csontozat és izomszerkezet is felismerhető.

A 2000-es években ráadásul egy újabb különlegességre figyeltek fel Rosaliával kapcsolatban: az interneten több kísérteties fotó és videó is keringeni kezdett, melyek szerint a kislány szeme néha nyitva, máskor csukva van – mintha csak élne. Később azonban erre is született tudományos magyarázat: természetesen nem a szemek mozognak, csupán a beeső fény szöge változik, amely a szemhéjak alatt néha láthatóvá teszi a szaruhártya egy részét. Ez is Alfredo Salafia egyik tudatos mutatványa volt, a szemeket soha nem zárta le teljesen, szándékosan hagyta résnyire nyitva őket, hogy álomszerű, nyugodt benyomást keltsen.

A balzsamozás titkát végül az olasz antropológus, a National Geographic Society munkatársa, Dario Piombino-Mascali fedte fel, aki a 2007-ben kezdte el tanulmányozni Rosalia testét. Kutatásai során egy váratlan felfedezést tett, rábukkant Salafia kézzel írott jegyzeteire, amelyeket egy családtag hagyatékában őriztek meg. Ezekből a dokumentumokból aztán előkerült a mumifikálás pontos receptje, így a világ is megismerhette a doktor sajátos elegyét.

A hagyaték nem csupán tudományos szenzáció volt, hanem egyfajta történelmi igazságtétel is az orvos munkásságának, aki bebizonyította, mire képes az emberi elme és a gyász ereje, ha a szeretet és a tudomány találkoznak.

6 fotó

Mi lett a családdal?

Rosalia családjáról mai napig keveset tudni. A szülők később visszavonultan éltek. Fájdalmas veszteségük mély nyomot hagyott bennük, további gyermekekről vagy leszármazottakról nem maradt fenn megbízható adat.

Már jó ideje a kriptában voltam a kislányt bámulva, amikor különös érzés kerített a hatalmába. Az üvegen túl, abban a furcsa, dermedt világban bár Rosalia nem mozdult meg, nem lélegzett, a jelenléte mégis kézzelfoghatóvá vált. Az örökkévalóság lehelete lengte körbe.

Aztán hirtelen meghallottam a hangokat, fiatalok suttogása szűrődött a folyosó végéről, és már nem voltunk egyedül.

Hátrébb léptem, és még egyszer, utoljára, visszanéztem a kislányra. Nem mint egy testre, nem mint egy múmiára, hanem mint valakire, akit valaha, valaki kimondhatatlanul szeretett, és nem hagyta, hogy elenyésszen.