Miért másznak a marokkói kecskék fára?

Marrákest magunk mögött hagyva Agadir felé vettük az irányt. A levegő száraz homokot sodor, előre jelezve a közeledő vihar jelenlétét. Az út a két város között már önmagában is lenyűgöző: napsütésben fürdő dombok váltakoznak a szürkészöld argánfákkal, amelyek mozdulatlan nyugalommal tűrik a szelet és a forróságot.

Hirtelen rátaposok a fékre. A fák ágai között kecskék ülnek – három-négy méterrel a föld felett –, látszólag könnyedén egyensúlyozva, mintha a lombkorona lenne természetes otthonuk. Első gondolatom óhatatlanul az, hogy ez csupán a sokat emlegetett, turistáknak szánt mutatvány, ami a képeslapokon is szerepel. Ám ahogy később kiderül, Marokkóban a dolgok ritkán ilyen egyszerűek.

A folyékony arany

Az argánfa különleges növény: kizárólag Délnyugat-Marokkóban őshonos, termése kemény héjú, belsejében értékes, olajban gazdag maggal. Az argánolaj ma már világszerte ismert, a folyékony arany számtalan kozmetikum alapanyaga. Népszerűségét jól mutatja, hogy globális piaci értékét 2025-re mintegy 700 millió dollárra becsülték, amely a kereslet növekedésével 2035-re akár az 1,2 milliárd dollárt is elérheti.

Ám jóval azelőtt, hogy a luxusmárkák ráharaptak volna erre a különleges alapanyagra, a kecskék már felfedezték maguknak az argánfákat. Mivel a vidék zord, a lomb ritkás, a talaj kietlen, és a szárazság állandó, az állatok – alkalmazkodva a környezeti kihívásokhoz – ösztönösen új táplálékforrás után néztek.

Ismerve, hogy akár függőleges sziklafalakat is képesek megmászni, a fára ugrálás önmagában nem lenne különös, ám ahogy az lenni szokott, a turizmus gyorsan reagált erre a nem mindennapi jelenségre. Ma már az út mentén álló pásztorok integetnek, megállásra biztatva az autókat, hogy néhány dirhamért cserébe megnézzék és fotózhassák a fák ágai között egyensúlyozó kecskéket.

Pásztort ugyan sehol nem látok, mégis félreállok, és kiszállok az autóból. Az egyik kecske éppen felágaskodik, majd amikor nem éri el a kiszemelt ágat, felugrik az alacsony, rücskös törzsre, és pillanatok alatt eltűnik a levelek között. Egy apró gida szalad oda a lábamhoz, gazdája bosszankodva kiabál utána, miközben egy szarvatlan kossal vitatkozik – később kiderül, ez a főkolompos, olyan vad és kezelhetetlen, hogy jobb, ha állandóan szemmel tartják.

Miután megsimogatom a kiskecskét, a pásztorral együtt indulunk tovább a fák között. Az egyik ágon éppen dulakodás bontakozik ki, egy termetes példány megpróbálja lerángatni társát, mellső lábával ütve, húzva a szerencsétlent, aki keservesen sír, mint egy kisgyerek, mégsem enged.

„Megtanulták, melyik a jó falat” – mondja pásztorom, Ziri, akinek a neve holdfényt jelent. „A kecskék nagyon intelligensek. A mászás ösztönös, az argánfák termése vonzza őket. Az pedig már nem az én bajom, ha a turisták fotózni akarják őket.”

Változó idők

Ahogy a helyiek mesélik, Marokkó a 2000-es években az elmúlt évtizedek legsúlyosabb aszályát élte át. A szárazság különösen az ország nyugati részét, a Marrákes–Szafi régiót sújtotta, ahol a földművelés sok helyen ellehetetlenült. Erre válaszul egyes gazdák – felismerve a növekvő érdeklődést és a napi akár húsz dollárt is elérő borravalót – elkezdték fára szoktatni a kecskéiket.

Ez a kiegészítő bevételi forrás a 2020 elején kitörő koronavírus-járvány idején gyakorlatilag megszűnt, ám a lezárások feloldása után a kecskebemutatók újra megjelentek az utak mentén. A jelenség visszatérésével pedig felerősödtek az állatvédelmi kritikák is: sokak szerint a kecskék turisztikai célú használata, és a tűző napon való tartásuk, komoly jóléti aggályokat vet fel.

9 fotó

Betanított kecskék

Ahogy pásztorom mondja, egy-egy kecske betanítása akár fél évig is eltarthat.

Bár nagyon okosak, sokuk makacs, mint az ördög, és szeret elkóborolni

– teszi hozzá.

A tréning során argánterméssel és gabonával csalogatják fel őket a fára, ha leugrálnak, akkor visszateszik őket, majd bottal igazítják az állatokat a megfelelő pozícióba. Ziri azonban azt mondja, ő nem bajlódik tanítással. Ha a kecskék felmennek a fára, felmennek, ha nem, az is rendben van. A turisták már akkor is megállnak, ha látják, ahogy az állatok felágaskodnak a kérges törzsön.

Ahogy visszaülök az autóba, a kecskék lassan újra szétszélednek a fák között. Némelyik fent marad az ágakon, mások leugranak a poros talajra, mintha mi sem történt volna. Nehéz eldönteni, hol húzódik a határ ösztön és kényszer, alkalmazkodás és mutatvány között.

Az argánfák évszázadok óta állnak itt, túléltek aszályt, éhínséget, birodalmakat, a kecskék és gazdáik pedig alkalmazkodtak az új időkhöz. Miközben továbbindulunk Agadir felé, a visszapillantó tükörben még látom a lombkoronákat – benne az ágakon legelésző kecskékkel, akik akaratlanul is egy egész korszak jelképeivé váltak.