Ez a falu valósággal összeolvad a sziklával

Ebéd után érkezem a dombok közé, a szűk utcákon centiről centire kell kanyarogni, a házak fala szinte súrolja az autó oldalát. Szerencsére egy parkőr bukkan fel a semmiből, heves karmozdulatokkal irányít, mutatja, hová álljunk be, majd szélesen mosolyogva közli, ráérünk, este nyolcig itt lesz, csak adjunk annyi aprót, amennyit jónak látunk.

Kipattanok a kocsiból, a narancsfák ágai roskadásig teltek, a gyümölcsök élénk narancsszíne szinte világít. Elhatározom, viszek majd belőlük haza, hogy keserű narancslekvárt főzzek.

Andalúzia felett a nap végre kisütött, a januárban tomboló viharok már csak nyomokban látszanak, leszakadt hidak, megrogyott útszélek, friss kőomlások emlékeztetnek arra, hogy itt a természet az úr. Elindulok arra, amerre a parkőr mutatta. Párás a levegő, az olajfák levelei tompán csillognak a fényben, az út egy idő után lejteni kezd, és amikor elérem a szurdok peremét, egyszerre tárul fel előttem a látvány.

Ősi gyökerek

Első pillantásra nem is a házakat veszem észre, hanem a hatalmas, barnásszürke sziklatömböket, amelyek alá fehér falak simulnak, mintha a kő árnyékából nőttek volna ki. A Río Guadalporcún folyó évszázadokon át formálta ezt a mészkőszurdokot, türelmes munkával vájva ki a kőzetfalakat, amelyek mindig is menedéket nyújtottak az itt élőknek.

A helyiek nem legyőzni akarták a tájat, hanem együtt élni vele, ezért a házaikat úgy építették be a kőtömbbe, hogy azok fölé tető gyanánt tonnányi szirt borul. Az utcák – a híres Cuevas del Sol és Cuevas de la Sombra – drámai fény-árnyék játéka is ezeknek a szikláknak köszönhető, a nap itt minden kanyarnál hirtelen hűvös félhomályba vész.

Elsétálok az éttermek előtt, a pincérek gyors, rutinos mozdulatokkal egyensúlyozzák a tányérokat. Aztán balra fordulok egy keskenyebb utcába. Hirtelen teljes a csend, csak egy macska oson a fal mentén, jöttömre megáll, hátát felpúpozva fújtat, majd eltűnik egy omladozó kapualjban.

7 fotó

A környéken talált barlangi leletek szerint az ember már az őskorban is felismerte a szikla adta védelem előnyeit, a természetes üregek lakóhelyként szolgáltak. A római korban a térség mezőgazdasági és stratégiai jelentőséggel bírt, de Setenil igazi felemelkedése a középkorhoz köthető.

A 8. századtól az Ibériai-félsziget nagy része muszlim uralom alá került. Setenil szurdoka ideális erődítménynek bizonyult, magaslatról ellenőrizte a környéket, miközben természetes védelmet biztosított.

A település neve a hagyomány szerint a latin Septem Nihil kifejezésből ered, ennek jelentése „hétszer semmi”. A monda úgy tartja, hogy a keresztény seregek hétszer próbálták meghódítani a bevehetetlen sziklaerődöt, és hétszer vallottak kudarcot.

Csak a nyolcadik ostrom idején, 1484-ben sikerült elfoglalniuk, amikor a II. Ferdinánd aragóniai király és I. Izabella kasztíliai királynő vezette hadak végleg megtörték az ellenállást a reconquista során. A győzelem nem csupán politikai fordulópont volt, hanem kulturális átalakulást is hozott, mecsetek helyén templomok emelkedtek, a mór erőd romjai fölé keresztény jelképek kerültek.

Calle Herrería

Lefelé baktatva a lépcsőkön egy rendőrautóra leszek figyelmes. Kiteszik a kordonokat, mert lent, a kiszélesedő utca járhatatlanná vált, a dombtetőről egy méretes fa fordult ki gyökerestül egy órával ezelőtt. Az állandó esőzések nem kímélték.

Visszafordulok, átvágok a virágcserepekkel borított apró téren, és végre megtalálom a Calle Herrería utcát. Ott, ahol máskor sorba kell állni egy fotóért, most egy lélek sincs. A macskaköves lépcső keskeny szalagként kanyarog a sziklafal tövében, a lépteim alatt tompán koppan a kő. A fehérre meszelt homlokzatok szinte világítanak, a kovácsoltvas erkélyekről muskátlik csüngenek alá. Egy nyitott ablakból olívaolaj és sült paprika illata száll, távolabbról edénycsörgés hallatszik, és lassú beszélgetések moraja keveredik a széllel.

Bár nem illik, az egyik kitárt ajtón lopva bepillantok, öregember ül a tévé előtt, épp ebédel. A faajtóra egy nyomtatott A4-es papírt tettek: 1 euróért bárki megnézheti a házat belül. Mindig is imádtam az ilyen spontán találkozásokat, így óvatosan megkocogtatom az ajtót. A férfi megfordul, hátratolja a székét, és mosolyogva biccent: „Jöjjön be!”

Antonionak hívját, kérges keze erősen szorítja az enyémet, amikor bemutatkozik. Odabent a szoba meglepően tágas, a mennyezet maga a nyers szikla, érdes és kacskaringós, mintha megfagyott hullám lenne a fejünk fölött. A falakon megsárgult családi fotók, négy generáció néz vissza rám ünneplőben. A levegő hűvös és száraz, állandó, mint egy természetes pincében.

„Menjen fel nyugodtan, nézzen szét!” – mondja Antonio. – „Addig lefőzöm a kávét.”

6 fotó

Elindulok a szűk, meredek lépcsőn, fent még két szoba és vécé az egyik ágy mellett. A ház meglepően világos, a falba vájt kis lyukban félig elégett gyertya áll. Mire visszamegyek, Antonio már megterített, három tálkát tesz elém, saját pácolású olívabogyóval.

Sós, enyhén kesernyés ízük összesűríti Andalúzia napfényét ebben a kőbe zárt, időtlen szobában. A családjáról beszélgetünk, ahogy meséli, mindig is Setenilben éltek, a lánya az első, aki elhagyta a falut és Majorcára ment.

„Tudja” – kezdi, mintha egy pletykát mesélne, és odavisz a hűtőre ragasztott térképhez –„, a mór idők végén, a visszahódítás előtt állítólag aranyat és értékeket rejtettek el a barlangok mélyén. Apámmal sokszor nekiláttunk mi is a keresésüknek. Még mai napig is akadnak, akik időről-időre titkos alagutakat és lezárt üregeket emlegetnek, de valódi kincsre még senki sem bukkant, legalábbis hivatalosan.”

A „bodegák” városa

Miután Antoniótól elbúcsúzom, felkapaszkodom a romos mór erőd maradványaihoz, a kilátás lélegzetelállító. A szurdok mélyén a folyó zöld szalagként kanyarog, körülötte házak kapaszkodnak a kőbe. Innen felülről látszik igazán, milyen különös szövetséget kötött ember és táj.

A „de las Bodegas” vagyis borospince elnevezés is későbbi évszázadok gazdasági életére utal. A sziklába vájt üregek állandó hőmérsékletet biztosítottak, ideális körülményeket teremtve a bor és az élelmiszer tárolására.  A természet így nemcsak védelmet, hanem megélhetést is adott Setenil lakóinak, akik generációkon át finomították a sziklával való együttélés technikáját.

Délután visszatérek az árnyékos utcákra, a Cuevas de la Sombra megtelt élettel. A 20. században, amikor Spanyolország sok vidéki települése elnéptelenedett, Setenil megőrizte karakterét, a 21. századra pedig a különleges építészeti megoldás turisztikai látványossággá vált.

A muskátlis tapasbárban leülök egy tál sonka és kecskesajt elé. A lemenő nap fénye végigsiklik a fehér falakon, majd eltűnik a sziklapárkány mögött. Setenil története nem csupán ostromokról és királyokról szól, hanem az alkalmazkodásról, arról, hogyan képes az ember nem mindenáron lerombolni, hanem elfogadni és kreatívan használni a tájat, amiben él.