„Mi nem létezünk az állataink nélkül” – ilyen az élet a rénszarvaspásztorok között

Az erdő hideg, fehérbe burkolózott, veri a sátrat a szél, én pedig vacogok a hálózsákomban. A napfelkelte előtti órában lehetünk, a dukhák megszokott menedékhelyén töltöttem az éjszakát: egy körülbelül 2 négyzetméter alapú, padló nélküli sátorban – 27 db facövek összedöntve, a tetején nyitott. Középen egy kis kályha áll, begyújtok a már odakészített fával. Kicsit megmelegszem, majd kilépek a vászonajtón, szemben velem a rénszarvasok még csendesen pihennek, legtöbbjük egy közeli fához kötve.

Egy reggel a rénszarvaspásztoroknál

Az erdő közepén vagyunk, lassan a szél is alábbhagy. Megjelenik Hu, az első ember, akit meglátok a törzsből. Hagyományos mongol ruhát, délt visel, derekán vastag övvel megkötve. Közeledik felém, jó kedélyű, már látja, hogy a füst lassan pöfög felfelé. Rámutat, majd biccent, azért jött, hogy begyújtson. Ahogy körülnézek, látok még pár sátrat, de mind csendes. Én is visszamegyek megmelegedni.

Már nem bírok pihenni, izgatott vagyok, és a kék óra elképesztő vászonná varázsolja a tájat. Újra kimegyek, kutyák szegődnek mellém. Nagyjából 15 perc sétával lefedem az erdőben különböző pontokon felállított sátrakat. A szemem megakad egy farönkházon, még ez is csendesnek tűnik. Mire visszafelé sétálok, már látom a felszálló füstöt, és az égett fa illata elkezdi belengeni a teret.

Lassanként megjelennek az emberek a sátrak előtt, látszik a leheletük, majd szép lassan, mint jó szomszédok, bemennek egy-egy sátorba – én is csatlakozom. Azonnal nyúlnak egy csészéért és egy alátétért, amelyet az épített kis faágy mögül rántanak elő, leporolják, majd letörlik a poharam. Két fémkancsó már sípol a kályhán, az egyikben víz, a másikban rénszarvastej van. Mellettük egy jól megrakott nagy lábosban olvad a hó.

Először kiöntik a vizet egy kisebb kannába, majd rögtön utána jön a tej, két feketetea-filter és egy marék só. Egy-két percig állni hagyják, majd mindenkit végigkínálnak. Van időm szemügyre venni a négyfős kis társaságot, az emberek halkan beszélgetnek egymással, szinte tudomást sem vesznek rólam, de ez egyáltalán nem feszélyez. Végigpásztázom őket, egytől egyig: mindenki a délben, hasuk körül megkötve színes, vastag anyaggal. A ruhák anyagukban díszesek, kissé kopottak és piszkosak. Elmeredek az arcuk látványán, nem tipikusan mongolos arcvonásaik vannak.

Ahogy a teát kortyolom, lassan világossá válik, hogy ebben a sátorban rajtam kívül mindenki nagyon idős. A gyerekek és a fiatalok hónapokkal korábban elindultak dél felé, egy közeli település iskolájába, csak a rénszarvasok és az idősek maradtak.

12 fotó

A csorda útra kel

A téli szálláson vagyunk, ez az egyik pontja a migrációs útvonaluknak, a fák között találunk menedéket a téli, metsző hideg szél elől. Az egyik nőt megkérdezem, hogy változott-e bármi az évtizedek során. Elmeséli, hogy ezek a telek már nem olyan kemények, volt, hogy gyerekként mínusz 50 Celsius-fokban mentek aludni, a dunyhákat a kályha fölé kellett akasztaniuk, mert annyira hideg volt. „Ezek már nem igazán durva telek” – teszi hozzá olyan természetességgel, hogy én egyből megkérdőjelezem az első éjszakám nehézségeit – úgy fáztam, hogy egy percet sem bírtam aludni.

Lassan ideje munkához látni, a reggelek lassúak, a nap éppen csak feljött, de most valahol elbújik a vastag, sötét felhők mögött. Mindenki végzett a teákkal, felállnak, megigazítják a ruhákat, majd minden sátorból elkezdenek kivonulni az emberek.

Ekkor a távolban meglátok két alakot rénszarvason lovagolni. Az emberek elengedik a lekötött állatokat, majd az idősebbet és egy kevésbé tapasztalt borjút összekötnek és szabadon engednek. A borjú félreáll, az idősek futnak, a tapasztaltabb állat az orrával megböki a borjút, mintha csak noszogatná: „Az az út, arra kell menni.”

A hatszáz rénszarvas elkezd vonulni az erdőn át, a szarvuk egymásnak koppan. A lelógó fenyőágak reccsennek, a ropogó hó és a patadobogás pedig egyre halkabb. Két kisebb csoport elkóborol, de a férfiak a rénszarvason a helyes irányba terelik őket.

Ahogy az állatok elhagyják a szálláshelyet, az emberek visszaindulnak a sátraikba. Hideg van, ideje megmelegedni és néhány falatot bekapni: teasütemény, kis marhahús, saját kézzel gyúrt tészta megfőzve.

Az állatokra szükségük van, mert a tajga barátságtalan hely, sűrű bozóttal, jéggel és mély hóval szabdalt hegyek közt. A tejük ásványi anyagokban és zsírban gazdag, ez segít a téli hónapok átvészelésében. A rénszarvas húsához akkor jutnak, ha az természetes halált hal, ezért nem igazán látni rénszarvasbőrrel borított sátrakat és ruhákat sem.

Élet a rénszarvasok mellett

A dukháknak szükségük van pénzre, amióta a vadászat nem engedélyezett. A törzs „motorja” az állat maga, amelyet nem a húsért tartanak – soha nem is ez volt a cél. Pedig a törzs az egyik legkorábbi, amelyik háziasította a rénszarvast, még ha ezek az állatok csak úgynevezett félig háziasítottak is. A rénszarvasok képesek különbséget tenni a hó mélységében, érzékelik a jeget, ezért ilyen természeti körülmények között nagyon hasznosnak bizonyultak.

Ahogy a kisfiú felnyergeli a fiatal, felnőtt állatot, az először kissé mocorog, a fülét hátrahúzza és hátracsapja a fejét. A gyermek apró, ám határozott mozdulatokkal jelzi, merre kell haladni. Az állat lassan megtanulja követni a jeleket, minden lépésnél érzékelve a súlyt, amely a hátán ül. Az idősebbek figyelik, de nem avatkoznak közbe.

Ahogy visszatérek a táborba, pár fejsze suhogását hallani, aztán betérek egy sátorba. Az emberek pihennek, főznek és megjavítják az elhasználódott, kiszakadt ruhákat. Az állatok lehullott agancsaiba karcolt rajzokat és különböző ékszereket is készítenek, amelyekből lisztet és húst vásárolnak.

Egyszer csak mintha az egyik sátorból telefoncsörgést hallanék. A nő visszaszalad, de már késő, bepozícionálja a telefont a földön, majd elkezdi tekerni a tárcsát. Kisvártatva matat az eddig rejtve maradt antenna körül. Nem jár sikerrel, a vonal néma. Később látok egy műholdas telefont is összecsukva, egy napelemes lámpát és egy napelemet, de ezeken kívül semmi jele a modernizációnak.

11 fotó

Ősztől tavaszig, tavasztól őszig

A törzs tagjai októbertől áprilisig egy helyben vannak, ezért is az egyetlen rönkház. Zaja úgy házasodott be a törzs egyik tagjához, és most már ő is itt él, télre viszont szeretett volna stabil házat.

Ez az az időszak, amikor a gyerekek és a fiatal felnőttek sincsenek a táborban, a gyerekek tankötelezettek, a szülők pedig ilyenkor munkát keresnek a városokban. Bár a mongol rendszer fel van készülve a nomád családokban élő gyermekek oktatására, sok szülő szeretne a gyerekek közelében lenni, ezért ők is a városban vannak ilyenkor, a legtöbb teendő az idősekre marad.

Ebben az időszakban nagyjából tíz család, húsz emberrel volt jelen. Sokan azonban nem térnek vissza többé teljes időben itt élni, és a fiatalok egy része is a városokban képzeli el a jövőjét.

Amikor a téli időszakot náluk töltöttem, nekem is segítenem kellett visszaterelni az állatokat, így felnyergeltünk két rénszarvast, a törzs egyik tagjával pedig a naplemente előtt két órával nekiindultunk a legelőnek. A rénszarvast nem volt túl nehéz irányítani – igazán kezes állat, de a sűrű erdőben a navigálás időnként kihívást jelent.

Beértük a legelő példányokat, majd elkezdtük őket visszahajtani. Néhány állat másik irányba indult, azokat a helyes irányba kellett állítani, majd egy órával később elértük a téli szállást, ahol egy fákkal elkerített nagy karámba tereltük őket. Megkezdődött a válogatás, amelyet avatatlan szemlélőként fel sem tudtam pontosan fogni – vajon honnan tudják, melyik állat kié. Ötös-hatos csoportokban összefogták a rénszarvasokat, majd egyesével lekötötték őket egy rönkhöz. Az állatok ezt megértik, együttműködőek, szépen csendben nyugovóra térnek, ahogy az emberek is.

A tavaszi időszak is hasonlóan alakul, ekkor másik völgybe vonulnak, és a május közeledtével megkezdődik az ellési időszak, ami ugyancsak fáradtságos munkával jár. A legnagyobb kihívás azonban nem a fogyatkozó létszám, hanem a klímaváltozás jelenti az életükben.

Ha a hó felszínén vastag jégpáncél képződik, minden megváltozik: a paták hiába kaparnak, a jég nem enged, az állat nem jut élelemhez. Az elbeszélések alapján a múltban ez tömeges elhulláshoz vezetett, amit alig tudtak kiheverni. Az emberek szoros kapcsolatban élnek az állataikkal, miként Hu mondja: „Mi nem létezünk az állataink nélkül.”

Kondor Bence korábban rokonaink, a szintén rénszarvasokkal foglalkozó nyenyecek mindennapjait is dokumentálta.