Mit keres egy ősi temető a Szahara könyörtelen szívében?

Több száz ősi emberi csontváz rejtőzik évezredek óta a Szahara kietlen szívének déli részén. A különleges lelőhelyet az IFLScience mutatta be.

A Nigerben található Ténérére gyakran hivatkoznak úgy, mint sivatag a sivatagban – ez a vidék ugyanis különösen kegyetlen. A térség a helyi nomád legendákban egy olyan hely, ahová még a tevék sem merészkednek be. A vakító homokviharok, a 49 Celsius-fokos perzselő hőség, a kopárság, a nehéz megközelíthetőség és a sivatagi fegyveresek miatt valóban a bolygó egyik legbarátságtalanabb területéről van szó.

A veszélyek ellenére a kutatókat az 1950-es évek óta vonzza a Ténéré, tudván, hogy Afrika egyik leggazdagabb dinoszaurusz-lelőhelye található itt. 2000-ben a Chicagói Egyetem paleontológusa, Paul Sereno kollégáival kövületeket keresett a vidéken, amikor emberi maradványokra, valamint kerámiadarabokra, gyöngyökre, nyílhegyekre és egyéb kőeszközökre bukkantak.

A lelőhely Gobero néven vált ismertté – a helyi berber tuaregek így hívják a térséget. A későbbi ásatásokból kiderült, hogy a helyszínen egy nagyjából 200 emberi csontvázat tartalmazó temető, illetve több ezer tárgyi lelet rejtőzik. A legrégebbi maradványok i. e. 8000 körülről származnak, a helyszínt viszont több ezer éven át használhatták.

Milyen volt a Szahara a távoli múltban?

21. századi szemmel igen meglepő a temető jelenléte az extrém környezetben. A helyzet ugyanakkor érthetőbbé válik, ha ismerjük a terület klimatikus múltját: a lelőhely abból a korból származik, amikor a régióban erőteljes volt a monszuntevékenység, így tavak és zöld területek alakultak ki.

A Szaharára egy ciklikus átalakulási rendszer hat, ennek következtében nagyjából 21 ezer évente szárazról nedvesre változik – majd fordítva. A legutóbbi zöld periódus 15 ezer éve kezdődött és nagyjából 10 ezer éven át tartott. Ezen időszak egy részében Gobero egy hatalmas édesvízi tó partján feküdt.

Érdemes hozzátenni, hogy a periódus alatt voltak ingadozások, ez pedig a temetőben is tükröződik. I. e. 7700 környékén a területet vadászó-halászó népek foglalták el, majd i. e. 6200 és 5200 között a szárazság előzte őket. A csapadék visszatérésével egy másik, szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó csoport tért vissza, ez nagyjából 5000 évvel ezelőtt, az újbóli sivatagosodás idején tűnt el.

A két népesség kultúrájában és megjelenésében is eltérést mutatott. Az első csoport tagjai átlagosan robusztusabbak, erőteljesebbek voltak. „Első pillantásra nehéz elképzelni, hogy két biológiailag ennyire eltérő embercsoport ugyanazon a helyen temesse el halottait” – mondta 2008-ban Chris Stojanowski, az Arizona Állami Egyetem bioarcheológusa. „A legnagyobb rejtély az, hogy hogyan tudták ezt úgy megtenni, hogy egyetlen sírt sem bolygattak meg.”

A Szahara nagy részét szisztematikusan még sosem vizsgálták át. Meglehet, hogy számos hasonló lelőhely várja még a felfedezést a térségben.