Ahol a sziklák emlékeznek: titkokat őriznek Málta nyugati partjai

Ahogy felkapaszkodom a Għajn Tuffieħa fölé magasodó hegygerincre, minden lépéssel távolabb kerülök a part zajától. A hullámok moraját felváltja a szél, idefent erősebben fúj, mintha az egész nyugati partvidéket átölelné. Az ösvény keskenyen kanyarog a domboldalon. Alacsony bokrok között haladok, lábam alatt kakukkfű roppan, fanyar illata azonnal felszabadul, ahogy rátaposok.

A lejtőt sárga virágok borítják, közöttük itt-ott vad orchideák törik meg az egyhangúságot.

Évmilliók munkájának az eredménye

A Gnejna és a Għajn Tuffieħa partvidéke Málta egyik legkarakteresebb tája, egy olyan földtörténeti „rétegkönyv”, amelyet a Földközi-tenger lassú, kitartó erői írtak meg az évmilliók során.

A sziget alapját alkotó mészkő a miocén kor idején keletkezett, amikor a mai szárazföld helyén sekély, meleg tengerek hullámoztak. Ezekben a vizekben megszámlálhatatlan apró élőlény élt, elpusztult vázaik finom üledékként süllyedtek a tengerfenékre, majd az idő és a nyomás hatására kőzetté szilárdultak. A későbbi tektonikus mozgások lassan kiemelték ezt a tengeri múltat a felszínre, létrehozva azt az alapot, amelyen ma állunk.

A partvonal drámai formája már az erózió műve. A hullámzás szüntelen munkával támadta a sziklákat, a puhább rétegeket kimosta, a keményebbeket meghagyta. Így születtek meg a meredek falak, a mélyedések és az öblök. Az esővíz is fontos szerepet játszott, a mészkő könnyen oldódik, így a beszivárgó víz repedéseket tágított, barlangokat és üregeket formált.

7 fotó

A Għajn Tuffieħa Bay különleges, vöröses árnyalatú homokja pedig a vasban gazdag üledékekből ered, amelyeket a szél és a víz hosszú időn át hordott és halmozott fel. A naplemente fényében a part szinte izzani látszik, látványos emlékeztetője annak, hogy a földtani folyamatok formát és egyben hangulatot is adnak a tájnak.

Bár a partvidék első pillantásra a Földközi-tenger idilli arcát mutatja, ám ahogy a nap a horizont mögé bukik, a környék karaktere azonnal megváltozik.  Amikor az utolsó napsugarak is eltűnnek, a tenger felszíne már nem barátságosan csillog, hanem sötét, szinte feneketlen mélységként terül el a part előtt. A hullámok hangja felerősödik, arra emlékeztetve, hogy nemcsak a szél, hanem valami megmagyarázhatatlan erő is munkálkodik.

Kalózok és legendák

Mikor senki nincs már a hegygerinc felett magasodó hatalmas szikláknál, én is felkapaszkodom. Közelebbről megnézem a szirtet, és a kőbe zárt apró lenyomatokat, megkapargatom az egykori tengeri élőlények maradványait. Mikor megunom, lassan körbejárom a csúcsot.

Az egyik szikla üregében váratlanul megakad a tekintetem, valaki apró oltárt rendezett be vadvirágokból. Nem csoda, a hegygerinc közötti partvidék egykor a Földközi-tenger rejtett, sokszor misztikus vagy erőszakos eseményeinek is a színtere volt.

A 16–17. században Málta a tengeri hatalmak ütközőzónájában feküdt, amely körül hajók, érdekek és birodalmak kereszteződtek. A johannita lovagrend erődjei ugyan uralták a nagy kikötőket, de a sziget nyugati partjai, a meredek szikláikkal és nehezen megközelíthető öbleikkel, ideális menedéket kínáltak azoknak, akik nem kívántak a törvény szeme elé kerülni.

A kalózok tökéletesen ismerték ezeket a búvóhelyeket. A keskeny, rejtett öblökbe húzódtak be, ahol a hajóikat a sziklafalak takarásában horgonyozhatták le. A barlangok, amelyek ma kirándulók célpontjai, akkoriban raktárként szolgáltak, zsákmányolt selymek, fűszerek, aranyérmék és fegyverek tűntek el bennük, ideiglenesen vagy örökre.

A helyiek őriznek egy régi történetet a kapitányról, aki a legenda szerint a Gnejna-öböl sziklái alá hozta zsákmányát egy sikeres portya után. Az aranyat nem bízta másra, egy szűk, alig járható barlang gyomrába navigálta, oda, ahová a fény is csak ritkán téved. Hogy titka örökre vele maradjon, embereit is odabent hagyta, majd egyedül evezett vissza a nyílt vízre.

10 fotó

Amikor a dagály megérkezett, a tenger lassan, kérlelhetetlenül töltötte meg a barlang bejáratát. A víz lezárta az utat, a kő összezárult, és a legénység, a kincsekkel együtt, hangtalanul eltűnt a mélyben. Ám a történet itt nem ér véget.

Azt beszélik, hogy viharos éjszakákon, amikor a hullámok a partot ostromolják, a barlangok sötétjéből tompa, ritmikus hangok szűrődnek ki. Mintha valaki vagy valakik még mindig ott lennének a kő és a víz fogságában, és makacsul keresnék a rég elveszett menekülő utat.

Leülök az egyetlen magányos kőtömbre, és a hegyoldal mozdulatlan vonalát figyelem. A táj újra békésnek mutatja magát, a napfény visszatér a vízre, áttetsző türkiz foltokat gyújtva a tengeren. A korai fürdőzők nevetése visszaverődik a sziklákról, ám ha valaki megáll egy pillanatra a barlangok bejáratánál, és erősen figyel, könnyen elképzelheti, milyen lehetett itt akkor, amikor a horizonton feltűnő vitorla nem utazót, hanem veszélyt és halált jelentett.