A francia Riviéra hegyi falvaiban szinte megállt az idő

A francia Riviéra nemcsak napfény, csillogás, filmfesztivál, Forma–1-es verseny és parfüm. Sokszor alig félórányi autóútra egy teljesen más világba csöppenünk; pár kilométer kaptató és jó néhány hajtűkanyar, majd máris néhány száz évet visszaröppenünk az időben.

A Riviéra híres nyaralóhelyei felett, 300–900 méteres magasságban tucatjával találni sziklákra épült, néhány ezer lelkes falvakat, kisvárosokat, amelyek sajátos mikrokozmoszt alkotnak. Fallal körbevett sikátorai között megállt az idő, ódon falak között nyugdíjasok és álmos szemű macskák kerülgetik egymást. A hentes bezár délben, és a sziesztázni hazasiető helyiek rá se hederítenek a várfalról nyíló lélegzetelállító panorámára.

Ilyenek a Riviéra kisvárosai

A kisvárosok három csoportba oszthatók: az első a turisták által is jól ismert, felkapott, remek infrastruktúrával kiépített Éze, Vence, Saint-Paul-de-Vence és Gorbio települések. Itt sorjáznak a galériák, mindenféle művésztelepek, piacok, vendéglők és kicsinosított házak. Éze és Gorbio fantasztikus kilátást kínál az alatta fekvő partszakaszra.

Kicsit feljebb, a hegyek között már szikárabb településeket találunk, de még mindegyikben ott a francia sárm. Ilyen például a Menton közeli Sainte-Agnès, Peille, Peillon vagy a Nizza feletti, a Var folyó völgyében található tündéri Gilette, Aspremont vagy Tourette-Levens.

A harmadik fajta a Nizzától már inkább másfél órányi kisvonatúttal megközelíthető Entrevaux vagy az olasz határ közeli, a Mercantour Nemzeti Parkban megbújó Tende. Ez utóbbi már jóval magasabban fekszik, és nyáron kellemesen hűvös, télen pedig nem ritkán havat látó település. Mivel ezekből nem lehet ripsz-ropsz Nizzába érni, ezek meglehetősen elzárt falvak, és a pár vendéglőn és bolton kívül semmi nem utal a 21. századra. Autóval nemigen lehet behajtani, a keskeny utcákban jó esetben egy motor fér el. Az se lenne meglepő, ha valamelyik házból egy hosszú ruhás, csuklyás ember lépne ki, néhány kecskét terelgetve.

43 fotó

Ami közös ezekben a településekben, azok a két-három emeletes, szűk, egymáshoz kapaszkodó házak, a főtér pár vendéglővel, a templom, a vár, amely a kisváros fölött áll őrt, itt-ott romos állapotban. Mindemellett az utcákat, a közösségi tereket nagyon szépen rendben tartják, a sikátorok tiszták, jól lefolyik rajtuk a víz, az önkormányzat és intézményei tisztes polgárokról tanúskodnak, és az iskola környékét kivéve mindenhol csend honol.

Ahol csak a busz jár, napi 4-5 járat kapaszkodik fel Nizzából; ahol a kisvasút a fő közlekedés, ott napi 3 járat a jellemző. Vasár- és ünnepnapokon a buszok csak egyszer-egyszer futnak be, és a szűk völgyekben kanyargó járművek gyakran nem is tudnak 20-25 utasnál többet vinni.

Két klimatikus övezet határán

A korai középkorban a part menti településeket kalózok fosztogatták, ki voltak téve a feudális urak egymás közötti hadakozásának és a Római Birodalom bukása utáni általános bizonytalan viszonyoknak. A lakosok egyre inkább felhúzódtak a hegyek közé, mert a partról elköltözni a túlélést jelentette. Erre a célra alkalmasabbak voltak a vastag, a falvakat körbevevő falak, egy őrt álló vár, a megerősített kapu és a kanyargó, szűk utcácskák oldalában egymással ölelkező kis házak.

Két klimatikus övezet határán, a mediterrán napsütés és a havas hegycsúcsok közé ékelődve a lakosok leginkább mezőgazdasággal, kertészettel foglalkoztak. A természet a vizet szűken mérte, a talaj sziklás volt. Minden megművelhető terasz generációk munkáját dicsérte. A hegyoldalba olívát, szőlőt, fügét és levendulát ültettek.

Az idő haladtával aztán a falvak a helyi kiskirályok, a provence-i és a savoyai uralkodók, helyenként a Genovai Köztársaság uralma alá kerültek. A települések ezeket a korokat rétegesen őrizték meg: itt egy olasz harangtorony, amott egy provence-i piac, mindenfelé pedig alpesi kőfaragás. Maga Nizza is csak 1860-ban lett Franciaország része.

A Riviéra eldugott kincsei

A 19. századra a falvak sorvadásnak indultak, mert a frissen kiépített utak elkerülték őket, és a gazdasági aktivitás egyre inkább a partra helyeződött át. A század vége felé Nizza, Cannes, Monte-Carlo a nyugat-európai arisztokrácia téli üdülőhelyévé vált, ekkor emelték az első kaszinókat és a palotaszállókat. A Riviéra feletti hegyek álomba szenderültek, komolyabb fejlesztéseket nem láttak.

41 fotó

A 20. század első harmadában viszont felfedezték őket a művészek, majd nyomukban a turizmus is megindult. Olyan helyeket, mint Saint-Paul-de-Vence, szívesen látogatta Marc Chagall, Pablo Picasso, Henri Matisse, Jean-Paul Sartre és még sok más festő, író és filmes. Chagall hosszú ideig élt itt, és a hegyoldalban van eltemetve. A művészek után mások is kedvet kaptak az idelátogatáshoz, és megépítették a kisbusszal és kisteherautóval járható, szerpentines utakat.

A múlt század vége felé ezek a helységek aztán olyannyira divatba jöttek, hogy a szezonban vagy egy szép hétvégén nem is lehet beállni a falakon kívüli parkolókba; célravezetőbb a közösségi közlekedést választani. Míg Éze-ben, Gourdonban vagy Tourette-sur-Loup-ban egymás sarkát tapossák a turisták, a kicsit távolabbi falvakban szinte ugyanazt az élményt meg lehet kapni – jó, talán panoráma nélkül –, autentikus helyi kulturális eseményekkel és ízekkel fűszerezve.

Tavasszal és késő ősszel, amikor még vagy már nem özönlenek a turisták, a francia Riviéra eldugott kincsei mindenkit ámulatba ejtenek. Sokak számára az igazi luxust nem a Riviéra divatüzletei jelentik, hanem a félelemből sziklákra épített falvak fényben tündöklő teraszain találják meg azt.

Simonyi Tamás további fotói ezen az oldalon érhetők el.