A Kárpátoktól a Kékkörig: így szerettek bele a magyarok a természetjárásba

A digitális világ zajában sokan keresik a nyugalmat a természetben. Érdemes felidézni azokat az időket, amikor a túrázás még valódi felfedezésnek számított. Emlékezzünk meg azokról is, akik nehéz gyapjúruhában, szöges bakancsban, mégis mindig lelkesen vágtak neki az ismeretlennek, hogy nekünk ma már csak a szabványos jelzéseket kelljen követnünk, akár digitális térképek és applikációk segítségével. Egy olyan örökséget tekintünk át röviden, amelyre nemcsak büszkék lehetünk, hanem amelynek hagyományait folytatni is kötelességünk.

Utazási szokások Magyarországon a 19. században

A hagyományos értelemben vett turizmus gyökerei Magyarországon a 19. század első felére nyúlnak vissza. Az utazás akkoriban ritka eseménynek számított, és a társadalom nagy része számára nem is volt elérhető. A korszakban elsősorban a nemesség és a polgárság utazott, rokonlátogatási, üzleti, egészségügyi vagy társadalmi célból.

A klimatikus gyógyhelyek már ekkor jelentős szerepet töltöttek be: eleinte a külföldi, híres gyógyfürdők, később pedig Balatonfüred, Hévíz vagy Buda forrásai váltak a gyógyulni vágyó vendégek kedvelt célpontjaivá. Aki ennél izgalmasabb kalandra vágyott, csak kivételes esetben juthatott naprakész térképhez. Az elérhető, célzott ruházat és felszerelés hiányában a szükséges eszközöket a hagyományos viselet és szerszámok átalakításával készítették el. A közlekedés alapvető eszköze a lovaskocsi volt. A hintó, a batár és a fiáker a tehetősebb utasok kényelmesebb, személyes utazását szolgálta, aki pedig ezt nem engedhette meg magának, szekéren, lóháton vagy gyalog közlekedett.

A század elején a nemesek utazási szokásait a komótos tempó és a szigorú társadalmi elvárások határozták meg. Az indulást alapos felkészülés előzte meg. A biztonság és az önellátás jegyében puskát és szerszámokat is vittek magukkal a hosszú utakra. Nem a lovak gyorsasága vagy a csárdák távolsága szabta meg az utazás ütemét, mint a kereskedők esetében, hanem az útközben élő rokonok és barátok száma. Szigorú erkölcsi kötelességnek számított ugyanis minden rokonnál és ismerősnél megállni. Emiatt egy kétnapos út a társadalmi kötelezettségek miatt gyakran hetekig, sőt akár hónapokig is eltarthatott. Eötvös Károly könyveiben érzékletesen festi le a korszak utazási körülményeit. A század közepén így a magyar hegyvidékek – a Tátra, a Fátra, de még a Budai-hegység is – távoli és kiaknázatlan területeknek számítottak a nagyközönség számára.

A belföldi turizmus a reformkorban erősödött meg. A városi ifjúság körében az 1830-as és 1840-es években egyre elterjedtebbé vált az országjárás, amely a hazai tájak megismerését szolgálta. Különösen sokan járták a vármegyéket a jurátusok (ügyvédi vizsga előtt álló joggyakornokok), az orvosok és a művészek közül. Széchenyi István és más korabeli gondolkodók felismerték, hogy a nemzeti öntudat erősítéséhez a haza tudatos megismerése is hozzájárul.

A gőzhajózás megindulása a Balatonon és a Dunán, valamint az első vasútvonalak kiépítése radikálisan átírta a távolság fogalmát. A menetrend szerinti gyorskocsik, a vasút és a gőzhajó megjelenése végül teljesen átalakította ezt a világot, lehetővé téve, hogy a korábban hetekig tartó utakat egyetlen nap alatt megtegyék. A modern közlekedés valódi távlatokat nyitott a „világlátásban”, így a század végére kialakult a modern turizmus. A vasút nemcsak lerövidítette a távolságokat, hanem a közigazgatást is hatékonyabbá tette. A betyárok és katonaszökevények eltűnésével a vidék a 19. század második felében biztonságosabbá vált, ami lehetővé tette a kirándulások elterjedését.

5 fotó

A gyorsabb és olcsóbb közlekedés révén egyre szélesebb társadalmi rétegek számára vált elérhetővé az utazás. Az önszerveződő természetjárás lassan a polgári életforma részévé vált. A szervezett turistaság a 19. század második felében született meg. 1873-ban alapították a Magyarországi Kárpát Egyesületet (MKE), a hegyi turizmus egyik európai úttörőjét.

A világ ötödik legrégebbi turistaegyesületeként tartják nyilván, ugyanis időközben több német nyelvű turistaegyesület összeolvadt. Az egyesület útvonalakat tervezett, korábban nehezen elérhető tájakat tárt fel, menedékházakat épített, és a természetjárást a műveltség részének tekintette. 1889-ben elindult a Turisták Lapja is, amely a mozgalom fontos fórumává vált. A növekvő érdeklődés újabb és újabb szervezetek létrejöttét ösztönözte. A budapesti tagság és a tátrai központ közötti feszültségek végül a Magyar Turista Egyesület (MTE) megalakulásához vezettek.

A mozgalomhoz tömegesen csatlakozott a fővárosi értelmiség és tisztviselői réteg. Közéjük tartozott Eötvös Loránd is. A világhírű fizikus szenvedélyes természetjáró volt, és az MTE elnökeként sokat tett a mozgalom fejlődéséért. A túrázás nemcsak szabadidős tevékenységgé, hanem a tudományos érdeklődést és az erkölcsi nevelést szolgáló közösségi üggyé vált, a magyar táj megismerése pedig a nemzeti identitás részévé lett.

A kirándulás, a városnézés és a kikapcsolódás különböző formái nyomán a vidék is alkalmazkodott az új bevételi lehetőségekhez, és szolgáltatásokkal reagált az igényekre. A csárda fogalma elnyerte mai jelentését: a lovasfogadókból vendéglők lettek, miközben kirándulókra és távoli vendégekre specializálódott éttermek, valamint szálláshelyek jöttek létre. A Balatonon például az 1890-es években kezdtek kiépülni a fürdőtelepek.

A turistaegyesületek gombamód szaporodtak, megjelentek a munkás természetjárók és a szakosztályi keretekben működő sportkörök is. A Mátra-Egylet 1887-ben alakult meg Gyöngyösön. Az ő munkájuk tette lehetővé, hogy a vadregényes, addig nehezen járható erdők turisztikai célpontokká váljanak.

A Túrák Magyarországon csatorna forgatásai előtt mindig alaposan felkészülünk: utánanézünk a tájak történetének, természeti értékeinek és látnivalóinak. Magánemberként én is szívesen nézek rövid, 10–15 perces túravideókat, amelyek reális képet adnak arról, mire számíthatunk egy kiránduláson. Míg a természetfilmek átfogóan mutatják be egy terület élővilágát és összefüggéseit, a túrafilmek inkább a személyes élményt és a hely hangulatát közvetítik.

Az MTE már budapesti székhelyű szervezet volt, és ekkoriban kezdődött meg a Budai-hegyek és a Pilis módszeres feltárása. Az egyesület a két világháború között élte virágkorát. Menedékházakat építettek, turistautakat jelöltek ki, és népszerűsítették a turizmust.

A 20. század elejére a sok apró egyesület tevékenységét már nehéz volt összehangolni. Szükségessé vált egy ernyőszervezet, amely egységesíti az útjelzéseket, képviseli a turisták érdekeit, és irányítja a szakirodalom kiadását. 1913-ban, hosszas előkészítés után alakult meg a Magyar Turista Szövetség (MTSZ). A lendületet azonban megtörte az első világháború.

A két világháború közötti fellendülés, a magyar turizmus fénykora

Az első világháború után Magyarország turizmusa új irányt vett. A trianoni határok miatt a korábban legnépszerűbb üdülőterületek az országon kívülre kerültek, ezért a turisztikai fejlesztések a megmaradt tájakra koncentrálódtak. Számos turistaegyesület működött vagy alakult újjá. További turistautakat jelöltek ki, menedékházakat építettek, kiadványokat adtak ki és kirándulásokat szerveztek.

Ezek az egyesületek alapozták meg a modern magyar természetjáró kultúrát. 1911–1919-ben például létrejött a Természetbarátok Turista Egyesülete (TTE), amely tömeges kirándulásokat szervezett, és a természetjárást egészségmegőrző és közösségi tevékenységként népszerűsítette. Később a magyar természetjáró mozgalom egyik legnagyobb tagságú szervezetévé vált. A Pannónia Turista Egyesület főként budapesti polgári tagsággal rendelkezett, míg a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület (BETE) kezdetben az egyetemi hallgatók természetjáró szervezeteként működött.

Hosszú volna felsorolni az ebben az időszakban megalakult szervezeteket. A turisták sokszor maguk hordták fel hátizsákban az építőanyagot a hegytetőkre. Így épültek a neves turistaházak, kilátók és menedékházak. A természetjárás infrastruktúrája példás társadalmi összefogással jött létre.

5 fotó

A korszak turisztikai irodalmának és mozgalmának meghatározó alakjai, köztük dr. Thirring Gusztáv és dr. Vigyázó János, modern útikalauzokat készítettek. Munkájuk hozzájárult ahhoz, hogy a kirándulás tudatos felfedezéssé váljon. Turisztikai sorozatokat írtak magyarul, németül, franciául és angolul Pannonhalmáról, a budai hegyekről, Egerről és környékéről, a Magas-Tátráról, valamint Pécsről és a Mecsekről.

Ebben az időszakban vált Budapest nemzetközi hírű fürdővárossá. A Gellért, a Széchenyi és a Lukács fürdő a korszak modern európai gyógyturizmusának jelképe lett. A főváros kulturális élete – kávéházai, színházai és történelmi épületei – szintén vonzotta a külföldi látogatókat. A Balaton fejlesztése is felgyorsult. Új kikötők, strandok és szállodák épültek, miközben a tó körül kialakult az üdülőkultúra.

A második világháború után a turistaszervezetek struktúrája átalakult, de a kirándulás tömegsportként tovább élt. A jelzett turistautak hálózata és a menedékházak rendszere generációk számára tette elérhetővé a végtelen erdőségeket és középhegységeinket. A mai kirándulók másfél évszázados hagyományokat, valamint sok esetben ebben a korszakban kijelölt ösvényeket követnek.

Turizmus a szocializmus idején

A turistamozgalom országos ernyőszervezete a Magyar Turista Szövetség volt. Összefogta a különböző egyesületeket, felvállalta a turistautak egységes jelzésrendszerének kialakítását és a szervezési feladatokat. A második világháború után a turistamozgalom szerkezete jelentősen átalakult. Az államszocialista rendszerben az idegenforgalom a szemléletformáláson, az egészségmegőrzésen, a sporton és a gazdasági szerepen túl részben politikai funkciót is kapott. Emiatt, valamint azért, mert a turistamozgalmat sportmozgalomként ismerték el, ösztönözték a tömeges belföldi üdülést: a vállalati és szakszervezeti üdülők ezrek számára tették lehetővé a nyaralást.

A hatvanas–hetvenes években a nyugati turisták számára is megnyílt az ország. Budapest történelmi városképe, a fürdőkultúra és a viszonylag nyitott légkör különleges vonzerőt jelentett a vasfüggöny mögött. Míg azonban a belföldi sportturizmus inkább a hegy- és dombvidéki kirándulásokra épült, addig az idegenforgalom elsősorban a városi vendéglátásra koncentrált. A Balaton ekkor vált a kelet-európai régió egyik legfontosabb üdülőhelyévé, ahol keletnémet, csehszlovák és lengyel turisták tömegei töltötték a nyarat. Emellett más szocialista országokból is sokan érkeztek.

Megújulás a 90-es években

Az 1989–1990-es években, a piacgazdaság megjelenésével gyors fejlődésnek indult a szállodaipar, a vendéglátás és az utazási szolgáltatások piaca. Nemzetközi szállodaláncok jelentek meg, miközben a vidéki turizmus, a falusi vendégházak, a borvidékek és a nemzeti parkok szerepe is egyre nőtt. Ez tulajdonképpen a magyar turizmus egyik fénykorának tekinthető, hiszen az államvezérelt, oktatásra és ismeretszerzésre épülő, szervezett túrákat kínáló rendszer, valamint az olcsó és széles körben elérhető szálláshálózat mellé a szolgáltatások addig nem látott sokszínűsége társult.

Továbbra is rendelkezésre álltak a fiatalok számára olcsón igénybe vehető közlekedési, szállás-, étkezési és szervezeti lehetőségek, ugyanakkor megjelentek a kényelmet szolgáló prémium szállások és egyéb szolgáltatások is. A kilencvenes évek és a kétezres évek elejének hangulatát a széles szolgáltatási választék, a bővülő lehetőségek és a kedvező természetvédelmi intézkedések határozták meg. Mindemellett a külföldi úti célok széles körű elérhetősége valamelyest kompenzálta a belföldi turistaforgalom csökkenését.

Az ezredfordulóra a magyar turizmus sokszínű és nemzetközileg versenyképes ágazattá fejlődött. A történelmi városok, a termálfürdők, a borvidékek és a természeti tájak együtt alkották azt a különleges kínálatot, amely Magyarországot vonzó úti céllá tette.

Az Országos Kéktúra

1938-ban, Szent István halálának 900. évfordulójára kijelölték a „Szent István Vándorlás” útvonalát. A Sümegről és Nagy-Milicről egymás irányába induló csapatok az egyszeri eseményen túl egy izgalmas lehetőséget is előrevetítettek: körvonalazódni látszott egy országos hosszú távú túraútvonal. Már akkor is az volt a cél, hogy egy ilyen útvonal a lehető legtöbb természeti és kulturális látnivalót érintse.

4 fotó

A korábbi években felfestett jelzések láncolatában a kék szín bizonyult dominánsnak, ezért döntöttek a kék sáv jelzés mellett. Ezt az egyszeri, két irányból indított túraeseményt tekintik az országos hosszú távú túraútvonal előzményének.

A vándorlás záróakkordjaként elhatározták, hogy időről időre megismétlik a rendezvényt, ám a második világháború félbeszakította a kezdeményezést. 1952-ben a Budapesti Lokomotív Sportklub természetjárói jelvényszerző mozgalomként újraindították. A program létrejöttében többek között dr. Vízkelety László, Thuróczy Lajos, Bokody József és Forgó János játszott szerepet.

Az Országos Kéktúra történetéről ebben a videóban mesélünk, méghozzá nem a szervezők, hanem az egyszerű kirándulók szemszögéből. Így a videó azok számára is érdekes lehet, akik maguk is részt vesznek a mozgalom szervezésében. Megpróbáltuk átadni, hogy a különböző évtizedekben hogyan élték meg az emberek a kéktúrázást, miként hatott a kirándulók életére, és adott időszakokban milyen jelentőséggel bírt a társadalom számára ez a mára legendássá vált, mégis mindig izgalmas útvonal, amely számunkra nem a jelvényszerzésről szól.

1961-től a Magyar Természetjáró Szövetség vette át a mozgalom irányítását. A Kéktúra az 1970-es évek elejére országosan ismertté és népszerűvé vált, de az igazi áttörést Rockenbauer Pál 1979-ben forgatott televíziós sorozata, a Másfélmillió lépés Magyarországon hozta meg, amely máig tartó népszerűséget biztosított számára.

A Kéktúra ma a nagy európai E4-es turistaút része, előzményeit figyelembe véve pedig a kontinens egyik legrégebbi hosszú távú turistaútvonala. Ösvényei az ország legszebb tájain vezetnek keresztül, történelmi emlékhelyeket és természeti értékeket kötnek össze.

A kéktúrázás sajátos szubkultúrát teremtett. A pecsétgyűjtés és a túrázás generációkat köt össze, és sokak számára az egészséges életmód, valamint a természetvédelem felé vezető első lépést jelenti.

Az Országos Kéktúra és a Dél-dunántúli Kéktúra után utolsóként az Alföldi Kéktúra útvonala vált teljessé 1992–1996-ban. Ezzel bezárult a kör, és lehetővé vált Magyarország bejárása a kék jelzésű túraútvonalakon. 2015-re létrejött a mai Magyar Kékkör egységes rendszere, annak teljes infrastruktúrájával.

A szerző, Bakó Gábor oldala, a Túrák Magyarországon itt érhető el.