Festői falu fekszik az elátkozott hegyek között

Albánia a Nyugat-Balkán egyik legvadregényesebb országa, amelynek számos vidéke máig megőrizte érintetlenségét. Történelmét illír törzsek, rómaiak, oszmánok és a modern kor viharai formálták, legnagyobb kincse azonban nem a múltjában, hanem természeti világában rejlik.

Bár az ország a türkizkék tengerpartoktól az UNESCO világörökségi helyszínekig lenyűgöző változatosságot kínál, vad szépsége talán sehol sem mutatkozik meg olyan tisztán, mint az északi Albán-Alpok mélyén megbúvó Theth-völgyben. Itt épült ki Theth is, ez az apró település, amelynek lakói évszázadokon át szinte teljes elszigeteltségben éltek.

A falut körülölelő, 2000 méternél is magasabb csúcsok az Albán-Alpok legzordabb vonulatai közé tartoznak. A helyiek a hegységet egyszerűen csak Bjeshkët e Nemunának, vagyis elátkozott hegyeknek nevezik.

Az ide vezető út ma már aszfaltozott szerpentineken kapaszkodik fel a völgybe, ám nem is olyan régen még többnapos gyaloglás választotta el Thethet a külvilágtól. Ez a földrajzi elszigeteltség formálta a falu sajátos kultúráját, hagyományait és évszázadokon át fennmaradó életmódját.

Zárt világ

A teraszon várom, hogy végre kivilágosodjon a völgy. A kora reggeli szél olyan erővel söpör végig a hegyek között, mintha nem is a levegő, hanem maga az idő mozdulna meg körülöttem. A felkelő nap lassan feloldja a hegyek árnyékát, miközben idáig is felhallatszik a patak zúgása. Hátradőlök a székemben, és a fölém magasodó hegyeket figyelem, amelyek története több millió évvel ezelőtt kezdődött.

A mészkőcsúcsokat a földkéreg mozgásai emelték a magasba, majd a jégkorszak gleccserei mély völgyeket vájtak beléjük. A visszahúzódó jégtömegek alakították ki a ma ismert U alakú völgyet, amelyet kristálytiszta hegyi patakok szelnek át. Itt található a környék egyik legismertebb természeti látványossága, a Kék szem is, amelyhez ma reggel indulok.

8 fotó

Hirtelen egy fecske suhan el előttem. A tető eresze alatt fészkel, majd leszáll az asztal melletti fakorlátra, olyan közel, hogy szinte megérinthetném. A szomszéd már kihajtotta a juhokat a legelőre, csak Berta, a póniló várakozik türelmesen, remélve, hogy a turisták megkínálják néhány falattal.

Ahogy a 18 éves házigazdám, Josef meséli, ezt a vidéket az ember viszonylag későn népesítette be. A nehezen megközelíthető hegyek közé főként pásztorközösségek telepedtek, amelyek itt találtak menedéket a hódítók és a birodalmak elől.

Elátkozott hegyek legendája

Josef szerint már maga az elnevezés, az elátkozott hegyek, is jelzi, hogy ez a vidék nem csupán földrajzi fogalom, de a helyiek képzeletében és hagyományaiban is különleges helyet foglal el. Ahogy a nagyapjától hallotta, a név eredetéről több legenda is él, amelyeket generációról generációra adnak tovább a hegyi falvak lakói.

A legismertebb arról a három testvérről szól, akik hosszú vándorlás után érkeztek erre a környékre. Amikor felértek a magas hegygerincre, lélegzetelállító látvány tárult eléjük: mély, zöld völgyek, bővizű források és termékeny legelők. Mindannyian úgy érezték, hogy megtalálták azt a földet, ahol új életet kezdhetnek

A reményteljes kezdet azonban hamar viszállyá fajult. Mindhárman maguknak akarták a vidéket, és a nézeteltérés végül testvérháborúvá nőtte ki magát. Az egyik fivér dühében megátkozta a földet, azt kívánta, hogy aki itt él vagy erre jár, soha ne találjon könnyű utat, és a hegyek örökké próbára tegyék az erejét és kitartását. Ettől kezdve sűrű köd ülte meg a csúcsokat, a viharok pedig váratlanul csaptak le a völgyekre. A hagyomány szerint innen ered a hegység neve: Bjeshkët e Nemuna.

Egy másik, kevésbé ismert magyarázat jóval földhözragadtabb. Eszerint a név a pásztorok mindennapi küzdelmeiből született. A köd gyakran olyan sűrűn ereszkedett a szurdokokra, hogy néhány méternél távolabb sem lehetett ellátni. Előfordult, hogy egész nyájak tűntek el a sziklák között, vagy állatok zuhantak a mély szakadékokba.

A hirtelen érkező viharok, a villámcsapások és a veszélyes hegyi ösvények miatt sokan úgy érezték, mintha maga a hegység fordulna az ember ellen. Nem csoda, hogy az itt élők szemében ezek a hegyek egyszerre jelentettek menedéket és állandó próbatételt.

5 fotó

A magányos templom

Az egész napos túra után lesétálok Theth ikonikus templomához, a frissen nyírt gyepen néhány piknikező üldögél. A kőből épült, 19. századi templom kétségkívül a völgy egyik jelképe: fehérre meszelt falai és egyszerű harangtornya éles kontrasztot alkotnak a sötét sziklafalakkal.

A templom túlélte a háborúkat, a diktatúra éveit és Albánia vallásellenes korszakát is, amikor számos egyházi épületet bezártak vagy leromboltak. Részben a hegyi falvak makacs ragaszkodásának köszönhető, hogy megmaradt, részben pedig annak, hogy ezekben a zárt közösségekben a hagyományok gyakran erősebbek voltak a politikai rendszereknél.

A helyiek számára a templom ma is identitásuk egyik legfontosabb jelképe, amely a hitet és a folytonosságot jelenti egy olyan világban, ahol a természet és a történelem egyaránt próbára tette az itt élőket.

Lefekszem a fűbe, naplementekor a völgy aranyszínű fénybe borul. A templom tornya hosszú árnyékot vet a mezőkre, miközben a környező hegycsúcsok vörösen izzanak a fényben.

Hallgatom a patak zúgását és a távoli kolompok hangját, azt, ahogy a juhok hazatérnek.  A modern világ jelei ugyan már ide is megérkeztek – internet, turisták, új utak –, de Theth még mindig megőrzött valamit abból a ritka érzésből, amely Európa nagy részéből már eltűnt: az időtlenséget.

Amikor másnap reggel elhagyom a völgyet, a köd ismét lehúzódik a fák közé, mintha Theth csak egyetlen napra engedte volna meg, hogy megpillantsam valódi arcát, majd újra elrejtőzzött az elátkozott hegyek mélyén.