Sötét hagyományt őriz a vérbosszú tornya

Már messziről hallom az utcán focizó albán gyerekek kiabálását, amikor megérkezem a toronyhoz. Az egyikük akkorát bikázik a labdába, hogy egy pillanatra mindenki megdermed, úgy tűnik, a játékszer egyenesen a Theth-völgy mélyébe, a sebes patak kövei közé zuhan. Végül az utolsó pillanatban megakad egy kerítésben, a meccs pedig ugyanazzal a lendülettel folytatódik tovább.

Nekem már csak 15 percem maradt a Kulla e Ngujimit, vagyis az Elzárkózás tornyának zárásig, így kettesével szedem a lépcsőfokokat. Senki nincsen a dombon rajtam kívül, csak a kint focizó gyerekek nagybátyja szól utánam, menjek nyugodtan, most már fizetnem sem kell a látogatásért.

A szürke kőtorony kívülről alig különbözik a környező épületektől, semmi sem utal arra, hogy vastag falai között a helyiek évszázadokon át az életüket próbálták megmenteni. Pedig ez a kulla egy olyan hagyomány néma tanúja, amely hosszú időn át meghatározta az albán hegyvidék mindennapjait: a vérbosszúnak.

A Kanun ősi szabályai szerint ugyanis egy meggyilkolt családtag halálát vérrel kellett megtorolni. Akire vadásztak, hónapokra, sőt akár évekre is ezek közé a falak közé szorulhatott, mert odakint bármelyik pillanatban a biztos halál várhatta.

6 fotó

Kanun, mint jog

Belépek a vastag kőfalak közé, a szememnek idő kell, hogy hozzászokjon a félhomályhoz. Az ajtóra egy albán, kétfejű sast ábrázoló zászlót szegeztek. Közelebb hajolok, hogy megnézzem a hímzést, majd elindulok felfelé, a meredek falétrán.

A második szinten egy egyszerűen berendezett szoba fogad. A falakon megsárgult fényképek sorakoznak, azoknak a családoknak az arcképei, amelyeknek tagjai egykor önkéntes fogolyként húzták meg magukat a toronyban.

A térség társadalmi viszonyait hosszú időn át a Kanun, az albán szokásjog határozta meg, amelyet a hagyomány a 15. századi nemes, Lekë Dukagjini nevéhez köt, jóllehet a szabályai évszázadok során alakultak ki. A Kanun a családi és rokonsági viszonyoktól kezdve a tulajdonjogon és az öröklésen át egészen a konfliktusok rendezéséig a társadalmi élet számos területére kiterjedt.

Középpontjában a besa, vagyis a becsület és az adott szó sérthetetlensége állt. Egy ember tettei nem csupán őt, hanem egész családját képviselték. Ha valakit sérelem ért, a konfliktus ritkán maradt a két fél magánügye, az könnyen két nemzetség hosszú viszályává nőhette ki magát.

A törvénykönyv ugyanakkor olyan elveket is őrzött, amelyek ma is tiszteletet ébresztenek. A vendég sérthetetlennek számított, aki átlépte egy ház küszöbét, annak biztonságáért a házigazda teljes felelősséget vállalt, akár a saját életének árán is.

A Kanun legismertebb, egyben leghírhedtebb eleme mégis a vérbosszú volt. Gyilkosság vagy súlyos becsületsértés esetén az áldozat családja jogot formálhatott a megtorlásra. Bár a szabályok igyekeztek korlátok közé szorítani ezt a gyakorlatot, a valóságban a bosszúhadjáratok gyakran nemzedékeken át tartottak.

A kulla, mint otthon, erőd és menedék

Az Albán-Alpok elzárt völgyeiben a családok, amelyek hosszú évszázadokon át többnyire magukra számíthattak, olyan házakat építettek, amelyek békeidőben otthonként, veszély esetén pedig erődként szolgáltak. Ezek voltak a kullák, többemeletes kőtornyok vastag falakkal, keskeny ablakokkal és jól védhető bejáratokkal. Bár leginkább Észak-Albániával azonosítják őket, hasonló tornyok a Nyugat-Balkán más vidékein, Koszovóban és Montenegró egyes részein is megtalálhatók.

Az alsó szinten rendszerint állatokat tartottak és élelmiszert tároltak. Fölöttük lakott a család, a legfelső szint pedig figyelőpontként szolgált, innen belátták a környező völgyet, és időben észrevehették a közeledő idegeneket.

A Theth központjában álló kőtorony eredetileg a Koçeku család tulajdona volt, a műemléki nyilvántartások szerint Nikoll Zef Koçeku építtette az 1880-as évek táján. Bár ma leginkább a vérbosszúk történetével azonosítják, eredetileg lakótoronyként szolgált, csak később vált a békéltető tárgyalások helyszínévé, illetve átmeneti menedékké azok számára, akik a megtorlás elől kerestek védelmet.

6 fotó

Élet a toronyban

Kinézek az apró, lőrésszerű ablakon. Innen az egész völgy békésnek tűnik. Nehéz elképzelni, milyen lehetett éveket leélni úgy, hogy ez a keskeny nyílás volt az egyetlen kapcsolat a külvilággal. A vérbosszú célpontjává válni nemcsak állandó életveszélyt jelentett, hanem azt is, hogy az ember egyik napról a másikra elveszítette a szabadságát. Így a Kulla e Ngujimit egyszerre nyújtott menedéket és vált börtönné.

A napok egyhangú ritmusban teltek. A férfiak apró ablakokon át figyelték a völgyet, hallgatták a templom harangját, a pásztorok kiáltásait és a falu zaját. A családjuk hordta fel nekik az ételt, a vizet és a híreket. A bizonytalanság volt a legnehezebb, hiszen senki sem tudhatta, meddig tart a bezártság. Néhány hétig? Évekig? Vagy egész életükben? A vérbosszúk némelyike generációkon át húzódott, így a szabadság sokszor csak remény maradt.

Az észak-albániai vérbosszú még a közelmúltban sem tűnt el teljesen. Bár Enver Hoxha kommunista rendszere 1945-től gyakorlatilag felszámolta azt, a hagyományos törzsi jogot betiltották, az állam keményen fellépett minden önbíráskodás ellen. Ám a kommunista rendszer összeomlását követő jogbizonytalanságban egyes észak-albániai térségekben ismét megjelent a Kanunra hivatkozó bosszúállás, a zavargások és a fegyverraktárak kifosztása után a fegyveres leszámolások száma jelentősen megnőtt.

Theth és Shkodra környékén még a 20. században is akadtak olyan családok, amelyek a megtorlástól tartva hónapokra vagy akár évekre önkéntes bezártságba kényszerültek, gyermekeik pedig az iskolába sem járhattak. Ezért ez a torony nem csupán egy távoli korszak emléke, hanem sokak számára ma is élő történelem.

Mielőtt kilépek, még egyszer kinézek a lőrésen. A hegyek ugyanúgy állnak, mint évszázadokkal ezelőtt, csak most már én is tudom, hogy aki innen figyelte őket, annak sokáig nem adatott meg, hogy szabadon elinduljon feléjük.