A föld alól hozzák felszínre a történelmet az ásatások csendes hősei

Felszínre bukkanó csontvázak, kirajzolódó romok, a földből kikandikáló kincsek, aprólékosan, ecsettel dolgozó kutatók. Az átlagember nagyjából így képzel el egy régészeti feltárást, és a médiában is rendre az ásatások ezen, már-már romantikus oldala elevenedik meg.

Csakhogy a múlt feltárása korántsem csak látványos felfedezésekből áll. Sok kiemelt lelet mögött hosszú, küzdelmes, piszkos és fizikailag megterhelő munka húzódik meg, amelyben a régészek mellett az ásatási munkásoknak is nélkülözhetetlen szerepük van.

Wilhelm Laura fotográfus 2021–2022-ben édesapját elkísérve ezt a világot dokumentálta a Bács-Kiskun vármegyei Tiszaugon: célja az volt, hogy ne elsősorban a leletekre, hanem a feltárás mindennapjaira fókuszáljon. Képein egy olyan világ elevenedik meg, amelyben sárban, fáradság és monoton fizikai munka közepette tárul fel a történelem.

Miért annyira különleges a tiszaugi lelőhely?

„Tiszaug határában egy árvízvédelmi beruházást követően kezdtünk feltárásba mintegy 25 ezer négyzetméteren” – eleveníti fel Wilhelm Gábor, a Kecskeméti Katona József Múzeum régészeti osztályának vezetője, aki kollégáival korábban gepida temetőre bukkant a településen. A vizsgálatra azért volt szükség, mert a gát nyomvonalának módosítása és az ahhoz kapcsolódó földmunkák egy olyan területet érintettek, ahol a középkori Ság falu maradványai rejtőztek.

Bár a lelőhelyen korábban nem folyt ásatás, a település helyét már az 1980-as évek elején azonosította terepbejárásai során Laszlovszky József középkorkutató. Az írott forrásokban Ság különösen korán bukkan fel: szerepel a garamszentbenedeki apátság 1075-ben kelt alapítólevelében, amely szerint I. Géza király a falut révjével, vásárával és földjeivel együtt az apátságnak adományozta. Más szóval a település kiemelt jelentőségű volt Magyarország korai történetében.

A feltárás során aztán bebizonyosodott, hogy a lelőhely a vártnál is régebbre nyúlik vissza. A maradványok alapján a terület már a késő avar korban folyamatosan lakott volt, és amikor a honfoglaló magyarok megérkeztek, az itt élő közösség nem tűnt el, a két népesség valószínűleg együtt élt tovább. Ez ritka lehetőséget kínál annak megértésére, miként alakult át a Kárpát-medence népessége a honfoglalás idején.

11 fotó

A pusztulás nyomai a gazdag lelőhelyen

A lelőhely különlegessége nem csupán a hosszú történetében rejlik. Ság a Tisza mentén fekvő, gazdag település volt, amely révátkelőhelyet működtetett, vásártartási joggal bírt, lakói pedig halászatból, állattartásból és kereskedelemből is éltek.

A régészek által feltárt hatalmas mennyiségű állatcsont arra utal, hogy az itt élők az átlagos középkori falvaknál jóval nagyobb jólétben éltek. A leletek között halászathoz kapcsolódó eszközök, kerámiák, fémtárgyak, valamint egy különösen értékes, mérműves díszítésű cserépkályha elemei is előkerültek, amelyeket feltehetően egy kisnemesi udvarház omladékában találtak meg.

A település fejlődését ugyanakkor többször is megtörték a történelmi események. A 14. századtól ismétlődő birtokviták és hatalmaskodások lassították gyarapodását, így végül nem vált mezővárossá.

Wilhelm Gábor szerint Ság végső pusztulása a tizenöt éves háború idején következett be: 1596–1597-ben a török hadjáratok és a krími tatárok pusztítása során teljesen elnéptelenedett. A lakók nem tértek vissza, így a település fölé nem épült új falu. Ez a régészet számára kivételesen szerencsés helyzetet teremtett, hiszen a középkori rétegek érintetlenül maradtak a föld alatt.

A feltárás során több mint 2000 régészeti jelenséget dokumentáltunk

– eleveníti fel a kutató. A házak, kemencék, vermek, gazdasági épületek és udvarok kirajzolták a középkori település szerkezetét, miközben olyan környezeti változásokat is megfigyeltek, amelyek feltehetően a 13. századi éghajlati átalakulásokra utalnak.

Mivel foglalkozik egy ásatási munkás?

Az értékes kutatási eredmények elképzelhetetlenek lettek volna azon ásatási munkások nélkül, akiket Wilhelm Laura fényképei állítanak a középpontba. „A feltárások gyakran nagyon komoly fizikai teljesítményt igényelnek, ilyenkor óriási mennyiségű földet kell megmozgatni” – mondja Wilhelm Gábor.

A hasonló horderejű terepi vizsgálatokon emberek tucatjai dolgoznak egyszerre. Az ásatási munkások feladata, hogy a humusz eltávolítása után az objektumokat gondos kibontsák, rétegenként felnyissák a földet, talicskázzanak, valamint folyamatosan figyeljék az esetlegesen előbukkanó csontokat, kerámiákat és egyéb leleteket.

Nem egyszerű ásásról, lapátolásról van szó, hiszen az ásatási munkásnak értenie, éreznie kell a közeget. „Az újonnan érkezőknek meg kell tanulniuk felismerni a talaj legapróbb elszíneződéseit is, hiszen ezek jelzik egy-egy gödör, ház vagy sír határát” – emeli ki a régész. A cél nem egyszerűen a föld kiemelése, hanem az objektumok dokumentálhatóságának megőrzése.

A munkások jelentős része évek óta visszatér ugyanazokra az ásatásokra. A tapasztaltabbak segítik az újonnan érkezőket, így a szakmai fogások generációról generációra, illetve brigádról brigádra öröklődnek tovább. A régész szerint sokan rendkívüli kézügyességgel és jó megfigyelőképességgel végzik ezt a feladatot, ezért idővel valódi specialistáivá válnak a feltárásoknak.

17 fotó

Közös felelősség a régészeti feltárás

A közös munka azonban nemcsak szakmai, hanem emberi kapcsolatokat is jelent. Egy nagyobb ásatás hónapokig tart, a csapat tagjai naponta tíz órát töltenek együtt.

Reggel hét körül kezdődik a munka, mindenki egy-egy objektum feltárásán dolgozik, majd amikor az adott területtel végeznek, a kutatók dokumentálják az eredményt, és kezdődhet a következő feladat. A határidők szorosak, a beruházás csak a feltárás lezárása után folytatódhatnak, ezért mindenki munkája nélkülözhetetlen.

A siker alapja a kölcsönös bizalom és a következetes együttműködés

– húzza alá Wilhelm Gábor. A különböző társadalmi háttérből érkező embereknek össze kell csiszolódniuk, meg kell tanulniuk együtt dolgozni, és közösen felelősséget vállalniuk a lelőhelyért.

A kutató szerint sok munkás kifejezetten büszke arra, hogy részt vehet egy fontos régészeti kutatásban, örömmel figyeli az előkerülő leleteket, és különösen sokat jelent számukra, ha munkájukat elismerik. Nélkülük a föld mélyén rejtőző történetek jó része valószínűleg örökre rejtve maradna.