Amikor a föld megnyílt: teljes falvak rejtőznek ezekben a tavakban

A szlovén Šaleška-völgy olyannyira ritka európai táj, hogy nehezen találnánk párját. Az iparosodás ugyanis alapjaiban változtatta meg a látképet a második világháború után, miközben teljesen átformálta a domborzatot. A Velenje környéki tavakat ma vidám, szórakozással és élményekkel teli helyként láthatjuk, ám a nyugodtnak tűnő vízfelszín alatt egykori mezőgazdasági világ rejtőzik utakkal, földekkel, gyümölcsösökkel, otthonokkal, templomokkal és faluközpontokkal.

Így kelt ez a rejtélyes hely kissé talán ambivalens érzéseket. A munkások, az otthonukból kitelepített családok, az ökológiai károk, a helyreállítás, az emlékezet és egy olyan régió története, amely ma is az igazságos átmenet útját keresi a szén utáni korszak felé.

Lignitréteg a mélyben, a felszín közben süllyed

A lignit kitermelése a 19. század végén kezdődött, majd a második világháború után látványosan felgyorsult Szlovéniában, amikor a szén az akkori Jugoszlávia ipar- és energiapolitikájának központi elemévé vált. Velenje területe pedig rendkívül vastag lignitréteget rejt, amely egyes helyeken meghaladja az impozáns 160 métert.

Ám amikor egy ilyen vastag réteget a föld alatt kitermelnek, a fölötte lévő kőzet megreped, majd fokozatosan belesüllyed a kibányászott üregekbe. A felszínen először a földek és az utak repedeznek meg vagy dőlnek meg, mélyedések alakulnak ki, amelyekben összegyűlnek a patakok és a csapadékvíz. A mai békésnek látszó tavak tehát vízzel feltöltődött, felszínsüllyedési medencék. És egyáltalán nem mindennapiak.

„Az első kisebb felszínsüllyedési tavak a Škale bányaterületen jelentek meg, a második világháború előtt. A manapság közkedvelt Velenjei-tó vízzel feltöltődő medencéje már 1925-ben elkezdett kialakulni Gregor Meh birtokán, amit évtizedeken át Plevelovo-tónak neveztek a helyiek. A jelenleg is terjeszkedő, három fő tó közül a legfiatalabb, a Družmirjei-tó 1975-ben kezdett körvonalazódni, miközben a bányászat nyugat felé, Šoštanj és Gaberke irányába terjeszkedett. Az átalakulás ettől kezdve keletről nyugat felé haladt, követte a kitermelés előrehaladását.

Ami korábban a völgy egyik legtermékenyebb és legsűrűbben művelt vidékének számított, hamarosan tavak, töltések és ipari övezetek láncolatává alakult”

– indított el minket a képzeletbeli időutazásra Saša Bujan, a Šalek-völgyi Idegenforgalmi Hivatal idegenvezető szervezője, aki helytörténeti dokumentumok és helyi szakértők segítségével válaszolt a kérdéseinkre.

Ahogy azt megtudjuk, ugyanez a táj később egy második átalakuláson is átesett az ökológiai helyreállítás, az új élőhelyek kialakulása, valamint a rekreáció, a kultúra és a turizmus fejlődése révén. De a történet ennél jóval összetettebb.

Legyél Te is előfizetőnk!Tetszik a National Geographic online tartalma? A nyomtatott magazinban további, máshol nem elérhető történeteket és fotókat találsz. Aktuális előfizetési akciónkról itt tájékozódhatsz.

Vajon hány település örökségét őrzi a víz mélye? Egyelőre nem létezik egyetlen rövid lista, amely egyszerre lenne teljesen pontos és történelmileg méltányos.

A falvak, kataszteri területek és egyházi plébániák határai ugyanis nem estek egybe, ráadásul a bányászat különböző módokon tüntette el ezeket a helyeket. Egyes épületeket elöntött a víz, másokat a várható kár miatt előre lebontottak, néhány a felszínsüllyedés következtében omlott össze, míg megint másokat a bánya létesítményei, a hamulerakók vagy a rekultiváció során felhasznált feltöltőanyag fedte be.

5 fotó

Az elveszett tájjal három település neve kapcsolódik össze a legkövetkezetesebben: Škale, Družmirje és Preloge. A helyiek visszaemlékezései szerint az egyik templom tornya például úgy megdőlt, mint a pisai ferde torony. De más is történt. A sírok még azelőtt megsüllyedtek, hogy a temetőt átköltöztették volna, a házak falai megrepedtek, a fák pedig még akkor is virágba borultak, amikor már a vízben álltak.

Egy egykori lakos úgy emlékezett vissza, hogy a családi háza olyannyira megdőlt, hogy a tányért már nem lehetett pereméig megtölteni levessel. Az ilyen részletek jól érzékeltetik, hogy a folyamat nem egyetlen drámai árvizet jelentett, hanem hosszú éveken át tartó bizonytalanság, ismétlődő javítások és többszöri költözések történetét rejti.

Házak, templomok, iskolák, erdők a víz mélyén

Számos épületet szerencsére még azelőtt kiürítettek vagy lebontottak, mielőtt elérte volna a víz. Mások megrepedtek, megdőltek vagy összeomlottak a felszínsüllyedés következtében. A mai, vízfelszín alatti táj leginkább alapokból, pincékből, falszakaszokból, utakból, törmelékből, fatörzsekből és az egykori földparcellák megváltozott domborzati formáiból áll.

Ezek között virtuálisan is sétálhatunk az örökségturisztikai program, „Az elsüllyedt falvak rejtélyei” segítségével, amelyet a Šaleška-völgy Turisztikai Szervezete helyi partnerekkel együtt dolgozott ki, és amely elnyerte a Slovenia Unique Experience (SUE) minősítését. A történelmi térképek, fényképek, levéltári dokumentumok és helyi visszaemlékezések alapján felépített program érthető, érzelmileg is átélhető módon szemlélteti, miként foglalta el fokozatosan a víz az egykori utak, földek, házak és falusi intézmények helyét. Végigvezeti a látogatót az ok-okozati összefüggések teljes láncolatán a föld mélyén húzódó lignitrétegtől a bányászok munkáján, a felszínsüllyedésen, a települések eltűnésén és a kitelepítéseken át egészen az ökológiai helyreállításig és a mai táj kialakulásáig.

Az egykori Ó-Škale egy jól fejlődő falu minden fontos intézményével rendelkezett, mielőtt teljesen eltűnt.

Itt állt a Szent György-templom, a plébánia, a temető, két iskolaépület, a községháza, egy üzlet, fogadók és a közösségi ház. A templom idővel azonban életveszélyessé vált, ezért 1946-ban betiltották benne az istentiszteleteket, majd a látványosan megdőlt tornyát 1951-ben lebontották. A temetőt exhumálták és máshová telepítették át. A falu területét és a kisebb építmények maradványait később fokozatosan elnyelte a felszínsüllyedés és a víz” – mesélte idegenvezetőnk, miközben a Velenjei Vízisport Klub hajókázásra vitt minket egy hagyományos pletrca csónakon a Velenje-tavon (ilyeneket látunk a híres bledi fotókon is), ahol a víz alá merült fák titokzatos világa is elénk tárult.

Ahogy megtudjuk, a búvárok kézzelfogható maradványokat dokumentáltak a víz mélyén. Az egykori Pesje északi részén például a Žibert család házának megmaradt pincehelyiségét azonosították, ahol korábban egy pékség működött. A Velenjei-tó egyes részein emellett falszakaszokat, alapokat és különféle tárgyakat találtak. A korlátozott látási viszonyok, az üledék, a biztonsági előírások és a tófenék folyamatos átalakulása azonban megnehezítik a rendszeres dokumentálást. Ez azonban nem fékezi meg a szakembereket, akik a mai napig folytatják a feltárási munkát.

Még ma is mozognak a tavak

Nézzünk egy konkrét példát! A már említett Družmirjei-tó 1975-ben kezdett kialakulni, amikor a kitermelés a szénmező nyugati részére tevődött át. A kibányászott szénrétegek fölötti felszín fokozatosan megsüllyedt, és ahogy újabb fejtési mezőket nyitottak meg, eltolódott a legnagyobb süllyedés zónája. Új mélyedések jöttek létre, amelyek megváltoztatták a lejtőket és tovább növelték a vízzel feltöltődő medencét.

2000-ben a tó legnagyobb mért mélysége 69,1 méter volt, felszíne pedig körülbelül 52 hektárt tett ki; 2004-re a mélység elérte a 78 métert, 2008-ra a 85,4 métert, 2014-re pedig a 88,1 métert.

A 2022-re vonatkozó, egységesített hivatalos adatok szerint a tó területe 124,2 hektár, víztérfogata 25,9 millió köbméter, legnagyobb mélysége pedig 85,3 méter. Az egyes felmérésekben szereplő maximális mélységértékek közötti kisebb eltérések a meder folyamatos változásából, a különböző mérési módszerekből, az üledék felhalmozódásából, valamint abból adódnak, hogy a tó legmélyebb pontjának helye idővel eltolódik.

A Družmirjei-tó tehát még ma is „mozog”. Felszíne átlagosan évi körülbelül 4,3 hektárral növekedik. A bányászat és az azt követő felszínsüllyedés azonban időben elhúzódó folyamat. A fedőkőzet nem süllyed meg azonnal, amikor a szenet kitermelik. A mozgás fokozatosan terjed felfelé és oldalirányban, így a felszín még évekkel azután is tovább alakulhat, hogy egy adott fejtési területet bezártak. A helyi szakmai útmutatók szerint az érintett területek legalább két évtizeden keresztül tovább süllyedhetnek a kitermelés befejezése után.

A keletebbre fekvő Škalei-tó és a középső Velenjei-tó azonban már nem terjeszkedik. Területük lényegében stabilnak tekinthető, jóllehet partvonalát és a felszín alatti viszonyokat folyamatosan figyelemmel kísérik. Utóbbi talán a legjobb példája annak, hogyan alakulhat át a völgy egy ipari tevékenység által károsított térségből közösen használt közösségi tájjá. A Velenjei Strand, a tóparti séta- és kerékpárutak, a vízi sportok, a vitorlázás, a horgászat, a játszóterek és a rendezvényhelyszínek családokat, sportolókat, helyi lakosokat és turistákat vonzanak.

Szlovénia legfiatalabb városa épült ide

Velenjét Szlovénia legfiatalabb városának tartják. Ez összefügg a tavak mélyére süllyedt falvak eltűnésével, de nem egyszerű ok-okozati láncolat révén. Úgy tűnik, hogy mindkettő ugyanannak a folyamatnak, a második világháború utáni gyors szénbányászati terjeszkedésnek a következményét fémjelzi.

„Ahogy nőtt az ország szénigénye, a helyi bánya több ezer munkásnak nyújtott megélhetést. Számukra egy tudatosan megtervezett modern várost építettek, amely lakásokat, iskolákat, gyermekintézményeket, egészségügyi ellátást, kulturális létesítményeket, üzleteket és köztereket biztosított. Velenje új városközpontját hivatalosan 1959. szeptember 20-án avatták fel.

A bánya igazgatója, Ernest „Nestl” Žgank, valamint a várostervezők a „város a parkban” koncepcióját valósították meg, és modern lakóházakat emeltek a nagy kiterjedésű zöldterületek közé. Munkások érkeztek Szlovénia minden részéből, valamint az egykori Jugoszlávia más köztársaságaiból, akik megalapozták azt a soknemzetiségű identitást, amely ma is jellemzi a várost.

Ez egy történelmi paradoxon, ahol a völgy falvakat veszített és cserébe egy várost nyert, de az egyik nem egyenlítheti ki a másikat. Ez jól kifejezi a modern Velenje történelmének alapvető feszültségét

– hangsúlyozza Saša Bujan a kérdésünkre, aki elárulta azt is, hogy a korabeli beszámolók Velenjét időnként a „szocializmus csodájának” nevezték, mert a város egyrészt rendkívül gyorsan épült, másrészt példátlan közösségi összefogásban, ahol a lakosok és a bányászok több ezer órányi önkéntes munkával járultak hozzá utak, parkok, sportlétesítmények és közösségi épületek létrehozásához.

Ezzel párhuzamosan Škale, Pleterje, Družmirje, Preloge és más érintett települések lakói kénytelenek voltak elhagyni gazdaságaikat és családi házaikat. Néhányan az új városba költöztek, mások Új-Škaléban, Ravnéban, a közeli dombvidéken vagy egészen más völgyekben építették fel új otthonukat. Sokan korábban csak a földművelést, állattartást és az önellátásra épülő falusi életmódot ismerték. Ezután azonban lakótelepi lakásokba költöztek és ipari munkakörökben kezdtek el dolgozni.

A Velenjei-tó mellett 1979-ben azért kialakítottak egy Kunta Kinte nevű kiskertes övezetet, hogy lehetőséget adjanak a lakótelepekre költözött bányászoknak és egykori falusiaknak arra, hogy ismét kapcsolatba kerüljenek a földdel, zöldséget termesszenek, állatokat tartsanak, és részben visszataláljanak a vidéki élet ritmusához.

És bár a tavakat sokáig a bányászat okozta veszteségek jelképeként tartották számon, ám az ökológiai helyreállításnak és a kulturális örökség bemutatásának köszönhetően mára a megújulás szimbólumaivá váltak. Egyszerre őrzik az elsüllyedt falvak emlékét és a térség új életének történetét.

Le a mélybe egy százéves bányalifttel

A város, a helyi bányászat és az elsüllyedt falvak történetét azonban 160 méterrel a felszín alatt érthetjük meg a legjobban. A Szlovén Szénbányászati Múzeumban bányászsisakot és védőfelszerelést kapunk, majd becsukódik mögöttünk a több mint százéves bányalift rácsajtaja. Néhány pillanattal később már ugyanazon az útvonalon ereszkedünk a mélybe, amelyen egykor nap mint nap több ezer bányász indult dolgozni a „fekete aranyért”, vagyis a lignitért.

A föld alatt szinte egy külön világ tárul fel. A teljesen felújított múzeumban húsz élethű jelenet, tizenöt életnagyságú figura és modern audiovizuális installációk elevenítik fel a bányászok mindennapjait. A másfél órás vezetés során többek között fejtőgépeket, szállítószalagokat és a bánya hatalmas infrastruktúráját ismerhetjük meg, miközben az is kiderül, miként alakította át a föld mélyén zajló munka a felszínt. Egy digitális rekonstrukció lépésről lépésre mutatja be, hogyan süllyedt meg a talaj, hogyan tűntek el falvak, és miként születtek meg azok a bizonyos tavak.

A műszaki részletek után jöhet a bányászok öltözője és fürdője, ezután pedig egy korhűen berendezett bányászlakásba léphetünk, ahol a családok, a hétköznapok és a bányászközösség összetartása kerül a középpontba. A látogatás végén egy föld alatti bányavasúttal zakatolunk visszafelé. Már alig várjuk, hogy újra friss levegőt szívhassunk odafent, aminek a luxusa sajnos nem adatott meg mindenkinek, aki ide került.

Közben megtudjuk, hogy a Velenjei Szénbánya legkésőbb 2033. december 31-én befejezi a lignit kitermelését. A bánya bezárását a 2026-ban elfogadott szlovén bányabezárási törvény írja elő, amely az ország szénalapú energiatermelésének fokozatos kivezetését és az igazságos zöldátmenetet szolgálja. A tavak azonban még hosszú évekig formálódhatnak, ahol a legnagyobb kihívás jó eséllyel az lesz, hogy a fejlődés közben ne vesszen el a bányászok, az elsüllyedt falvak és az otthonukat elvesztő családok emlékezete.