Az ember formálta át Albánia paradicsominak tűnő partjait

A vakító fehér homok visszaveri a nap sugarait, nem tudom, hol ér véget a tenger, és hol kezdődik az ég. Mintha Ksamil partja mintha nem is földi lenne. Belemarkolok a homokba, s bár tudom, hogy a fehér fövenyt a turizmus kedvéért hordták ide, megbabonázva csorgatom ki ujjaim között a finom szemcséket.

Reggel hét óra van, a bárok redőnyei még lehúzva, a napágyak katonás rendben sorakoznak a gazdájukra várva. A tenger szinte hangtalanul hullámzik, csak néhány sirály köröz a víz fölött, és ebben a magányban egy rövid időre úgy érzem, mintha a part csak az enyém lenne.

A szerény kezdetek

Ma már sokan Európa Maldív-szigeteiként emlegetik az Albán-Riviérát, pedig ez a vidék hosszú ideig szinte teljesen kívül esett a nemzetközi turizmus látóterén. Az apró tengerparti települések – Himara, Borsh, Qeparo, Lukovë vagy Ksamil – évszázadokon át a halászatból, az olajfaligetekből és a termőföldből éltek, a második világháború után pedig Albánia Európa legelszigeteltebb államává vált.

Enver Hoxha kommunista diktatúrája alatt a déli partvidék a görög határ közelsége miatt stratégiai katonai övezetnek számított. A tengerpartot bunkerek százai szabdalták, a külföldiek előtt teljesen lezárták, de még az albánok is csak szigorú korlátozások mellett juthattak el ide.

Bár a Korfuval szemközt elhelyezkedő Sarandát már az oszmánok uralkodása alatt is fontos kikötővárosként használták, a kommunizmus éveiben elsősorban közigazgatási központként működött. Néhány állami üdülő fogadott ugyan vendégeket, ám ezek kizárólag a rendszer dolgozói számára voltak fenntartva. Miközben a Földközi-tenger más partvidékein egymás után születtek meg a ma már legendás nyaralóhelyek, az Albán-Riviéra évtizedekre kimaradt a mediterrán turizmus aranykorából.

7 fotó

Ksamil története

Saranda mellett Ksamil felemelkedése is különleges, ugyanis az Instagram-sztár település 1960-ig nem is létezett. A ma nyüzsgő partvidék eredetileg a kommunista állam tudatos mezőgazdasági projektjeként jött létre azért, hogy a korábban szinte lakatlan szakaszon olajfaligeteket, citrusültetvényeket és mezőgazdasági szövetkezetet alakítsanak ki.

A közeli Butrinti-lagúna kivételes vízminősége kedvezett a kagylótenyésztésnek is, amely rövid idő alatt az ország egyik legfontosabb akvakultúrájává nőtte ki magát, és ma is meghatározó szerepet tölt be a térség gazdaságában. A helyiek életét ekkor még a föld, a tenger és az évszakok váltakozása irányította, a turizmus gondolata szinte fel sem merült.

Az 1991-es rendszerváltás azonban mindent megváltoztatott. Albánia évtizedes elszigeteltsége egyik napról a másikra ért véget, és a korábban lezárt tengerpart hirtelen az ország egyik legnagyobb lehetőségével kecsegtetett.  Elsőként a külföldön dolgozó albánok tértek haza befektetni: apartmanházakat építettek, majd egymás után nyíltak a családi panziók, kis éttermek és vendégházak.

A nemzetközi áttörés azonban csak jóval később érkezett, amikor a 2000-es évek közepén a hátizsákos utazók felfedezték maguknak az országot, mint Görögország kedvezőbb árú, még érintetlen alternatíváját. A következő évtizedben az útikönyvek és utazóblogok már Európa utolsó, rejtett tengerpartjaként írtak az Albán-Riviéráról, végül megjelentek a drónfelvételek, az Instagram és később a TikTok, amelyek néhány látványos légi felvétellel világszerte ismertté tették Ksamilt.

A vakítóan fehér strandok, a szinte fluoreszkáló türkiz víz, és a parttól néhány száz méterre lebegő apró szigetek képei pillanatok alatt bejárták a világot.  Ám éppen itt kezdődik a történet kevésbé ismert fejezete.

A képeslapokra illő látvány ugyanis nem kizárólag a természet műve. A ma ismert Ksamil részben tudatos emberi beavatkozás eredménye, egy olyan átalakulásé, amely jól példázza, miként formálja át a turizmus nemcsak a települések életét, de magát a tájat is.

Reggel az asszonyokkal

Elborzolom a lábnyomaimat a homokon, és elindulok a parton. Minden reggel ugyanaz az útvonalam. Az ember, főleg, ha elég korán érkezik, könnyen elhiszi, hogy Ksamil mindig is ilyen volt, nyugodt, csendes, ahol csak a helyiek fordulnak meg.  Hamar rászoktam erre az arcára, így mikor a szállodák éttermeiben még pirul az első kenyérszelet, és a rántottát sütik, én már a Jón-tenger hűvös vizében tempózom.

Egy idő után feltűntik, hogy minden reggel ugyanazok az asszonyok érkeznek a parthoz. Leülnek néhány percre, megvitatják a híreket, fejükbe nyomják a szalmakalapot, majd egyszerre indulnak el a lépcsőkön. Az úszás a nap természetes kezdetét jelenti, olyan magától értetődő szokást, mint máshol az első csésze kávé.

Azt is kifigyeltem, hogy mindig ugyanabban az időben gyülekeznek, éppen akkor, amikor az Africa Beach Club filippínó pincérnője is elkezdi a takarítást. Egyik reggel beszédbe elegyedek a fiatal nővel. Ahogy meséli, a férje Magyarországon dolgozik, ő pedig szezonról szezonra itt építi a saját életét.

7 fotó

Sokan azzal az elvárással érkeznek Ksamilba, hogy a természetes karibi homokos partot érezzék lábuk alatt, pedig az Albán-Riviéra geológiája alapvetően sziklás és kavicsos; Himara, Borsh vagy Saranda strandjai ma is ezt a természetes karaktert őrzik. Ksamilban ugyan eredetileg is voltak kisebb homokos öblök, ám a ma ismert, széles, vakítóan fehér strandok jelentős része a közösségi médiának köszönhetően épült.

A 2000-es évek végétől, különösen a 2010-es években a helyi strandüzemeltetők, szállodák és beach clubok fokozatosan világos homokot kezdtek a partra szállítani. A cél egyszerű volt: olyan strandokat akartak létrehozni, amelyek megfelelnek a nemzetközi turisták által keresett mediterrán álomképnek.

A fehér homok látványosabb a fényképeken, sekélyebbnek mutatja a vizet, és sokkal inkább idézi a trópusi szigetek hangulatát, mint a természetes kavicsos partok. Egyes szakaszokat ma már szinte minden szezon előtt újra kell tölteni, mert a téli hullámzás elsodorja a homokot. A háttérben változatlanul ott emelkednek a mészkőhegyek, a domboldalakon évszázados olajfák kapaszkodnak a sziklákba, a közeli Butrinti Nemzeti Park pedig továbbra is őrzi UNESCO világörökségi értékeit, a part mentén azonban egy új, részben ember alkotta mediterrán világ született.

Kiülök a sziklákra száradni, bámulom a ciklámen, hattyú alakú vízibicikliket. Mielőtt a családok megszállnák a partot, felkerekedem, és megtartom Ksamilnak ezt a nyugodt, emberléptékű képét, amely jóval régebbi, mint a hirtelen jött világhírnév és a tömegturizmus.