Így kötöttek szövetséget az őslakosok és a fullánktalan méhek a perui Amazonas-vidéken

Legfeljebb finoman megharapnak, ha veszélyként érzékelnek, de nem csípnek

– nyugtat meg Adriano, miközben félszegen besétálok az előttem cikázó méhek százainak felhőjébe. Fullánk nélküli Melipona-méhekkel ismerkedek a perui Amazonas vidékén – olyan, az esőerdő mélyén élő családok körében, akik az elmúlt években kezdtek el fenntartható méhészkedéssel foglalkozni. Sokáig a létezésükről sem tudtam, pedig ezeknek a körömnyi méretű rovaroknak – amelyek bolygónk legősibb méhei közé tartoznak – óriási szerepe van az amazóniai esőerdő biológiai sokféleségének megőrzésében.

A világon ismert mintegy 600 faj körülbelül fele az Amazonas-medencében él, ahol a trópusi növények több mint 80 százalékának – többek között a kávé, a kakaó, az avokádó, valamint számtalan gyógynövény – beporzásában vesznek részt. Mézüket, amelynek állaga és színe is egészen más, ízvilága pedig sokkal változatosabb, mint az európai méhek mézéé, a perui őslakosok évszázadok óta fogyasztják, és a hagyományos gyógyászatban a szemfertőzéstől az emésztőrendszeri panaszokig számos egészségi probléma kezelésére használják.

A klímaváltozás, az erdőirtás és a növényvédő szerek halálos összjátéka, valamint a betelepített méhekkel folytatott verseny azonban egyre nagyobb veszélyt jelent az őshonos méhekre, miközben a tudósok és természetvédők az idővel versenyt futva igyekeznek elérni, hogy ezek az alig ismert, ám a Föld jövője szempontjából létfontosságú rovarok felkerüljenek a nemzetközi természetvédelmi vörös listákra.

Fullánktalan méhekA Meliponini nemzetségcsoport a fullánktalan méhek több tucat nemzetségét foglalja magában, köztük a Közép-és Dél-Amerikában elterjedt Melipona nemzetséget. Hagyományos elnevezésük régiónként, etnikai csoportonként és fajonként változik: a perui Amazonas-vidéken a Tetragonisca angustula helyi neve ramiche, Kolumbiában ugyanezt a fajt angelitas néven emlegetik. Brazíliában egyik fajuk jataí néven ismert, míg Közép-Amerikában a maja, Ausztráliában pedig a sugarbag elnevezést általában a fullánktalan méhekre használják.

A Meliponini méhek Ázsia, Afrika, valamint Közép- és Dél-Amerika trópusi és szubtrópusi erdeiben őshonosak, beleértve az Amazonas esőerdejét is. Latin-Amerikában eddig több mint 400 fajukat írták le, amelyek közül 175 Peruban is megtalálható. Kutatások szerint a fullánktalan méhek méze nagyobb mennyiségben tartalmaz bioaktív vegyületeket, és alacsonyabb a cukortartalma, mint az Apis-fajokhoz tartozó méhek kereskedelmi forgalomban kapható mézének. Ez új, akár életmentő gyógyszerek felfedezésének lehetőségét nyithatja meg, a fullánktalan méhek mézének biológiai sokfélesége és kémiája azonban a perui Amazonas-vidéken nagyrészt még mindig ismeretlen.

Prémium méz a dzsungelből

Egy fullánktalan méheket tenyésztő házaspár, Desiderio és Juanita otthonában járunk, egy Iquitostól másfél órányi motorcsónakútra fekvő településen. A buja növényzet, a színek, hangok és illatok kavalkádja a trópusi levegő fülledtségével együtt szinte mámorító. Az udvarban több tucat fából készült kaptár áll, amelyeknek szorgos lakói virágok százait látogatják meg nap mint nap. Azelőtt Desiderio – a vadászat és halászat mellett – főként faszéntermeléssel foglalkozott, a mézet pedig mindig is a vadonból gyűjtötte be, ennek ára azonban a méhfészkek és kolóniák elpusztulása volt.

„A férjemnek ma már nem kell fákat kivágnia és elégetnie ahhoz, hogy boldoguljunk, és a méhekre is egészen másként tekintünk, mint régen. A gondozásukon keresztül értettük meg, hogy nemcsak a mézük értékes, hanem a beporzó munkájuk, ami életben tartja az erdőt” – árulta el a National Geographic magyarországi online kiadásának Juanita. A házaspár annak a kezdeményezésnek a révén fogott bele a méhészkedésbe, amelyet a Covid-19-járvány alatt egy iquitosi szövetkezet, a BioAmaz indított útjára.

„A projekt 2020 tavaszán indult el két méhfészekkel, egy méhfajjal, és egyetlen családdal. Azóta több mint ötszáz család csatlakozott Loreto régió különböző közösségeiből, akikkel mintegy 1600, összesen 29 őshonos méhfajhoz tartozó fészket gondozunk” – meséli Julio Adriano Meza Braga, a BioAmaz alapítója és az esőerdőben élő családokat fenntartható méhészkedésre ösztönző Bee Queen Coin megálmodója.

A Bee Queen Coin egyszerre természetvédelmi és megélhetési program, amelyet a kooperatíva – Peru Környezetvédelmi Minisztériumával, valamint a védett területek kezeléséért felelős SERNANP-pal együttműködésben – nemzeti rezervátumokban is működtet. Céljuk, hogy a helyi közösségek számára olyan kiszámítható jövedelemforrást teremtsenek, amelyhez nem kell elpusztítaniuk azt, amiből élnek: az erdőt és annak élővilágát.

„Az Amazonasban a természetvédelem önmagában nem elég. Nem lehet egyszerűen azt mondani az esőerdőben élő embereknek, hogy ne vágjanak és tüzeljenek fát, vagy ne vadásszanak és halásszanak. Enniük kell, és ha nincs más lehetőségük, rövid távú szükségleteik felülírják a távlati természetvédelmi szempontokat” – magyarázza Adriano.

9 fotó

A Bee Queen Coin éppen ezt a logikát próbálja megfordítani. A vadonban talált méhfészek korábban a méz miatt volt értékes. Ha valaki rábukkant egyre az erdőben, kivágta a fát, hogy hozzáférjen a tápláló nedűhöz, majd magára hagyta a fészket. Adriano szerint ilyen körülmények között tízből kilenc kolónia három hónapon belül elpusztul.

A program ezért fizet a helyieknek, hogy megmentsék az erdőben magukra hagyott fészkeket vagy tovább szaporítsák a már gondozott kolóniákat. Aki életben tart és megfelelően gondoz egy méhcsaládot, bónuszt kap, és lehetőséget arra, hogy később jutányos áron értékesítse a méztermést.

Azt szeretnénk elérni, hogy az erdő pusztítása többe kerüljön, mint az, ha hagyjuk virágozni

– mondja Adriano.

A gondozásra váró méhkolóniákat entomológusok vizsgálják meg, hogy meghatározhassák a mesterséges kaptárak telepítésének, valamint a méhcsaládok tartásának feltételeit, a kaptártermést pedig az Universidad Nacional de la Amazonía Peruana iquitosi biotechnológiai kutatólaboratóriumában elemzik.

A méhkolóniák gondozói csak a felesleget, a termés egyharmadát vagy felét takarítják be, ami fajtól és környezeti feltételektől függően 300–1000 milliliter mézet jelent évente. „Türelmesnek, szorgalmasnak és mértéktartónak kell lennünk. Azoktól a méhcsaládoktól, amelyek nem termelnek elegendő többletet, nem takarítunk be semmit” – jegyzi meg Juanita. (Összehasonlításként: az Apis nemzetségbe tartozó egyes méhek kaptáronként évente 10–40 liter mézet állítanak elő, míg a fullánktalan méhek mindössze 1–4 litert).

A méhészcsaládok értékesítésre szánt kaptártermését a BioAmaz a helyi piaci árak többszöröséért vásárolja meg, majd hozzáadott értékű termékekként árusítja, a bevételt pedig újabb közösségek bevonására és képzésére fordítja. A cél tehát nem egyszerűen a méztermelés, hanem az, hogy az embereknek legyen olyan megélhetésük, amelynek feltétele az élő erdő.

Ebben a szemléletváltásban pedig a gyerekeknek is kulcsszerepe van. Amikor Adriano először látogatott meg egy közösséget, hogy elmagyarázza az érdeklődő családoknak a méhészkedésben rejlő lehetőségeket és megmutassa a kaptártelepítés csínját-bínját, a legfiatalabbak azt kérdezték tőle: „Hogyan fogom etetni az új háziállataimat?”

Adriano számára ez a kérdés sokat elárult arról, hogy hogyan változhat meg a méhekhez való viszony.

Ha pusztán méztermelőkként bánunk velük, az érdekel, mennyi hasznot hoznak, ha azonban élőlényként, szinte családtagként tekintünk rájuk, azt akarjuk tudni, hogyan tarthatjuk őket életben

– mondja. A válasz pedig egyszerű: virágokra van szükségük, vagyis fákat és növényeket kell megőrizni és ültetni, hogy legyen mivel táplálkozniuk.

A Bee Queen Coin következő célkitűzése több mint 50 ezer család segítségével egymillióra növelni a gondozott méhfészkek számát. „A jelenlegi erőforrásainkkal ez körülbelül 140 évbe telne” – jegyzi meg Adriano, ezért a helyi közösségek mellett vállalatokat és szervezeteket is szeretnének bevonni, hogy ennél sokkal rövidebb idő alatt megvalósulhasson az elképzelés.

Legyél Te is előfizetőnk!Tetszik a National Geographic online tartalma? A nyomtatott magazinban további, máshol nem elérhető történeteket és fotókat találsz. Aktuális előfizetési akciónkról itt tájékozódhatsz.

Amikor a hagyományos tudás és a modern tudomány egymásra talál

A fullánktalan méhek és az ember szövetsége nem ma kezdődött. Az Újvilág trópusi vidékein élő őslakos népek évszázadok óta nagyra becsülik ezeket a rovarokat, a nyugati tudomány és a szélesebb társadalom figyelme azonban sokáig csak a gyarmatosítás során betelepített háziméhre irányult.

A Yucatán-félszigeten a maják már a prekolumbiánus időkben kifinomult rendszert dolgoztak ki a méhek tartására, a mézet, viaszt és propoliszt pedig kereskedelemben, rituális célokra és a mindennapi életben is használták. Az Amazonasban ugyan nem terjedt el a szervezett méhtartás, de az őserdőben élő bennszülöttek körében is nemzedékről nemzedékre öröklődtek a méhkolóniák ismeretére és kezelésére épülő hagyományok.

Az asáninka, yanesha, kukuma és awajún népek egy kíméletesebb módszere a mézszerzésre az volt, hogy a fészek magasságában egy macsétával lyukat vájtak a fa törzsébe, így a mézhez anélkül férhettek hozzá, hogy veszélyeztették volna a fészek fiasításra szolgáló struktúráit. A nyílást növényi anyagokkal vagy agyaggal zárták le és liánnal rögzítették, majd 8–12 hónap elteltével visszatértek, hogy újra begyűjtsék a mézet.

Egyes közösségek a méz kinyerése után a fészekből származó viaszt és propoliszt a közelben hagyták, hogy a méhek felhasználhassák azokat új méztároló edények kialakításához, míg mások a fa tövéhez növényi hamut szórtak a kártevők távoltartására, a védelem nélkül talált kolóniákat pedig olykor az otthonuk közelében helyezték el, hogy biztonságban tartsák őket.

Az esőerdők lakói közül sokan már a zümmögésükről is felismerik a méheket, a hagyományos taxonómia szerinti megkülönböztetésükhöz pedig több szempontot is figyelembe vesznek: elsősorban a fészek bejáratának (piquera) alakját, valamint a méhek színét, formáját és viselkedését. Azt is tudják, hol érdemes keresni őket, mely fákban fészkelnek, és hogy mi mindenre használhatják fel tápláló mézüket.

„Az amazóniai népi gyógyászatban évszázadok óta alkalmazzák a fullánktalan méhek mézét szemfertőzések, torokfájás, légúti, emésztőrendszeri és nőgyógyászati panaszok kezelésére, valamint sebgyógyításra. Egyes közösségek azt is számon tartják, hogy melyik méhfaj méze mire alkalmas. A talajban fészkelő méhek mézét például szemproblémákra, más fajok mézét pedig a légúti megbetegedések tüneteinek enyhítésére használják” – mesélte a National Geographic magyarországi online kiadásának dr. Rosa Vásquez Espinoza perui vegyészbiológus.

A Covid–19-járvány idején az őshonos méhek méze különösen népszerűvé vált a városoktól távol élő közösségekben, ahol alternatív gyógymódként alkalmazták a felső légúti panaszokra, értékesítése pedig olyan családoknak is jövedelmet biztosított, amelyek bankszámla híján nem fértek hozzá bizonyos állami támogatásokhoz.

10 fotó

Ezt az értékes tudást igyekszik összekapcsolni a modern tudománnyal dr. Rosa Vásquez Espinoza. Az Amazon Research Internacional alapítójaként és National Geographic-kutatóként az elmúlt években több amazóniai expedíciót vezetett, amelyeken a bennszülött asáninka és kukama-kukamiria közösségekkel együtt dolgozva dokumentálta a fullánktalan méhek fajait, élőhelyeit, viselkedését, valamint mézük gyógyászati alkalmazását.

Mindez számára személyes örökségből fakadó küldetés is: őslakos amazóniai és andoki felmenőkkel rendelkező családban nőtt fel, üknagyanyját nagy tudású sámánként ismerték, nagymamájától pedig – aki az első gyógyító volt az életében –, már gyermekként elleste a különböző növények termesztésének és felhasználásának módját.

Espinoza szerint az ilyen kutatásoknál a helyi közösségek tudása nem megkerülhető, hiszen az Amazonas élővilágát azok ismerik a legbehatóbban, akik együtt élnek vele. Expedícióin ezért az őslakos emberek nem pusztán információforrások, hanem a kutatás társtervezői és alakítói.

Amikor a hagyományos tudás és a modern tudomány egyenlő félként dolgozik együtt, olyan megoldásokat találhatnak, amelyekre külön-külön egyikük sem lenne képes.

A méhek ebben a tudásrendszerben ráadásul nem egyszerűen haszonállatok, hanem a tanítóink. Az elődöktől örökölt értékeket, a szentséget és az útmutatást jelképezik” – mondja a szakember.

Dr. Rosa Vásquez Espinoza 2020-ban kezdett a Peruban honos fullánktalan méhek kutatásával foglalkozni, miután kollégája, dr. César Delgado entomológus, a Perui Amazóniai Kutatóintézet (Instituto de Investigaciones de la Amazonía Peruana, IIAP) munkatársa felkérte, hogy vizsgálja meg az amazóniai közösségekben a járvány alatt széles körben alkalmazott méz tulajdonságait.

Az első laboratóriumi vizsgálatok során több száz olyan molekulát találtak, amelyeknek ismert vagy feltételezett biológiai hatásuk van, köztük gyulladáscsökkentő, antibakteriális, antivirális, gombaellenes, antioxidáns és potenciálisan rákellenes vegyületeket. „Még csak a jéghegy csúcsát látjuk” – jegyzi meg Espinoza, hiszen az eddigi felfedezések csupán egy töredékét tárják fel annak, amit az amazóniai fullánktalan méhek világa rejt.

Egyvalami azonban biztos: ezeknek a méheknek a méze egészen más, mint a világszerte ismert Apis mellifera méheké. Állaga jóval folyósabb, színe a borostyánsárgától a barnán át a vöröses árnyalatokig változik, íze pedig nemcsak fajonként, de kolóniánként is eltérő lehet. Azok között, amelyeket megkóstoltam, volt gyümölcsös, savanykás, zöldfűszerekre emlékeztető, citrusos és balzsamecetes karakterű is, és közel sem voltak olyan édesek, mint az akácméz. Mintha az esőerdő rendkívüli sokfélesége köszönne vissza egy csepp mézben.

Ez pedig nem véletlen. „A változatos jegyek egyik nyilvánvaló oka a gazdag növényvilág. A méhek különböző forrásokból gyűjtött tápláléka és a fák gyantája egyaránt hozzájárulhat mézük sajátos összetételéhez. A gyantát a fullánktalan méhek a fészek építéséhez és védelméhez használják, és az abból származó vegyületek a mézbe is bekerülhetnek” – magyarázza a vegyészbiológus, aki szerint a különböző fajok mikrobiomja is befolyásolhatja a méz kémiai összetételét, ezt a tényezőt azonban csak most kezdik vizsgálni csapatával.

A világ első jogokkal felruházott rovarai

A méhek jelentősége azonban jóval túlmutat az általuk termelt méz értékén. Dr. César Delgado entomológus a fullánktalan méheket az Amazonas „elsődleges beporzóinak” nevezi: munkájuk nemcsak a növények szaporodásához járul hozzá, hanem a biodiverzitás, az erdők fennmaradása és az élelmiszer-biztonság szempontjából is nélkülözhetetlen. Kutatásaik szerint a méhek beporzó tevékenysége a kávé terméshozamát 28, a camu-camuét pedig 43 százalékkal növelheti.

A meliponikultúra ezért „tágabb értelemben, az általa nyújtott ökoszisztéma-szolgáltatásokat is figyelembe véve jövedelmező tevékenység lehet” – mondja Delgado. Ehhez azonban több kutatásra és fejlesztésre, a termelők képzésére, valamint kormányzati és magánszektorbeli támogatásra van szükség, a közpolitikának pedig elsősorban a méhek beporzó szerepét kellene erősítenie.

Csakhogy a gyakorlatban a méhek jelentőségét még korántsem veszik ennyire magától értetődőnek. Dr. Rosa Vásquez Espinozát éppen az döbbentette meg, hogy az Amazonasban működő regenerációs, erdősítési és természetvédelmi programok többsége nem számol az egyik legfontosabb beporzócsoporttal.

„Ha csak fákat ültetsz, de nem gondolsz a szélesebb beporzási hálózatra, akkor bizonyos értelemben greenwashingot végzel” – mondja. Hiszen honnan tudhatjuk, hogy valóban helyreállítjuk az erdőt, ha nem vizsgáljuk a rendszer többi részét, a talaj minőségét, a beporzókat, a vizet és a közöttük lévő kapcsolatokat?

A szakember szerint a környezetvédelmi projektek sikere azon is múlik, hogy együttműködnek-e a megvédendő terület lakóival. „Annyi programot láttam jönni-menni millió dollárokkal az Amazonasban, jó szándékkal és jó tervekkel, amelyek mégis kudarcot vallottak, mert nem vonták be érdemben az első számú érintetteket. A természetvédelem nem lehet egyszerűen pénz vagy technológia kérdése: kulturálisan beágyazottnak és gazdaságilag fenntarthatónak kell lennie” – véli a szakember. A meliponikultúra éppen ezért olyan megélhetési lehetőséget kínálhat, amelyben az erdő és a méhek megőrzése a gazdasági érdek részévé válik.

Mindez azonban nehezen valósítható meg egy olyan közegben, ahol maguk a fullánktalan méhek hivatalos elismeréssel sem rendelkeznek. Peruban évtizedeken át a betelepített Apis mellifera volt az egyetlen hivatalosan elismert méh, miközben az őshonos fullánktalan fajok kimaradtak a természetvédelmi rendszerből.

Ez pedig a kutatás finanszírozását is megnehezítette: „Nem adhatok neked támogatást, mert nem vagy rajta a listán, de a listára sem kerülhetsz fel, mert nincsenek adataid. Az adatok megszerzéséhez pedig pénzre van szükség” – idézi fel az ördögi kört Espinoza. 2023-ban ezért hozzáláttak a fullánktalan méhek elterjedésének és ökológiájának feltérképezéséhez, és ezzel párhuzamosan érdekképviseleti munkába kezdtek, hogy az őshonos méhek hivatalos elismerést kapjanak Peruban és a Természetvédelmi Világszövetségnél (IUCN) egyaránt.

A terepmunka során gyűjtött adatok összefüggést mutattak az erdőirtás és a fullánktalan méhek visszaszorulása között, és hozzájárultak ahhoz, hogy Peru törvényben ismerje el őket az ország őshonos méheiként, jogi alapot teremtve védelmükhöz. A következő lépés ennél is radikálisabb volt: Espinoza és csapata az Earth Law Center jogászaival, valamint asáninka és kukama közösségekkel együtt már nem egyszerűen a méhek védelmét akarta elérni, hanem azt, hogy maguk a méhek váljanak a jog alanyaivá.

Ennek eredményeként 2025 októberében Satipo önkormányzata, majd két hónappal később Nauta is rendeletben ismerte el a fullánktalan méhek jogait – ezzel a világon elsőként ruháztak fel egy rovarcsoportot önálló jogokkal. A rendelkezések többek között a létezéshez és fennmaradáshoz, az egészséges, szennyezéstől mentes élőhelyhez, valamint természetes életfolyamataik fenntartásához és regenerációjához való jogot ismerik el.

Espinoza szerint mindez nem csupán szimbolikus fejlemény. „A környezetvédelmi törvények nagyon reaktívak. Csak akkor lépnek, amikor valami rossz már megtörtént. A természet jogain alapuló megközelítés ehelyett azt kérdezi: mire van szüksége a méheknek ahhoz, hogy fennmaradjanak és gyarapodjanak? Vagyis nem csak arra keresi a választ, hogyan akadályozzuk meg egy erdő elpusztítását, hanem arra is, milyen feltételekre van szüksége az ökoszisztémának ahhoz, hogy virágozzon.”

Ez a szemlélet konkrét természetvédelmi döntéseket is befolyásolhat: milyen fákat és növényeket telepítsenek, milyen iránymutatást kapjanak a helyi hatóságok, és milyen gazdálkodási gyakorlatokat tekintsenek fenntarthatónak.

8 fotó

A jogok elismerése azonban önmagában még nem oldja meg a problémát: ki képviselheti a méhek érdekeit, hogyan lehet érvényesíteni a jogaikat, és milyen következményei legyenek azok megsértésének?

„A szabályozás kulcsfontosságú lesz.

Ha megtanulunk együtt dolgozni a fullánktalan méhekkel, és nem ellenük, talán megoldásokat találhatunk napjaink néhány legnagyobb kihívására az élelmezés, a természethez való viszonyunk és az ökoszisztémák helyreállítása terén

– mondja Espinoza.

A perui fullánktalan méhek ügye tehát nem lezárt természetvédelmi sikertörténet, hanem egy folyamatban lévő kísérlet: annak próbája, hogy mi történik, ha egy ökoszisztéma szinte láthatatlan szereplőit nem csupán védeni próbáljuk, hanem jogokkal is felruházzuk.

Adriano szerint érdemes lenne példát vennünk maguktól a méhektől, amelyek egymással szorosan együttműködve dolgoznak, és úgy használják az erdő erőforrásait, hogy közben hozzájárulnak annak fennmaradásához.

„Egy fullánktalan méh nagyjából hatvan napig él, és naponta közel ezer virágot is felkeres.  Nektárt és virágport gyűjt a kolónia számára, miközben beporozza a növényeket, és ezzel elősegíti szaporodásukat. Elvesz valamit a természetből, de vissza is ad, rövid élete alatt végzett szorgos munkájának gyümölcsét pedig már nem is látja – az a következő nemzedékeké lesz.”