A Szahara ősi urai

Írta: Peter Gwin
Fényképezte: Brent Stirton

Sötét turbán, arckendő rejti a felkelők vezérének ábrázatát. Felrobbant gránátok által feketére perzselt, sok véres ütközet emlékét őrző homokban menetel csapata élén – pedig nemrégiben még srácok fociztak itt.

Szinte minden lépésnél üres töltényhüvely csikordul a talpunk alatt. „Mindig a nyomomba lépjen!” – figyelmeztet a parancsnok, aki elmondja, hogy az itteni tuareg iskola környékét a nigeri hadsereg aknásította el. Emberei fölszedtek néhányat, ám a többi a homokba süppedt. „Talán elég mélyre ahhoz, hogy ne robbanjon föl, ha rátaposunk.”

A száraz évszakban végre 40 fok alá süllyed a késő délutáni hőmérséklet. Lassacskán vöröses árnyalatot kapnak az észak felé nyújtózó sárga dűnék, délnyugat felől bekúszik a völgybe a távolban álló szirtek hosszú árnyéka. Itt, ahol az Aïr masszívum és a Szahara végtelen homoktengere találkozik, egy Tazerzaït nevű néptelen katlanban aratta a nigeri kormány elleni kétéves felkelés legnagyobb diadalát a parancsnok és különítménye.

A tuareg lázadók az észak-afrikai pusztaságot átszelő karavánutak jövedelmező arany-, fűszer- és rabszolga-kereskedelmét századokon át uraló vad nomádok leszármazottai. A Nigeriek Mozgalma az Igazságért (nmi) zászlaja alatt harcoló felkelők – akiket Moammer Kadhafi líbiai vezető is támogatott – 72 nigeri katonát ejtettek foglyul Tazerzaïtban, s ismét részt követeltek maguknak a területeiken bányászott urán hasznából. Jóindulatuk jeleként összes foglyukat szabadon engedték, egy kivétellel. „Ő háborús bűnös!” – állítja a parancsnok. Menetelés közben azt is elmagyarázza, hogy azért épp a Tazerzaïtban építettek iskolát, mert a közelben van a tuareg legelők egyik központi kútja, s a jószágot terelgető családok rendszeresen meglátogathatták gyermekeiket.

„Apám csak a sivatagi élethez értett – meséli. – Tudta, hogyan kell sókaravánt vezetni Bilmába, legelőt keresni a pusztában, antilopra vadászni a völgyekben, muflonra a hegyekben. Én is tudom ezeket, de a sivatagi életnek ma már befellegzett. A mi gyerekeinknek inkább iskola kell!”

Egy kisebb kaptató után sárból tapasztott tanteremhez érünk. Falát golyók lyuggatták, nincs már teteje sem. A táblán nigeri katonák firkái éktelenkednek – francia trágárságok és állatokkal fajtalankodó tuaregeket ábrázoló gúnyrajzok.

A hegyi barlangból, ahol fogva tartják, négy, kalasnyikovot viselő lázadó kíséri le az állítólagos háborús bűnöst. Rabjuk úgy viselkedik, akár egy morcos kamasz: karját hol összefonja maga előtt, hol leengedi, a katonák felé pislog. Levágott ujjú, terepszínű inget visel, katonai bakancsa kifűzve. Huszonhét évesnek mondja magát, de kerek képe, esetlen mozdulatai miatt jóval fiatalabbnak tűnik.

Mivel későre jár, a felkelők nyugtalankodnak, hogy védtelenül kell járkálniuk ezen a nyílt terepen. A nigeri hadsereg ugyanis nemrég vásárolt helikoptereivel a levegőből támadja a tuaregeket.

Sokan elestek, egyik vezetőjük is. A lázadók időről időre elnémulnak, s a láthatárt fürkészve rotorok dübörgésére fülelnek. „Helikopterre bezzeg van pénz, de iskolát vagy kutakat nem építenek nekünk” – dohog az elöl haladó parancsnok. A fogoly leszegett fejjel kullog mögötte, cipőfűzője szabadon lóg. Ott, ahol a laza homokba lerakott kövek sírokat jeleznek, megálljt int a lázadóvezér.

„Három idős embert temettünk itt el. Amikor a kormánykatonák rajtunk ütöttek, ő – mutat az egyik sírra – nem akart menekülni, mert vak volt. Ők ketten pedig nem hagyták magára” – bök a másik két sírhalom felé.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2011. októberi lapszámában.