Adirondacki ősz

Írta: Verlyn Klinkenborg
Fényképezte: Michael Melford

New Yorktól északra, a nagyvárostól alig kétórányi autóútra lakom, ahol már érezhető az Adirondack-hegység különös csábereje. Ha otthonomtól észak vagy nyugat felé veszem az irányt, újabb két óra, s máris a hegyek közt találom magam… Mágnesként vonz ez a vidék! Éppúgy, mint Manhattan, csak merőben más okból. Úthálózata gyér, a táj néptelen. Rengeteg vadon ez – hegyek sora, temérdek folyó, tó meg mocsár zárja el szinte teljesen a külvilágtól. Elég viszont megmászni a „Magas Csúcsok” bármelyikét, és – ameddig a szem ellát – föltárul a vándor előtt az egész Adirondack.

A látogatók áradata a 19. század derekán indult meg e hegyvidék felé. Kezdetben még csak ekhós szekéren, vonattal vagy a George-tavon járó gőzhajókon érkeztek. Ma már könnyebb a dolgunk: elég, ha letérünk az Albany városából Montreal felé vezető műútról, és máris ott vagyunk. A hegyek között kószáló látogató mégis úgy érezheti, hogy elnyeli őt az ősvadon.

Dél felől közelítve a táj szinte minden kilométerrel változik. Csakhamar sötétlő erdőbe érünk – vörös lucok, balzsamfenyők, bükkfák és kanadai fenyők fala szegélyezi az utat. Majd hirtelen csupasz sziklák közt haladunk tovább: ősi kőzetek bújnak ki itt a felszínre, magasodnak a táj fölé. Ezután a víz birodalma következik – a kisebb és nagyobb tavak, rejtőzködő vízfolyások, patakok világa. Néhol annyira mocsaras a talaj, hogy legföljebb a hódok súlyát bírja meg. Olyan ősi, érintetlen természet ez, ahová a 19. századi amerikai gondolkodó, William James elvágyott a civilizáció elől. Egykori és mai vándorok millióival együtt ő is nekivágott hát a hegyvidéknek, s 1898 nyarán egyetlen feledhetetlen napon megmászta a Mount Marcy, a Basin Mountain meg a Gothics csúcsait.

Másokat a St. Regis vízi paradicsoma csábítja ide: ők kenuikkal ringanak a csillámló tótükrön, miközben halkan csobbanva hullámzik csónakjuk mögött a víz. Könnyen úgy érezheti ilyenkor bárki, hogy visszatért abba az 1898 előtti korba. Ha ugyan nem 1609-be, amikor a francia hajós-térképész-felfedező, Samuel de Champlain először pillantotta meg ezt a varázsos hegyvidéket…

A gyanútlan látogató azt hinné, hogy William James száz évvel ezelőtti „ősi erdősége” alig változott, holott ma már szinte minden másmilyen, mint egykor. A Magas Csúcsokról kibontakozó nyári táj egybefüggő zöldje remekül elleplezi azt a tényt, hogy ez a bolygó talán legszövevényesebb struktúrájú és múltú természetvédelmi parkja.

Legkönnyebben úgy érthetjük meg ennek magyarázatát, ha végiggondoljuk, miként is jönnek létre a természetvédelmi parkok! A Yellowstone jószerével érintetlen területét 1872-ben például egyetlen határozattal nyilvánította védetté az amerikai Kongresszus, és ezzel megszületett a világ első nemzeti parkja. Az Adirondack térségében – főleg a Champlain-tavat és a Hudsont tápláló folyók, patakok vidékén – viszont már akkoriban is egészen más volt a helyzet. Javában irtották az erdőket, majd a helyben égetett faszén a közeli bányák vasércét feldolgozó kovácsműhelyekbe került. A kanadai fenyők kérgét cserzőműhelyek, a folyókon leúsztatott rönköket fűrésztelepek dolgozták föl. S mindez persze még a favágás gépesítése előtti hőskorban történt – mellmagasságban elvágott tönkök maradtak a fejszével és fűrésszel vitézkedő favágók után, a rönköket lovakkal vontatták le a vízpartra, hogy azután a hivatalosan is „közúttá” minősített folyók sodrára bízzák őket.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2011. októberi lapszámában.