Serdülő agyak

Írta: David Dobbs
Fényképezte: Kitra Cahana

Tudtam én jól, hogy 17 éves fiam imádja a veszélyt, de amikor legújabb hőstettéről értesültem, mondhatom, minden szál hajam égnek meredt.

Szép májusi délelőtt volt. Megszólalt a mobilom: drágalátos fiam hívott. Közölte, hogy a rendőrségen ücsörgött néhány órát, mert „kicsit gyorsan” hajtott. Részletesebben, ha lehetne, noszogattam. A következő derült ki: édes egy csemetém, akit pólyáltunk és dajkáltunk, akit a széltől is óvtunk, akit épp átsegíteni igyekszünk a kamaszkor buktatóin, 182 km/óra sebességgel száguldott az országúton. „Kicsit gyorsan, azt mondod?! Hát, ez már nem az a kategória” – mordultam rá.

Szó se róla: nem vitatkozott a fiam, sőt gondterhelt volt, hallatszott a hangján, hogy szánja-bánja, ami történt. Nem berzenkedett akkor sem, amikor közöltem vele: ő állja a bírságot, és ha kell, az ügyvédet is. Belátta, hogy bármi váratlan történik – kutya ugrik elé, defektet kap, eltüsszenti magát –, életébe kerülhet a kaland. Dühítően józan volt, még azzal is egyetértett, hogy a rendőr teljes joggal állította le: „Végül is nem repeszthet az ember száznyolcvankettővel.”

Egyvalamin akadt fenn az én drága fiacskám: azon, hogy egyebek között a gondatlan vezetést is fölrótták neki a rendőrök. „Micsoda?! – horkantam fel boldogan, hogy végre nem kell magamba fojtanom indulataimat. – Hát akkor mi a francnyavalyának hívod, amit műveltél?”

„Pontatlan a megfogalmazás – felelte a kölyök higgadtan. – Szó sincs gondatlanságról. Szándékosan választottam éppen azt az időpontot és helyet. Fényes nappal, száraz aszfalton vezettem, jól láttam a burkolati jeleket, tök üres volt az út. Jól végiggondoltam az egészet, nem csak úgy vakegér módjára tapostam a pedált. Komolyan mondom. Odafigyeltem és koncentráltam.”

És csodák csodája, ettől hirtelen megnyugodtam. Legfeljebb azon bosszankodtam utóbb, hogy nem tudtam rájönni a magyarázatra – képtelen voltam megérteni, mi megnyugtató lehet a gyerek okfejtésében. Ma már tudom.

Fiam gyorshajtása kapcsán természetesen én is föltettem magamnak a kamaszgyerekes szülők örök kérdését: mi ütött ebbe a gyerekbe? Mi az ördögnek művel ilyeneket? Szülőtársaim persze ennél általában színesebben, hogy ne mondjam, vaskosabban fogalmaznak. A viselkedéskutatók pedig szárazabban és tényszerűbben. Ők szintén arra kíváncsiak, mi magyarázza a tizenévesek jellegzetes magatartását, de végső soron ugyanúgy teszik fel a kérdést. Miért viselkednek így a kamaszok? Mi siklik félre bennük? Csakhogy ebben a formájában már maga a kérdés is terhelő ítélet.

Eleink holmi gonosz erőket emlegettek, amelyek furamód egyedül erre a korosztályra hatnak. Arisztotelész 2300 évvel ezelőtt így írt: „A fiatalokat úgy fűti a Természet, mint részeget a bor.” Shakespeare Téli regéjében pedig így sóhajt föl a Pásztor: „Bárcsak ne is élne az ember a tizenhatodik és a huszonharmadik esztendeje között. Vagy legalább átalunnák ezt a fiatalok. Mivelhogy ebben az időben egyebet sem mívelnek, mint fölbökik a lyányokat, meg ingerkednek az öregekkel, meg lopnak, meg verekszenek.”

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2011. októberi lapszámában.