Levéltitok

Írta: Rob Dunn

A munka dandárját a zöld színtestek, a kloroplasztiszok végzik. Nyersanyaguk a napfény, a szén-dioxid, a víz meg mindenféle tápanyag. A zöld színtest mint sejtalkotó úgy 1,6 milliárd éve létezik – azóta, hogy a napfény energiáját használni képtelen sejtek cianobaktériumokat, azaz olyan másfajta sejteket kebeleztek be, amelyek már be tudták építeni a fényben foglalt energiát. Másként fogalmazva: a cianobaktérium minden mai zöld növény kloroplasztiszainak őse. Színtest híján a növény olyan lenne, mint bármely más élőlény: csak azt ehetné, amit talál. A parányi cianobaktérium, pontosabban leszármazottai révén a növények mágikus képességre tettek szert: közvetlenül fel tudják használni a Nap energiáját. 

Aki kíváncsi erre az igaz varázslatra, menjen ki az erdőbe, és markoljon nagyot a friss avarból. Nézze meg alaposabban, amit a kezében tart; rögtön észreveheti, milyen elképesztő a levelek változatossága. Előbb-utóbb fölmerül persze a kérdés: ugyan mi végre a formáknak ez a tobzódó bősége? Hisz akad levélféleség, amelyik már nem is tűnik levélnek, virágszirom, kaktusztüske lett belőle. De még ha alapszabását megtartotta is, a tölgy, a pitypang, a pázsitfű levele seregnyi tulajdonság – nagyság, vastagság, alak, szín, szerkezet vagy akár íz – tekintetében is szembeszökően különbözik egymástól. Lehet a levél jókora vagy aprócska, vaskos vagy hártyavékony, egyszerű vagy összetett, karéjos vagy szeldelt – s ez mind csak ízelítő abból a törmérdek jelzőből, amelyekkel a botanikus próbálja leírni, visszaadni a levelek szabásában mutatkozó különbségeket.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2012. októberi lapszámában.