Vissza a jövőbe
Peter Hessler 1996-ban Fulingba ment angolt tanítani. Nemrég ismét a városban járt, de nemhogy egykori diákjaira, a vidékre sem ismert rá.
Írta: Peter Hessler
Fényképezte: Anastasia Taylor-Lind
A Jangce és a Wu folyó találkozásánál Fuling az 1990-es évek közepéig nem volt több álmos kisvárosnál. Vasút és autópálya nem vezetett ide, a legközelebbi nagyváros, Chongqing (Csungking) jó hétórányi hajóútra volt. Külföldiek alig vetődtek ide – ha a városban ültem be enni valahova, sokszor húsz, harminc bámészkodó gyűlt körém, amire végeztem. Mozgólépcső, éjszakai mulató volt a városban, közlekedési lámpa egy sem (bár helybelit sem ismertem, akinek autója lett volna). Mobiltelefonja is csak két embernek volt a főiskolán: a párttitkárnak, az iskola főrangú funkcionáriusának és a rajztanárnak, aki az elsők között mert magánvállalkozásba fogni.
A fulingi tanárképző főiskola akkoriban igencsak hátul kullogott a kínai felsőoktatási intézmények rangsorában, az én diákjaim azonban így is hálásak voltak a lehetőségért. Szinte mind faluról jöttek, sokan írástudatlan családból, de már angolul tanulhattak – hatalmas előrelépés volt ez, hisz Kína a 20. század jó részében elzárkózott a világtól. Diákjaim legtöbbször bizonytalanságról és szegénységről írtak házi dolgozatukban, soraikból mégis érződött a remény: „Az én városom nem híres, nincsenek híres termékei, szülöttei, látnivalói. Az én szülővárosomban nincsenek tehetséges emberek. De én tanár leszek, igyekszem majd sok tehetséges embert nevelni.” Egy másik diák dolgozatából: „Van egy régi mondásunk. A kutya szereti a házat, ha szegény is, a fiú szereti az anyját, ha csúnya is. Így gondolkodunk. Már most is keményen dolgozunk, és holnap is megteszünk mindent, amit csak tudunk, az országunkért.”
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2013. márciusi lapszámában.