Zimbabwe hangjára talál
Mugabe megbékélést hirdetett, de intézkedéseivel nemhogy enyhítené, inkább súlyosbítja a fehér kisebbségi kormány után maradt etnikai, faji, politikai ellentéteket.
Írta: Alexandra Fuller
Fényképezte: Robin Hammond
Zimbabwe lakosairól legalább két dolgot illik tudni. Az egyik, hogy állhatatosan ragaszkodnak szülőföldjükhöz. Nincs mit csodálkoznunk ezen: aki láthatta már a mszaszafaerdők vörösét az esős évszak kezdetén, érezhette nyári délutánokon a bozótos síkot fölkavaró perzselő szelet, az édesburgonya, a körömvirág illatát az alkonyatba burkolózó szavannán, tudja jól: az ember bensőjébe markol, lelke legmélyét érinti meg a zimbabwei táj. Állhatatosságukért, ragaszkodásukárt nagy árat kellett fizetniük az ottaniaknak: országukat háborúk, forradalmak dúlták, a földjüket vesztett legyőzöttek kísértetként bolyonganak, nem lelik honukat saját hazájukban.
A másik fontos tudnivaló: Zimbabwét mesemondók és zenészek népe lakja; kevesen vannak, de hangjuk messzire elhallatszik. A Bhundu Boys együttes Londonban, a Wembley-stadionban is fellépett 1987-ben, Madonna szuperkoncertjén. Thomas Mapfumo harcos zenéjével új életre keltette a politikai dal műfaját. Afrika legrangosabb irodalmi elismerését, a Caine-díjat eddigi tizenhárom esztendős története alatt két alkalommal is zimbabwei író érdemelte ki: 2004-ben Brian Chikwava, 2011-ben NoViolet Bulawayo. Charles Mungoshi kétszeres Nemzetközi pen-díjas lett 1976-ban, Dambudzo Marechera pedig a Guardian napilap díját kapta meg 1979-ben. Sőt ide vehetjük a 2007-es irodalmi Nobel-díj nyertesét, Doris Lessinget is, hisz a brit írónő ifjonti éveit Zimbabwéban töltötte.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2013. májusi lapszámában.