Kaszálórétek Erdélyben

Írta: Adam Nicolson
Fényképezte: Rena Effendi

Aki nyár elején indul sétára Erdély gyönyörű völgyeiben, rögtön érzi, hogy derű és nyugalom tölti el, mosolyogva járja a szívmelengetően szép, édes illatú tájat. A mezőgazdaság valóságos kincsestára ez a vidék: Románia belsejében, a Kárpátok völgyeiben húzódik Európa egyik legdúsabb és botanikai szempontból leggazdagabb kaszálórét-együttese.

Errefelé a rét egyetlen négyzetméterén akár ötven különféle fű- és virágfajt számlálhatunk; aztán ha leheveredünk, csupán karnyújtásnyira még jó néhányat. Nem véletlenül bontakozott ki épp ezen a tájon a csodavilág: természet és ember itt együtt munkálkodik. Azért lehetett ilyen tobzódóan gazdaggá az erdélyi táj, mert a gazdák nyárról nyárra lekaszálják a réteket – ha nem tennék, pár év alatt mindent elborítana a bozót. Erdélyt azonban éppen ez a szimbiózis teszi oly varázslatossá. Ahogy a Nap mind följebb hág az égen, a mezők egyre erősebben ontják a fű dús szagát, napszálltakor pedig már a kétlevelű sarkvirág ad hírt magáról a hegyek felől nehéz, mézédes illatfelhőjével – várja az éjjeli lepkéket, hogy beporozzák mámorító szagú virágait. 

Erdély kaszálóin nyaranta valóságos virágtengerben gázol az utazó. Itt nem permeteznek és nem műtrágyáznak: a szegény sorban élő gazda nem tudja megfizetni a vegyszert – meg aztán nem is bízná magát holmi kemikáliákra. A domboldalt így ellepheti a bíboros mezei zsálya meg a rózsaszín baltacim, a nedvesebb földdarabokon japán lámpásként álldogál a boglárka termetesebb változata, a zergeboglár. A kányafűnek is nevezett, égett narancsszínű hölgymál között vadsóskát és orchideát, harangvirágot és csörgő kakascímert is látni. Odébb nyulak bukkannak föl az ösvényen. A füvet itt-ott alaposan letaposta valami jókora jószág – medve járt itt bizonyosan, talán hangyabolyt akart túrni, vagy gombát keresett. 

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2013. júliusi lapszámában.