Síszezon

Írta: Székely Dávid

Sziklarajzok sejtetik, hogy őseink nagyjából ötezer éve találták föl a sílécet. Gyorsan rájöhettek: minél nagyobb felületen érintkeznek a hóval, annál gyorsabban tudnak mozogni benne, siklani rajta. Sílécen ma már csak kevesen közlekednek üzemszerűen, esetleg cserkésznek erdei vad után; maga a felszerelés is jelentősen átalakult, tekintve, hogy elsősorban már a profi és a szabadidősport céljait szolgálja.  

A sítalp kezdetben fából készült, körübelül egy méter hosszú volt és tíz centi széles. Idővel kiderült, hogy jobban használható, ha csőre fölfelé kunkorodik, szélét pedig fémperem, úgynevezett „kantni” szegélyezi. Az utóbbi időkben már leginkább a léc szerkezete változik: manapság általában hét rétegből áll, magját még mindig fa, de már rétegelt fa adja. A többi összetevő arra kell, hogy a léc kellőképpen szilárd, kemény, mégis igen rugalmas legyen, elnyelje a siklás közben föllépő rezgést, és állja az időjárás próbáját. A síbakancsot rögzítő kötés is fejlődött, sokkal biztonságosabb lett, és könnyebben működtethető.

A mai lécek már nem csak szerkezetükben, de formájukban is igencsak mások, mint a régiek. Az 1990-es évek közepén rájöttek a műfaj szakértői, hogy a léc sokkal könnyebben fordul, ha eleje és vége is szélesebb a középrésznél. Az úgynevezett „carving” lécek átírták a sízés stílusát; ma már nincs miért szégyenkeznie annak, aki nem tökéletesen zárt lábbal sízik – ellenkezőleg! 

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2013. decemberi lapszámában.