Antarktika féktelen világa
Sziklamászó főhőseink hallottak eleget a Dronning Maud-föld szeleiről. Ám erre a veszettül dühöngő orkánra még ők sem számítottak.
Írta: Freddie Wilkinson
Fényképezte: Cory Richards
A sátorba behallatszó robaj inkább földrengésre, mint szél süvítésére emlékeztet.
Összekucorodom, még mélyebbre szuszakolom magam a hálózsákba. Éltem már át iszonyú szélviharokat: soha nem fogom elfelejteni a himalájai éjszakában üvöltő szelet, a patagóniai orkán bömbölését. De ez az antarktikai mindegyiken túltesz. A Wohlthat-hegység jégvilágán végigsöprő förgeteg következő rohamába szinte a föld is beleremeg. Sátram két irdatlan kőtömbhöz pányvázva, három társam a közelben húzza meg magát.
A kontinens belsejében vagyunk, déli irányban mindössze 80 kilométer a végtelen Antarktikai-fennsík pereme. Földrajzi és gravitációs hatások együttese magyarázza, hogy táborhelyünkön most a hegyekből a tenger felé száguldó pusztító erejű sűrű, hideg légtömeggel, úgynevezett katabatikus vagy lavinaszéllel kell váltig dacolnunk.
A következő gigantikus lökést már nem úszom meg: sátram rudazata meghajlik, hálózsákom fölött beroskad a vászon. Géppuskaropogás hallatszik – sorban elpattantak a varratok. Hirtelen megpördülök, a levegőbe emelkedem, sátrastul tótágast állok. A szél pehelyként kap föl, nekicsap a védőfalnak, amelyet magam eszkábáltam kövekből, aztán keresztültaszít rajta. Könyvek, fotófelszerelés, koszos zoknik röpködnek mindenfelé.
A hálózsákom fölhasad, száll belőle a toll. Nyakam-vállam veszettül sajog, de valahogy odaverekszem magam a sátor nyílásához, föltépem, kinézek: rettenetes vihar tombol odakint. Kidugom a fejem, szemem-szám megtelik hóval. A viharral küzdve elüvöltöm magam: „Segítség!!!”
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2014. márciusi lapszámában.