Damaszkusz két tűz között
A város falai árnyékában gyerekek kergetőznek, a magasban gerlék csapata röpdös – azt mondják, a madarak is szeretik a szent helyet.
Írta: Anne Barnard
Fényképezte: Andrea Bruce
Damaszkuszon érezhető, hogy feszült, ideges várakozásban éli napjait, érzi a leselkedő veszélyt. Egyre több gránát csapódik be óvárosi területen; a kormány a felkelőket vádolja, noha a tüzérségi tűz többnyire ellenkező irányú – a kormányerők lövik a külső kerületeket, ahol a felkelők már jó egy esztendeje megvetették a lábukat.) A háttérben magasló Kászijún-hegy valaha a friss levegőre, csodás panorámára vágyó kirándulók kedvenc helye volt. Most pedig tüzelőállás, ahonnan aknazáporral árasztják el a kormányerők a már így is jóvátehetetlen veszteségeket elszenvedett várost.
Damaszkusz évszázadokon keresztül az arab kultúra fellegvára volt; ma a remény záloga: annak ígérete, hogy Szíria talán megmenthető. Oly hányatott, oly ellentmondásos volt az ország történelme, mondják sokan, hogy lassan már csak itt érezni a nemzet hajdani egységét.
Mert hiszen Damaszkuszban hosszú évszázadokon át szunniták, síiták, keresztények és zsidók éltek, munkálkodtak, kereskedtek egymás mellett. Ha adódtak is olykor viszályok, közös volt az érdek: az élet nem zökkenhet ki rendes kerékvágásából, a kereskedést nem zavarhatja semmi. Ma már csak maroknyi zsidó él itt; a többség az újonnan alakult Izraelbe költözött, miután a szír kormány nemkívánatos elemként kezdte kezelni őket. Az 1970-es években több hullámban érkeztek Damaszkuszba a síita iszlámból kivált, elnyomott alavita szekta hívei (azt remélték, új idők jönnek, mert a hatalomra került Háfez al-Aszad, a jelenlegi elnök, Bassár apja, maga is alavita volt).
Abban mindenki egyetért, hogy Damaszkuszt meg kell védeni. Az emberi méltóságért, igazságosságért és politikai jogokért indult népmozgalom lassanként elvesztette békés jellegét, egyre erőszakosabbá vált. Sokan már attól félnek, hogy a végén második Bagdaddá vagy Szarajevóvá lesz Damaszkusz, ám a város népe váltig állítja: az biztos, hogy egymás ellen sohasem fordulnának. Csak azon vitáznak, hogy ki a fő ellenség. Félnek a felkelőktől, a kormánytól, a külföldi beavatkozástól, de nézeteik annyira különböznek, hogy bajosan találnának közös nevezőt.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2014. márciusi lapszámában.